Íme az első fejezet, melyben A2 a prológus eseményei után egy ismeretlen helyen találja magát. Miután elindul körbenézni, hamar találkozik valakivel, aki történetesen a sztori másik fontos szereplője lesz. Az események azonban nem várt fordulatot vesznek, és kérdéses lesz, hogy egyáltalán túlélik-e azt a bizonyos találkozót...

Többet nem is mondanék róla, jó olvasást! :)

Fanart: Valinor Két Fája - Ismeretlen művész   

‒ A YoRHa A2 Egység aktiválása megerősítve. Jó reggelt, A2!Ismeretlen környezet fogadta, amikor először kinyitotta a szemét. Madarak csicsergése, lágy szellő, falevelek zörgése. És fényesség. Olyan erős fényesség, amihez nem volt hozzászokva. Amint a pillái megremegtek, egy ismerős hangot hallott, közvetlenül a feje fölül.

Már megint ez az átkozott robot. Hát sosem fogok megszabadulni tőle?

Lassan emelte fel a fejét, és tornázta ülőhelyzetbe magát. Hosszú, ezüstszín haját hátrasimította a szeméből, és a mozdulat közben tudatosult benne, hogy ismét hosszú a haja.

De hiszen... levágtam, amikor végeztem 2B-vel.

Hamar elfeledkezett a haja állapotáról, mikor ráeszmélt, hogy már nem a régi város romjai között van, sőt, a Torony sincs sehol. Egy világos, ritkás erdőben volt, a közeli faágról pacsirták figyelték érdeklődve. Minden virágzott, a fák zöldbe borultak. Gyönyörű volt.
Azonban valahogy másképp volt világos, mint ahogyan azt megszokta. Az égbolton a csillagokon kívül más nem adott fényt, mégis nappali világosság volt. A fény valahonnan a távolból jött, de hogy pontosan mi adta magából, azt nem láthatta.
‒ Meghaltam volna? ‒ tette fel hangosan a kérdést, arra utalván, hogy biztosan azon a helyen lehet, ahova az emberek hitték, hogy kerülhetnek haláluk után, a Paradicsomba.
‒ Negatív. Az A típusú, Kettes Számú YoRHa Egység életjelei megfelelőek. A2 életben van.
‒ Mire is mennék nélküled, Pod ‒ sóhajtott A2, miután Pod 042, a szupport egység közölte vele az egyértelmű tényeket. A kis robot még akkor került az irányítása alá, amikor végzett 2B-vel, hogy az android utolsó parancsa szerint, őt, A2-t támogassa a jövőben. Pod 042 azóta sem tágított mellőle.

2B... 9S.

Eszébe jutottak a történtek. Minden, amit tett, és amit meg kellett tennie. 2B halála. Aztán 9S-é. Amint hatástalanította az androidfiúban lakozó vírust, és aktiválta az ágyút, összeomlott a Torony, ő pedig a kellős közepén volt. Meg kellett volna halnia.
És a Pod...!
Rábízta 9S-t. Pod 042-nek nem kellene most vele lennie.
‒ Mondd csak, 042-es, mi történt? ‒ kérdezte A2, miközben felállt a füves talajról. ‒ Hol van 9S?
‒ Jelentés. Az emlékfájljaim zavarosak. A Torony összeomlott.
‒ Ezt én is tudom. De utána? Hogy kerültem ide... ahol vagyok? Mert ez biztosan nem a Romváros melletti erdő.
‒ Megerősítve. Ez a Pod itt találta meg az A2 YorHa egységet eszméletlenül. Nem ismert információ, mi történt a Torony leomlása után.
‒ Azt csak tudod, hogy te hogy kerültél ide.
‒ Jelentés. A 042-es Pod rendszere ismeretlen időre leállt. Nincs információm az esetleges helyváltoztatásról.
‒ Tévedtem, mégiscsak hasznavehetetlen vagy ‒ morogta az android, és tett néhány lépést előre.
Ismét körbenézett, de nem lett okosabb. Akárhogy is, ez az erdő telis-tele volt élettel, nem úgy nézett ki, mint az apokalipszis utáni Föld. Egyáltalán nem.
‒ Analízist kérek. Mi ez a hely?
‒ Analízis. Ismeretlen terület. Nem vagyok biztos benne, hogy még mindig a Földön vagyunk.
‒ Csak azt ne mondd, hogy ez egy másik bolygó.
‒ Elegendő információk hiányában sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom az állítást. Elképzelhetőnek tartom, hogy továbbra is a Földön vagyunk, csak nem 11945-ben.
‒ Akkor jobb lesz, ha mi magunk járunk utána ‒ döntötte el A2, és elindult az egyik irányba, amerre az erdő végét sejtette.
A fegyverei még megvoltak, aminek kifejezetten örült. Akárhol is van, nem árt, ha meg tudja védeni magát.

Hosszú ideje sétált már a mellette repülő Pod társaságában, mikor végre kiértek egy nagyobb mezőre. A távolban egy sűrűbb erdőséget látott, még távolabb pedig magas hegyek sziluettjét. Az élet egyértelműen jelen volt ezen a helyen.

Ez vajon azt jelenti... hogy emberek is vannak itt?

Mielőtt megtudta volna az igazságot az emberiség pusztulásáról, egész életében abban a tudatban élt, hogy őt azért teremtették, hogy az embereket védelmezze harci androidként. De hiába tervezték úgy, hogy rajongásig szeresse és védelmezze őket, sosem volt esélye találkozni akár egyetlen eggyel is.
Egy magasabb pontra érve körülnézett. A legközelebbi hegyek kelet felé nem is voltak olyan messze, az erdőség azonban hatalmas területen helyezkedett el. Nyugatra fák voltak, és füves pusztaság, a távolban egy tó kéklő vizét vélte látni. Észak felől pedig olyan világosság áradt, hogy az androidlánynak el kellett takarnia a szemét.
Úgy döntött, a tó felé indul el, hiszen ha bármilyen létforma megtalálható itt, akkor az nagy eséllyel a vízközelben lesz.

Mi lehet ez a hely? Talán mégsem a Föld? Vagy az is lehet, hogy egy másik univerzum?

‒ Pod, mit tudsz a párhuzamos világokról? ‒ tette fel a kérdést kis idő elteltével, mikor ismét beért a fák közé.
‒ Jelentés. Az adatbázisomban kevés információ van párhuzamos világok létezéséről. Habár... Az emberiség igencsak kedvelte az erről szóló fikciókat.
‒ Fikciókat?
‒ Történeteket találtak ki, melyek a miénktől különböző világban játszódtak. Általában más létformák is szerepeltek bennük az emberi fajon kívül.
A2 hallgatott. Érdekesnek hangzott, bár nem igazán értette, miért volt szüksége az emberiségnek ilyen mesékre. Az ő világuk is teljesen alkalmas volt mindenre, amihez csak kedvük tartotta.

‒ Javaslat: Az A2 Egység ismertesse szándékait ‒ szólalt meg a Pod később, mikor a fák sűrűsödni látszódtak.
‒ Nem fogsz erről leszokni, ugye? ‒ dünnyögte az android. ‒ Nos, mivel tudom, hogy addig úgysem hagysz békén, elmondom: kellene találnunk valamilyen létformát, hogy kideríthessük, hol is vagyunk. ‒ Kifejtette volna jobban is a tervét, de a távolból hangokat hallott. Mintha paták dobogása lett volna. ‒ Te is hallod ezt?
‒ Figyelmeztetés. Emberszerű létforma közeledik valamilyen páratlanujjú patás társaságában. Nem tudni, hogy ellenséges, vagy barátságos. Harcra való felkészülés ajánlott.
‒ Mi az, hogy emberszerű? ‒ kérdezett vissza A2, egyik szemöldökét felhúzva. A patadobogás egyre közelebbről hallatszott. ‒ Egy android?
‒ Negatív. Az általam észlelt életjelek alapján az illető egy nem robot-maggal rendelkező, szén alapú létforma. Nincs kizárva, hogy az emberi fajhoz tartozik.
A2-nak nem volt ideje újabb kérdést feltenni, mert ekkor a fák között felbukkant egy telivér csődör, egy lovassal a hátán.
Fiatalnak tűnt, ugyanakkor magas volt és büszke tartású, egész lénye valami különös felsőbbrendűséget árasztott. A2 ugyan nem volt járatos a divatban, de már az öltözékéből, és tiaraszerű fejdíszéről is látszott, hogy magas rangúnak számíthat a társai között. Ha egyáltalán vannak társai.
Ahogy közelített a lányhoz, ő akaratlanul is hátrált egy lépést. Valóban nem volt sem gép, sem android. A2 még így, android létére is meg tudta állapítani, hogy a fiú minden tekintetben tökéletesnek tűnt, legalábbis a külső jegyei alapján. Szép, de mégis erős vonalú arccsontját hosszú, hollófekete haja vonta keretbe, melybe belekapott a szél, így láthatóvá vált a füle. A füle, ami viszont egyáltalán nem volt emberszerű. Annál egy kicsivel hosszabb volt, a vége pedig hegyes. Hidegnek tetsző, szürkéskék szemei ellenére tüzesen csillogó tekintete pedig megfogalmazhatatlan érzéseket váltott ki A2-ban. Bizalmatlan volt, ami csak fokozódott, amint észrevette a hátára erősített íjat, és a hozzá tartozó, nyílvesszővel teli tegezt, valamint az oldalára tűzött kardot. Ettől függetlenül nem akart támadni, amíg az idegen nem támad elsőként. Nem csak azért, mert már gondolni sem akart többé a harcra, hanem mert belé volt kódolva korábbi feljebbvalói által, hogy élőlényt ne bántson, hacsak az önvédelem úgy nem kívánja.
A fiú hirtelen fékezte le a lovát a lánytól nagyjából tíz méterre, de nem szállt le róla. Onnan kiabált valamit oda neki, de A2 nem értette.
‒ Pod, ki ez?
‒ Információ ismeretlen. Nem android, de nem is ember. Talán valami más, emberhez hasonló lény.
‒ Értetted, amit mondott?
‒ Jelentés. Azt kérdezte: „Ki vagy te, idegen leány?” Ugyanakkor azt hozzátenném, hogy ez a nyelv egy korábban említett fikcióban szerepel, melyet az adatbázisomban találtam. Mit feleljünk a kérdésére?
A2 nem tudta eldönteni, hogy a Pod szavain lepődjön meg jobban, vagy a tényen, hogy az érti, amit a fiú beszélt. Ugyan ki programozna egy kitalált nyelvet egy taktikai támogató egységbe?
‒ Az igazat ‒ felelte végül a kérdésre.
Ekkor Pod 042 egy olyan nyelven szólalt meg, ami ismeretlen volt az android számára. Némán, de ugyanakkor teljes készültségben figyelte az idegen reakcióját, és várta, hogy mi lesz a következő lépés.
‒ Veszély, veszély! ‒ szólalt meg hirtelen a Pod. ‒ Támadásra utaló életjeleket érzékelek. Erősen javasolt a...
A kis droid nem tudta végigmondani, ugyanis az idegen egy szempillantás alatt előkapta fegyverét, és egy nyílvesszőt az idegre illesztve azonnal lőtt. Pod 042 elhallgatott, amint az áramköreibe hatolt a fegyver hegye, és magatehetetlenül a földre zuhant.
‒ Pod! ‒ kiáltott fel A2, és ezzel ő is előkapta kétkezes kardját.
Nem várt tovább. Akárki is ez a fiú, a bemutatkozás után se szó, se beszéd, megtámadta őket. Nem szándékozott végezni vele, de mindenképpen harcképtelenné kellett tennie. Ez volt az egyetlen esélye.

***

Fëanáro szeretett lovagolni. Még jobban szerette, ha egymaga indult útnak, hiszen akkor magára maradhatott a gondolataival. A gondolataival, melyek sosem hagytak nyugtot neki.
Fiatal kora ellenére mindig újabb és újabb ötleteken agyalt, melyeket sorra lejegyzett, hogy aztán egy nap megvalósíthassa őket. Ugyan már körvonalazódni kezdett a fejében egy írásrendszer, melyet a saját munkáihoz használt volna, mégis, a jegyzetei túlnyomó részét leginkább Rúmil írásjelei, és rajzok tették ki. Ezeket egy jegyzetfüzetbe gyűjtötte, melyet mint mindig, most is magánál tartott.
Folyamatosan keményen dolgozott, hogy jobb és jobb legyen mindenben, mibe csak belekezdett. Ez vonatkozott az írásra, a kovácsolásra, ékszerek készítésére, és sok egyéb másra. Akármiről is volt szó, ügyesebbnek bizonyult bárki másnál.
Őstehetség, mondták a többiek.
Az apja büszke lehet rá.
És Finwë büszke is volt a fiára, aki ennek teljesen a tudatában volt, és csak még jobban hajtotta magát előre.
Édesapja, a noldák királya pedig örömmel nézte fiát, ahogy az próbálta kielégíteni csillapíthatatlan tudásvágyát, és mindent megtett, hogy Fëanáro ne ütközzön akadályokba.
Ugyanakkor hiába csodálták és tisztelték, nem volt sok barátja. Még a fivéreivel, Nolofinwével és Arafinwével sem volt igazán jó viszonyban, hiába volt ő az egyetlen, aki csak egy lépésnyire volt a felnőttkortól. Nem tetszett neki a tény, hogy az apja újraházasodott az anyja halála után, és sosem tudta igazán testvéreiként szeretni a fiúkat, sem a másik két lánytestvérét, Findist és Írimét.
A napjai így leginkább a magány jegyében teltek, amit ő sosem bánt igazán. Így legalább több ideje jutott újabb találmányok kiötlésére.
Szerette ezt a tevékenységet összekapcsolni a lovaglással. Élvezte, hogy a hátasa vitte őt, és ő minden figyelmét a saját, belső gondolatainak szentelhette, és az, hogy szabadon járhatott Valinor hatalmas országában, olyan szabadságérzetet adott neki, amit nem cserélt volna semmire.

Már nem tartotta számon, hányszor virágzott újra a Telperion és a Laurelin, Valinor két fája, mióta kilovagolt Tirionból. Ezúttal délnek tartott, Oromë Erdeje felé. Minden alkalommal egyre messzebb és messzebb jutott otthonról, egyre nagyobb területet felfedezve az Áldott Birodalomból. Mindent meg akart tudni az őt körülvevő világról, és nem csak a valák meséi alapján. A saját szemével akart látni mindent.
Jó ideje járta már az erdőt, s most éppen élelem után kutatott. Őz, nyúl, vagy bármilyen vadállat nyomait kereste, de úgy tűnt, ezúttal nincs szerencséje. A környék teljesen üres volt.
Közeledett egy újabb csendes óra, és ő kissé csüggedten haladt tovább, amikor megpillantotta Őt a fák között. Dereka alá érő, ezüstszín hajával kitűnt a zöld környezetből, így nem volt nehéz észrevennie. Azonnal feltűnt neki, hogy milyen hiányos öltözetben van: fekete, ujjatlan felsője a derekáig takarta a testét, azon kívül pedig csak egy fekete alsónemű volt rajta. Ezzel ellentétben kesztyűje a felkarja közepéig ért, egyik lábán combig a harisnyája, a másikon azonban csak bokájáig. Kissé zavarban volt, hogy így lát egy idegen lányt, s nem volt benne biztos, közelebb kéne mennie hozzá.
Végül a kíváncsisága kerekedett felül.

Talán egy eltévedt teler leány?

Csupán annyiból gondolta, hogy a teler-rokonaihoz tartozik, mert hajszíne világos volt, ellentétben a noldákéval, vanyához viszont nem volt elég szőke. De végül ez nem bizonyult igaznak, amikor megpillantott valamit a lány feje mellett. Egy fémdoboz volt, ami hangot adott ki magából, de számára érthetetlen nyelven. Úgy tűnt, a lányhoz beszélt. Ezenkívül karjai voltak, melyek még furcsábbá tették őt.
Hirtelen bizalmatlanság ébredt benne a furcsa szerzet láttán, de nem hátrált meg. Ki akarta deríteni, kik ezek az idegenek, másrészről biztos volt benne, hogy már úgyis meghallották őt. Mikor kicsivel a páros előtt lefékezte lovát, alaposabban szemügyre tudta venni őket. 
A lány arca kifejezetten szép, de szigorú volt, világoskék szemei hidegen csillogtak, ajka alatt bal oldalt egy apró pötty díszelgett. Különösmód az arca nem, de maga az összkép emlékeztette őt valakire, akire ebben a pillanatban gondolni sem akart. Gyorsan elhessegette a képet, ahogy tekintete lejjebb siklott az idegen lányon. Ekkor vette csak észre, hogy a vállát és combját szabályos, fekete csíkok szelték keresztül, melyektől olyan volt, mint több részből lenne összerakva a teste. Fëanáro egyre inkább furcsállta az egészet. Nem félt, bár volt egy belső megérzése, hogy talán jobban tenné, ha félne.
Végül elhatározta, hogy a végére jár a dolgoknak.
‒ Ki vagy te, idegen leány? ‒ szólította meg, és kihúzta magát ültében, hogy büszke tartásával is azt sugallja, hogy az idegennek egy nemes úrral van dolga.
Nem érkezett válasz, azonban a lány a repülő fémdobozra nézett, és beszélt hozzá egy nyelven, ami határozottan nem az eldák által beszélt nyelv volt. A doboz pedig válaszolt neki. Úgy tűnt, róla beszélnek, mert a lány időről időre ránézett.
Fëanáro igyekezett nyugodtnak tűnni, de valójában másodpercről másodpercre vált egyre feszültebbé, miközben őket figyelte. Most először futott át az agyán, hogy talán mégsem kellett volna ilyen messzire jönnie Tiriontól. Csak magára számíthat, és ha bármi is történik, senki sem fogja tudni, merre keresse.

Eru miféle teremtményei lehetnek ezek? Vajon mit keresnek itt?

Nem tudta, hogy barátok, vagy ellenségek, de gyanakvása egyre csak nőtt. Leginkább a fémdoboz iránt, akinek még a hangja sem volt máshoz hasonlatos. Ezzel szemben a leánynak szelíd, és megnyugtató volt, ami némiképp csillapította idegességét.
Lehetséges, hogy Melkor szolgái lennének, akik valamiféleképpen bejutottak az Áldott Birodalomba?

A feszült várakozásnak vége szakadt, és a repülő lény, ha ugyan valóban élőlény volt, közelebb lebegett Fëanáróhoz, és legnagyobb meglepetésére az ő nyelvén szólalt meg. Ha egyáltalán az ő nyelve volt, olyan sok volt az ismeretlen szó.
‒ Bemutatkozás. Az általad leánynak nevezett a YoRHa A típusú, Kettes számú androidja, röviden A2. Ez pedig a Pod 042 taktikai szupport egység. A Föld nevű bolygóról érkeztünk, de hogy miként, az ismeretlen. Benned, Idegen, ki sem ember, sem android nem vagy, kit tisztelhetünk?
Fëanárónak ennyi elég volt, hogy a maradék biztonságérzetét is elveszítse. Egyetlen szót sem értett a bemutatkozásból, és ez megrémítette. Nem tudta, hogy mik a szándékaik, de úgy tartotta, inkább nem bízza a véletlenre. Jobb, ha itt és most lezárja a dolgot. Egyedül van, nincs szemtanúja, és ha ezek ketten megtámadják, esélye sem lenne. Így hát egy szemvillanásnyi idő alatt döntött - előkapta az íját, a nyílvesszőt már a mozdulat közben az idegre illesztve, és lőtt.
Eltalálta a dobozt, aki eközben már ismét a lányhoz beszélt az ismeretlen nyelven. Némán nézte, ahogy ez a furcsa szerzet magatehetetlenül a földre zuhan, majd a lány döbbenetét kihasználva leugrott a lováról, és kardját elővéve támadó pózt vett fel.
Úgy tűnt, a másik is támadni készült, és most már minden oka megvolt rá Fëanáro jóvoltából. A fiú nem várt a másikra, hangos kiáltással megindult felé.
Az A2-nak nevezett teremtmény kétkezes kardjával hárította a támadást, de a fiú lendületétől hátrébb csúszott a talajon. Fürgén oldalra gurult, és megpróbált a tünde háta mögé kerülni.
Fëanáro azonban maga is jól harcolt. Ugyan Valinorban békesség volt, de úgy gondolta, sosem árt, ha megfelelő erőnlétben tartja magát, így minden napját azzal kezdte, hogy kifulladásig gyakorolta a karddal vívást, vagy az íjjal történő célbalövést. Azt azonban sosem gondolta, hogy valaha is életre-halálra kell megküzdenie valakivel.
El kellett ismernie, hogy ellenfele lenyűgözte azzal, hogy lány létére elbírja azt a hatalmas kardot. Valószínűleg még neki is nehezére esett volna megtartania, nemhogy fürgén ugrálni vele, újra és újra lesújtani, vagy védekezni, ha kell.
A lány azonban, mikor látta, hogy terve nem válik be, letett arról, hogy hátulról támadjon. Fëanáro úgy vélte, a legjobb taktika az, ha heves támadásaival egy pillanatra sem hagy neki nyugtot, s így pillanatra sem tévesztheti szem elől, annyi ideje meg főleg nem lesz, hogy a háta mögé kerülhessen.
Fëanáro minden csapást kivédett anélkül, hogy ellenfele akár egy karcolást is ejtett volna rajta, azonban akárhogy is próbálta, ő sem tudta megsebesíteni a lányt.
Ahogy telt az idő, Fëanáro kezdett fáradni, reflexei lassultak, mozgása lomhábbá vált. Többször is olyan helyzetbe kerültek, amikor A2-nak lehetősége lett volna megsebesítenie őt, de a fiú legnagyobb döbbenetére ellenfele nem használta ki ezeket. Végül úgy tűnt, a saját javára tudja fordítani a patthelyzetet, amikor egy ügyes csellel sikerült kigáncsolnia a lányt, s mielőtt az visszanyerte volna az egyensúlyát, a földre lökte. Fëanáro gyorsan rávetette volna magát, hogy végre vége legyen a harcnak, de a másik gyorsabbnak bizonyult - mintha meg sem kottyant volna neki ez a hosszúra nyúlt küzdelem. Oldalra gurult, és egy ugrással álló helyzetbe tornázta magát, s mielőtt a tünde bármit tehetett volna, mögé került. Fëanáro teljesen védtelenné vált.

Vége, vesztettem. Most meghalok ‒ gondolta, és abban a pillanatban egy erős ütést érzett a tarkóján. Érzékelte még, hogy mielőtt a földre zuhant volna, valaki elkapja a derekánál, de rögtön azután elsötétült körülötte a világ.

***

A2 egyértelműen erőfölényben volt. Egyrészt, mert ő a robotokkal való harchoz szokott, amihez sokkal több fizikai erőre volt szüksége, mint bármilyen más ellenféllel szemben; másrészt a fiú mozdulatain látszott, hogy hiába tanították meg bánni a karddal, valódi harcban még nem szerzett tapasztalatot: nem tudta beosztani az energiáját, folyamatosan teljes erőbedobással támadott, a védekezéssel kevéssé foglalkozva. Ezeken felül pedig természetesen A2 egy android volt, aki nem érzett fáradtságot, nem számított, milyen hosszúra nyúlt egy-egy csata. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint az ellenfele. Így azonban ő is megbizonyosodhatott róla, hogy a fiú valóban nem egy gép.
Pontosan ezért nem állt szándékában megölni őt, csupán ártalmatlanná tenni, amíg kitalálja, mitévő lesz. Szándékosan visszafogta magát a harcban, egyedül a védekezésre koncentrált, a szokásos kivédési technikáját sem használta, hogy kellőképpen felmérhesse az ellenfele erejét. Az ismeretlen viszont olyan vehemensen küzdött, hogy A2-nak még véletlenül se legyen esélye a háta mögé kerülni. Az egyetlen lehetősége az volt, hogy megvárja, hogy a fiú előbb-utóbb elfáradjon, és akkor majd nem lesz lehetősége időben védekezni – jelen esetben ellentámadni.

Legalább húsz perc telt el, mire idáig eljutottak, és A2-nak el kellett ismernie, hogy ellenfele nagyon jól bírja. Az utolsó percekben ugyan már erősen zihált, és nehezére esett újra és újra csapásra emelnie a karját, de nem adta fel. Tényleg úgy küzdött, mint akinek az élete múlt rajta, amit a lány megmosolygott magában, de tetszett is neki az elszántsága. Valahol ő maga is élvezte a küzdelmet, még akkor is, ha esze ágában sem volt egy humanoid létformával valaha is hasonló helyzetbe kerülni.

Mikor végre a háta mögé tudott kerülni, gondolkodás nélkül leütötte őt. Éppen elég ideig tartott ez az értelmetlen küzdelem, hogy A2 elveszítse a türelmét, ugyanakkor nem akart szándékosan sérülést okozni. Ezért, amikor a fiú öntudatlan állapotba került a tarkójára mért ütéstől, azonnal elkapta őt, mielőtt a földre esett volna.
A2 maga is letérdelt, miközben a földre segítette a másikat, félig az ölében tartva, egyik kezével a vállát hátulról átkarolva, másikat a mellkasára helyezve irányította. Hosszú ideig némán figyelte az arcvonásait, melyek most kisimultak, tenyere alatt érezte a szívverését. A szívverést, ami egy hús-vér, élő, emberi lényé volt, a sajátjától teljesen különböző. Lehet, hogy nem volt ember ő sem, de android sem, robot meg végképp. Az, hogy életében először, végre találkozott egy olyan teremtménnyel (vagy legalábbis valami hasonlóval), akinek a védelmezésére tervezték őt, valahogy megnyugvással töltötte el. Még akkor is, ha az a személy percekkel korábban még végezni akart vele.
Mióta megtudta, hogy az emberiség már nincs többé, úgy érezte, hogy létezése értelmét vesztette, de így, hogy szó szerint a karjaiban tart valamit, amit védelmezhet, új célt adott neki. Ennél többet nem is kívánhatott volna.
‒ Köszönöm ‒ suttogta magában, miközben kisimította a fiú kósza tincseit az arcából. Meglepődve tapasztalta, hogy milyen forró a bőre a sajátjához képest, mintha tűz emésztené belülről.

Vajon ez természetes dolog az ő fajtájánál?

Lehet, hogy valahol máshol, egy másik időben az emberiség kihalt. De ő most itt van, kit érdekel, ha nem ember. Ha nincs is más hozzá hasonló lény ezen a világon, már az se zavarta volna, hiszen itt van ez az egyetlen, aki új értelmet adott az életének. A2 boldog volt.

Örült annak is, hogy kiderült Podról, hogy rajta keresztül tud kommunikálni a fiúval, annak viszont kevésbé, hogy sürgős karbantartásra szorult, ami ezen a helyen nem is biztos, hogy lehetséges volt.
Körülnézett, a környezetétől várva a választ, mi tévő legyen. Először is, korábbi ellenfelével kellett kezdenie valamit. Miután elvette a fegyvereit, óvatosan közelebb húzta magához, és az ölébe vette, hogy aztán egy közeli fa tövének támassza. Ez nem is volt olyan egyszerű művelet, mint amilyennek először gondolta - a fiú legalább másfél fejjel magasabb volt, mint ő.
Azután Podot kereste a tekintetével. A kis robot a fűben hevert, és nem adta jelét annak, hogy a közeljövőben működni fog. A kezébe vette, hogy alaposabban szemügyre vegye a károkat. Úgy tűnt, nem volt helyrehozhatatlan, de pótalkatrészek kellettek hozzá. Mégis, honnan szerezhet most ilyeneket, egy erdő közepén? Nem volt más választása, csak a fiúra hagyatkozhatott - aki nem is biztos, hogy hajlandó lesz neki segíteni. Már ha egyáltalán meg tudja értetni magát valamilyen módon.
Lassan kezdte megérteni, hogy a helyzete kilátástalanabb, mint amilyennek először tűnt. Egy teljesen idegen helyen van, az egyetlen segítsége üzemképtelen, és egy olyan személy társaságában, aki az előbb még megpróbált végezni vele. De még ha ez nem is történt volna meg, nem tud vele szóban kommunikálni.
Nem esett pánikba. Hitt benne, hogy lépésről lépésre megoldódik minden. Mióta dezertált a YoRHa-tól, magányos volt, mégis elboldogult valahogy.

Először is, meg kellett tudnia több információt az idegenről, amíg az nem tér magához. Közelebb lépett a lovához, aki úgy tűnt, szelíd jószág volt, gazdájával ellentétben. Nem ijedt meg A2-tól, így az nyugodtan állt meg mellette, és nézett bele az oldalára erősített táskába. Érezte, hogy nem helyénvaló, amit tesz, de nem volt más lehetősége.
A táska kinézetéből, és annak tartalmából egyértelmű volt, hogy ez tényleg nem a Föld 11945-ben. Nem volt benne semmilyen modern felszerelés, csak váltásruha, néhány szelet, furcsa levélbe csomagolt kenyér, egy jegyzetfüzet, egy üveg tinta és toll, és még néhány holmi, ami elengedhetetlen a vadonban való túléléshez. Ezek közül leginkább a füzet keltette fel az érdeklődését, így kíváncsian emelte ki a táskából, és lapozott bele.
Tele volt különféle rajzokkal, mellettük érthetetlen jelekkel íródott jegyzetekkel, melyek leginkább számolásnak, és az ábrákhoz fűzött magyarázatnak tűntek. A rajzok viszont a lehető legkülönfélébb dolgokat ábrázoltak. Hétköznapi tárgyakat, nyersanyagokat, ékköveket, de voltak vázlatszerű rajzok egy városról, egy térképről, és különböző személyekről.

Tehát nincs egyedül.

Az eszméletlenre pillantott, aki azóta is abban a pózban támaszkodott a fának félig ülő helyzetben, fejét hátravetve, ahogy ő hagyta. Az ő tervei lennének ezek? Mert ha igen, igazán tehetséges, akármivel is foglalkozik.
Úgy döntött, alaposabban átlapozza a füzetet, miközben várakozik. Még a vizeskulacsot magához vette, és leheveredett a fűbe, nem túl messze a másiktól.
A legtöbb rajz egy párt ábrázolt, egy férfit és egy nőt, mindkettőjüknek olyan furcsa, hegyes füle volt. A férfi valamelyest hasonlított rá, egyedül a tekintete árulkodott arról, hogy ő már idősebb. Díszes, koronaszerű pánt volt a fején, és legalább tucatnyi ékszert viselt. Arcán büszke mosoly ragyogott, miközben a mellette álló nőre nézett. Neki a rajz szerint világos, enyhén hullámos haja, és szelíd, de valamiért fáradtnak tetsző tekintete volt.

Talán ők a szülei?

Több kép is ábrázolta őket, legtöbbjükön a férfi egy trónon ült, így A2 már egészen biztos volt benne, hogy egy uralkodói sarjjal van dolga.
Tovább lapozta a füzetet. A következő oldalon két fiatal fiú volt, az egyik, egy sötét hajú az ölében tartott egy másikat, egy szőkét, aki még szinte csecsemő volt. Mindketten vidámnak tűntek. Aztán már csak a fekete hajú, idősebb volt, zavart mosollyal az arcán. Aztán pedig négyen, valószínűleg mind testvérek: az előbb látott fiúk, egy világos, és egy sötét hajú lány társaságában.
A füzet hátuljában a korábban is látott, különös jelek voltak egy táblázatba vetve, de nem tartozott hozzájuk semmilyen magyarázat, sőt, látszott, hogy többször is bele lett javítva, és átdolgozva.
Egész nap elnézegette volna a számára többnyire ismeretlen dolgokat ábrázoló képeket, de valami megváltozott, ami elvonta a figyelmét.
Kissé mintha sötétebb lett volna, a korábbi aranyló fényesség elhalványult, és ezüstbe veszett.
A2 meglepetten állt fel és nézett körbe, de a fáktól nem látott messzire. Lopva az ismeretlen hercegre pillantott, aki úgy tűnt, nem érzékelt ebből semmit, helyette békésen szuszogott a fa tövében.
Óvatosan összecsukta, majd letette a fűbe a füzetet, és elindult egy alig száz méterrel arrébb lévő, magasabb pont felé.
Továbbra sem értette, mi okozta a fények változását, de abban most már egészen biztos volt, hogy a világosság forrása nem az égből, hanem valahonnan, a föld felszínéhez sokkal közelebbről, a mostani helyzetéhez képest északról érkezik. Ez a tény, és az eddig látottak pedig mind igazolták A2 első feltevését: egy másik világba került.