Fëanáro és A2, amint azt eltervezték, megünneplik Pod megjavítását – nem is akárhogyan.
Mint ahogy azt a címből is kitalálhattátok, egy romantikusabb fejezet következik, amely valamelyik irányba kimozdítja végre a tündeherceg és az android különös kapcsolatát. 
Fëanáro csodálatos énekét a La La Land című 2016-os filmmusicalből vettem kölcsön.

Fanart: A2 - Ismeretlen művész

Finwë házához visszaérve A2 azt hitte, első dolguk lesz csatlakozni a vacsorázókhoz. De a herceg nemhogy az étkező közelébe nem ment, még csak nem is a főbejáraton át vezette be a lányt a palotába, és mielőtt a nagycsarnokba léptek volna, egy oldalsó folyosóra húzódtak be.
‒ Nem kéne apádékhoz... ‒ kezdte A2, de a herceg gyorsan lepisszegte.
‒ Csss! Meg ne halljanak minket!
‒ Miért? ‒ kérdezte suttogva az android.
‒ Úgy kell bejutnunk a kamrába, hogy senki se vegyen észre bennünket ‒ suttogott vissza Fëanáro, és közelebb húzódott a falhoz, mikor hallotta egy szolgáló közeledő lépéseinek hangját. Ösztönösen magához rántotta az androidot is, aki nem ellenkezett, és csak akkor egyenesedett fel, amikor a szolgálóleány továbbsétált anélkül, hogy észrevette volna őket.
‒ Most komolyan, mi jár a fejedben? ‒ próbálkozott ismét A2, mikor már tiszta volt a levegő, és a herceg kidugta a fejét a fal mögül, hogy megnézze, jön-e még valaki.
‒ Nem jöttél még rá? ‒ kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna. ‒ Ellopunk egy üveget a kamrából, és felmegyünk a szobámba! Gyerünk, most! ‒ Azzal megragadta a lány kezét, és átszaladtak az üres csarnokon a konyha irányába, melynek folyosójáról egy lépcső vezetett le a kamrába.
‒ Miért csinálnánk ekkora ostobaságot? ‒ kérdezte A2 homlokát ráncolva, mikor már egy újabb kihalt folyosón találta magát. Képtelen volt felfogni, hogy Fëanáro, aki herceg létére bármit megtehet, amihez épp kedve tartja, miért akar a saját kamrájából bort lopni.
‒ Hogy miért? ‒ kérdezte Fëanáro és alig tudta visszafogni a kuncogást, miközben A2 értetlenkedő arcát fürkészte. ‒ Mert unalmas lenne az élet, ha nem csinálnánk néha ostobaságokat. Nem gondolod?
‒ Ha te mondod...
‒ Ana, ez csak egy játék! ‒ forgatta a szemét, pontosan úgy, ahogy akkor szokta, amikor A2 android-létéből kifolyólag értetlenkedett a lehető leghétköznapibb dolgokon. A2 ilyenkor legszívesebben jól bokán rúgta volna.
‒ Játék? Mármint az, hogy ahelyett, hogy kérnénk egy üveget, kerülgetve a palota teljes személyzetét osonunk, mint a betörők, és mi magunk elemelünk egyet?
‒ Micsoda éleslátás. ‒ Fëanáro gúnyos mosolyra húzta a száját. ‒ Jó, tekintve, hogy már biztosan megfőzték a vacsorát, a kamra valószínűleg üres lesz.
A2 vállat vont, de azért követte a herceget, aki amilyen halkan csak tudta, kinyitotta a kamrába vezető lépcső ajtaját.

‒ Még egy kérdésre válaszolj nekem! ‒ szólalt meg A2, mikor már lefelé botorkáltak a gyertyafénnyel gyéren megvilágított helyiségbe.
‒ Hmm?
‒ Miért? Úgy értem, abból, ahogy megismertelek, nem tűntél játékos típusnak. Akkor most honnan jött ez az ötlet?
‒ Jaj, Ana, miért kell mindent megmagyaráznom?
‒ Mert nem tudok kiigazodni a hangulatváltozásaidon, azért!
Fëanáro rövid hallgatás után válaszolt csak, és tekintve, hogy A2 mögötte haladt a lépcsőn, nem láthatta az arcát. Azt viszont nem tudta nem észrevenni, hogy a fiú hangja kissé ellágyult.
‒ Most már van valaki, akivel a régi önmagam is lehetek. Az a kisgyerek, aki egykor voltam.
‒ Hiszen még most is az vagy szinte! ‒ kuncogott fel A2, de magában igazán meghatódott Fëanáro szavain. Kétség sem fért hozzá, hogy a herceg őrá célzott, s akármennyire is próbálta kontrollálni arcizmait, nem tudta abbahagyni a mosolygást.
‒ Ebben az évben lesz a tizedik fogantatásnapom, ezáltal hivatalosan is nagykorú leszek, ezt ne felejtsd el* ‒ emlékeztette a tünde nagy komolyan, de nem fordult hátra.
‒ Nehéz számon tartani nálatok az éveket, itt teljesen másképp telik az idő, mint odahaza.
Fëanáro nem válaszolt, mert közben megérkeztek a borokhoz, és a fiú belemerült a keresésbe. Végül előhúzott egy nagy palackot, melyen nem állt semmilyen címke, majd egy másik hasonlót, amit A2 kezébe adott.
‒ Aulë maga adta ezeket nekünk. Ennél finomabb bort nem találsz Valinorban.
‒ Nekem aztán mindegy. Még sosem ittam, nem tudhatom, hogy melyik számít finomnak.
‒ Hidd el, ízleni fog ‒ fordult az androidhoz, ugyanazt a sejtelmes mosolyt villantva rá, mint korábban az erdőben. ‒ Na jó, azt hiszem, mehetünk. De ne felejtsd el, továbbra sem láthat meg senki!

A végére már A2 is élvezte a bújócskát. A palota hatalmas volt, és teli élettel, így, nem sokkal vacsoraidő után. Nem volt könnyű dolguk kerülgetni a szolgálókat és Indis királyné udvarhölgyeit, valamint azt a néhány nemes urat, akik még a palotában tartózkodtak annak reményében, hogy vacsora után válthatnak néhány szót Finwë nagykirállyal. Ám valamilyen csoda folytán sikeresen teljesítették a küldetést: feljutottak a saját szintjükre anélkül, hogy bárki meglátta volna őket. Győzelemittas hangulatban fordultak be a folyosóra, vidáman kacarászva ügyes manővereiken, és azon, hogy Aldonwë, Finwë egyik nagyura, milyen halálra váltan nézett Varda szobrára, ami mögé az utolsó pillanatban vetődtek be, hogy elkerüljék a lebukást. Vagyis csak fordultak volna, mikor kis híján összeütköztek Hírionnal, aki kissé megtántorodva tért ki a páros útjából.
‒ Fëanáro herceg, Anawen kisasszony! ‒ üdvözölte őket, tisztelettudóan meghajolva. Fëanáro a háta mögé dugta az üvegét, és bosszúsan nézett össze az androiddal, elfogadva a teljes kudarcot. Hírion pedig egy rövid pillanatig némán méregette őket félig felvont szemöldökkel, megsejtve, hogy valamiben sántikálnak. Ezt azonban nem tette szóvá. ‒ Édesapád kérésére kerestelek benneteket. Nem jelentetek meg a vacsorán...
‒ Tudjuk ‒ felelte közönyösen Fëanáro, és már indult is volna tovább, de a tanácsos folytatta.
‒ ...Így nem tudta személyesen tőled elkérni Podot az estére.
‒ Minek az neki?
‒ Azt nem osztotta meg velem, Felség.
‒ Használja nyugodtan ‒ mondta A2, aki már kezdte megelégelni, hogy Fëanáro szabadon rendelkezik az ő Podjáról. Meg úgy az egész palota. ‒ Igazából azon kívül, hogy beszélgetnek, semmit nem tud vele kezdeni érdemben.
‒ Nem bánom ‒ sóhajtott Fëanáro. ‒ Végül is, apámban jobban megbízok, mint Indisben, és ha már egyszer ő is kölcsön kérhette...
‒ Nekünk meg amúgy is dolgunk van az este, nem? ‒ vetette közbe A2, jelentőségteljes pillantást küldve Fëanáro felé.
A herceg kurtán bólintott, remélve, hogy Hírion nem kérdez rá az android szavaira. De nem volt szerencséje. Hírion előbb fejet hajtott előttük, felegyenesedve azonban ismét felvonta a szemöldökét.
‒ Azokkal a borosüvegekkel?
A páros egymásra nézett, majd Fëanáro válasz helyett megragadta A2 kezét, és sebes léptekkel indult meg vele a lakosztálya felé.
‒ Mondd meg apámnak, hogy a fények változásakor meglátogatom! ‒ kiáltotta még hátra, majd eltűntek a folyosó végén, a kétszárnyú ajtó mögött.

Amint A2 belépett a helyiségbe, tudatosult csak benne, hogy a Tirionban töltött második éjszakája óta nem járt itt. Minden ugyanolyan állapotban volt, mint ahogy utoljára látta, s tudta jól, hogy a lakosztály tulajdonosa sem töltött itt sok időt mostanság. 
Amíg nézelődött, Fëanáro kinyitotta az egyik üveget, majd elővett két kristálypoharat, és mindkettőt teletöltötte.
‒ Gyere, üljünk ki az erkélyre!
A2 szó nélkül követte a fiút, aki odakint leült egy székre, hellyel kínálta a lányt, és a kezébe adta az egyik poharat. Miközben messze, a távolban Laurelin fénye teljesen elcsendesült, és Telperion ezüstfénye lágyan áradt szét a levegőben, koccintásra emelték a poharaikat. A palota udvarán hirtelen lágy zene csendült fel, és szállt a magasba.
‒ Akkor... Podra? ‒ kérdezte tétován az android, és a szeme magasságába emelte a poharat, hogy alaposan megvizsgálja a tartalmát.
‒ Igen, és arra, hogy én vagyok Aman első és utolsó tündéje, aki egy másik világból jött lényt javított meg.
‒ Te vagy az egyetlen, aki tönkre is tett egyet ‒ emlékeztette őt A2 komolyan, arcán azonban huncut mosoly suhant át.
Fëanáro erre csak legyintett.
‒ Legyen, akkor koccintsuk Podra és Arda legszerényebb hercegére! ‒ javította ki magát a lány.
‒ Mintha annyi herceggel találkoztál volna már ‒ mosolygott Fëanáro, és ő is megemelte a poharát. ‒ De ha már itt tartunk, koccintsunk Arda egyetlen androidjára is! És az egyetlen barátomra. ‒ Azzal a kristálypoharát finoman az androidénak ütötte.
A2 erre felkapta a fejét, és a fiú csillogó szemeibe nézett. Fogalma sem volt, honnan jött a késztetés, de Fëanáro lágy mosolyát látva, és szelíd, őszinte szavait hallva legszívesebben átölelte volna őt. Ennek ellenére mozdulatlan maradt, még a poharat tartó kezét sem eresztette le.
‒ Így legyen, Fëanáro ‒ mondta végül, és együtt kortyoltak a pohárba.

A bor édes volt és zamatos, az utóíze kissé kesernyés. Az android sokáig ízlelgette az italt, lassan, kortyolgatva itta. Ahogy fogyott, érezte, ahogy a mámor fokozatosan a fejébe száll, és valószínűleg meg is ijedt volna a hatásától, ha nem Fëanáróval lett volna kettesben.
‒ Ízlik? ‒ kérdezte a nolda, mikor már egy ideje némán figyelte a lányt, aki lassú mozdulatokkal forgatta ujjai között a kristálypoharat.
‒ Furcsa, de nem rossz. Nem gondoltam, hogy már egy fél pohár bódító hatással lesz rám.
‒ Micsoda? Nekem még semmi bajom nincs egy pohár után. Még kettő után sem.
‒ Igazán? ‒ kérdezett vissza A2, de nem igazán tudott összpontosítani a fiú szavaira. Ahogy felnézett Fëanáróra, akinek szemeiből visszatükröződött Telperion fénye, egyszerűen csodálatosnak találta. Szerette csak úgy, a nolda hercegen legeltetni a szemét, és így, a bor bódító hatása alatt még csak nem is zavartatta magát.

Fëanáro pedig látva, hogy az android résnyire nyitott ajkakkal figyeli őt, majd a fejét megrázva gyorsan legurítja a pohara tartalmát, szája széle apró mosolyra húzódott. Nem tudhatta, csak sejthette, hogy mire is gondol a lány, vagy hogy mit lát, amikor őt nézi. Csak annyit tudott, hogy minden alkalommal, amikor ezen tevékenységen kapta őt, kellemes érzés járta át. 
Végül felállt, kivette A2 kezéből a kiürült poharat, és elindult a szoba felé.
‒ Hova mész? ‒ kiáltott utána az android, s mielőtt Fëanáro válaszolt volna, felállt, és utána eredt.
‒ Csak hozok még egy pohárral, nem megyek messzire! ‒ felelte a tünde, és megállt az asztalnál, hogy újratöltsön.
A2-nak rá kellett jönnie, hogy sokkal nehezebb volt egyenesen menni, mint azt gondolta volna, és már most megbánta, hogy megivott egy pohárral. Ennek ellenére elfogadta a másodikat is, és lassan belekortyolt. 
Egy rövid ideig egyikük sem szólt, csak hallgatták a lassanként ébredező, éjszakai madarak lágy énekét a távolból, kik mintha az udvarról felszűrődő dallomokat kísérték volna.
‒ Amúgy, ha még nem is számítasz felnőttnek, akkor nem baj, hogy iszol alkoholt? ‒ kérdezte A2, aki minden ügyességét összeszedte, hogy úgy tegye le az asztalra félig üres poharát, hogy a bor ne löttyenjen ki.
‒ Már miért lenne baj? ‒ vonta fel a szemöldökét Fëanáro. ‒ Tudjuk mi az a mértékletesség, Anawen. Soha nem ittam még annyit, hogy azt se tudjam, hol vagyok. 
‒ Apád sem tiltotta meg?
‒ Nem látom, mi oka lett volna rá. Még Nolofinwë és Írimë és iszik a vacsorákon, ha nem tűnt volna fel. Igaz, ők csak fél-fél pohárral.
‒ Nem is tudom. Az embereknél törvény tiltotta, hogy a kiskorúak alkoholt igyanak.
‒ Hogy ezeknek az embereknek mire nem volt idejük ‒ nevetett fel rekedten Fëanáro, és miután üres poharát az asztalra helyezte, közelebb lépett a lányhoz. Egy kissé már ő is érezte az alkohol okozta mámort, de ez egyelőre csak felszabadultabbá tette. Kezét az android felé nyújtotta, és félrebillentett fejjel ennyit mondott: ‒ Gyere!
‒ Hova? ‒ kérdezte bizonytalanul A2, de azért elfogadta a fiú felé nyújtott kezét. A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy Fëanáro az ujjaira kulcsolja a sajátját, míg másik kezét a dereka köré fonja. ‒ Mi... mit csinálunk?
‒ Táncolunk.
‒ Én nem táncolok ‒ mormogta A2, de ellenkezni nem tudott, vagy csupán nem akart. Maga sem tudta eldönteni igazán. 
‒ Ó, dehogynem.
‒ Nem, én ehhez még nem ittam eleget.
‒ Ezen ne múljon, szolgáld ki magad!

A2 ennek ellenére nem húzódott el Fëanárótól, sőt. A karjaiba simult, és lassan lépkedni kezdtek a palota udvarából beszűrődő, halk zenére. A herceg vezette őt, bár nem volt rá igazán szükség, a lány magától is követte a mozdulatait, fejét a vállára hajtva. Mélyen belélegezte Fëanáro jellegzetes illatát, mely leginkább az erdei tábortűzre emlékeztette. Úgy érezte, az alkoholnál is jobban megrészegíti Fëanáro közelsége.
‒ Énekelj valamit! ‒ szólalt meg csendesen néhány percnyi hallgatás után, fejét nem emelve fel a válláról. Érezte a herceg éles lélegzetvételét a kérés hallatán, mire az ölelésbe mosolygott.
‒ Inkább nem ‒ felelte végül Fëanáro kissé rekedten. ‒ Sokféle művészetben jártas vagyok ugyan, de attól tartok, nincs túl jó énekhangom. Talán majd máskor.
‒ Ne csináld már! Biztos vagyok benne, hogy kellemes a hangod... ‒ A2 a mondatvégére egészen elhalkult, és csak hosszú másodpercek múltán eszmélt rá, mit is mondott. Biztosan az alkohol hatása, gondolta magában.

A nolda habozott. Talán nem lesz abból baj, ha kivételesen, most az egyszer énekel. Anawenen kívül úgysem hallja más, a lányt meg már amúgy is olyan közel engedte magához, hogy ennyi intimitás még belefér.
‒ Rendben van, most az egyszer. Jól figyelj akkor! ‒ Fëanáro mély levegőt vett, az android pedig még jobban a hozzásimult, fülét a kulcscsontja alatti, puha részhez szorítva. Minden érzékszervével érezni akarta őt, hangjának minden apró rezdülését.
És a herceg énekelni kezdett, tisztán, de nem túl hangosan, kissé nyers baritonja betöltötte a szobát.

City of stars
Are you shining just for me?
City of stars
There's so much that I can't see
Who knows?
Is this the start of something wonderful?
Or one more dream that I cannot make true?

A2 csukott szemmel hallgatta Fëanáro énekét, miközben lassan lépkedve folytatták a táncot. És mikor a rövid dal véget ért, kissé remegő lábakkal eresztette őt el, lépett az asztalhoz, és itta ki a pohara tartalmát, majd töltötte újra mindkettőjüknek.
‒ Köszönöm. Úgy érzem, ma egy új oldaladat ismerhettem meg.
‒ Miért? ‒ kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában a herceg, majd belekortyolt a poharába.
‒ Nem is tudom. Figyelmes voltál és kedves. És jó volt játszani veled.
‒ Elárulnád, hogy mikor nem vagyok figyelmes és kedves? ‒ kérdezett vissza Fëanáro tettetett sértődöttséggel, mire A2 nevetve oldalba bökte.

Még sokáig beszélgettek aznap este, főként Podról, az elmúlt nap történéseiről, és Fëanáro terveiről a jövőre nézve. A2 egy idő után annyira átadta magát az alkohol okozta bódulatnak, hogy már mindenen nevetett, és Fëanáro sem könnyítette a helyzetét, akinél a sokadik pohár bor szintén megtette a hatását.
Végül mindketten a herceg ágyán találták magukat, keresztben elnyúlva, fejük egymás mellett, de ellentétes irányban. A két üveg bor már csaknem teljesen elfogyott, úgyhogy már csak azért is képtelenek lettek volna talpon maradni hosszútávon.
‒ Még, hogy a tündék tudják, mi az a mértékletesség ‒ mormogta kissé kábultan A2, miközben a baldachinos ágy tetejét bámulta. ‒ Na persze.
‒ Mintha te nem dőltél ki volna a harmadik pohár után.
‒ Ne viccelj, már az első után is szédültem.
‒ Szóval megállapíthatjuk, hogy az androidok nem bírják az alkoholt?
‒ Ja. Úgyhogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ittam veled.
Fëanáro erre kissé megemelte magát, és a lány fölé hajolt. Ő sem tudta már teljesen kontrollálni a mozdulatait, így kissé közelebb került hozzá, mint eredetileg tervezte.
‒ Szerintem erre azért ne vegyél mérget. Egy örökkévalóság alatt lesz még néhány alkalmunk az ünneplésre.
‒ Mint például, amikor nagykorú leszel? ‒ kérdezte A2, aki a szédüléssel volt elfoglalva, s nem azzal, hogy a nolda arcát csupán centiméterek választották el az övétől.
‒ Például. De arra apám egész Tiriont meghívja majd, úgyhogy nem lesz ilyen nyugodt esténk, mint a mai.
A2 csak nevetett, Fëanáro pedig értetlenül pislogott az alatta fekvő lányra.
‒ Most mi van?
‒ Semmi. Attól te még ugyanúgy Kis Herceg maradsz, ugye tudod?
Fëanáro lemondóan sóhajtott, és visszafeküdt az eredeti helyére. 
Ezután hosszú ideig feküdtek némán, egymás mellett, s csak lélegzetvételeik hangja törte meg a csendet. A palota lassacskán nyugovóra tért, csupán ők ketten voltak, akik úgy érezték, megállt az idő. A2 pontosan jól tudta, hogy a fiú mennyire közel van hozzá, mégsem akarta tudomásul venni a hangocskát, mely a tudata mélyén figyelmeztette őt erre időről időre.


Végül Fëanáro volt az, aki először megszólalt. Sokáig gondolkozott, hogy kimondja-e azt, ami már egy jó ideje a fejében motoszkált, de az ereiben zubogó alkohol végül döntött helyette.
‒ Van valami furcsán különleges abban, amikor mi együtt vagyunk. Nem gondolod?
A2 lassan fordult a herceg felé, mire ő is a lányra nézett. Enyhe zavar futott át az arcán, mikor értelmezte saját szavait, és látta az android értetlen pillantását.
‒ Mire gondolsz? ‒ kérdezett vissza A2, bár valahol, a lelke mélyén sejtette a választ.
Fëanáro habozott. Tudta, hogy mit akar mondani, csak abban nem volt biztos, hogyan adja az android tudtára. Általában kiszámíthatatlan volt, A2 hogyan reagál a közeledésére, és nem akarta elrontani a pillanatot.
‒ Veled valahogy minden annyira más.
‒ Gondolom azért, mert android vagyok.
‒ Nem úgy értem. Nem számít, hogy mi vagy. Ana, én... ‒ kezdte a herceg, de tőle szokatlanul továbbra is kereste a szavakat. ‒ Ugye tudod, hogy már egyáltalán nem úgy tekintek rád, mint egy tárgyra?
‒ Tudom. Azt mondtad az imént, a barátod vagyok.
‒ Ezt teljesen komolyan is gondoltam.
A2 erre halkan felsóhajtott, és visszafordította a fejét a mennyezet felé.
‒ Nekem még sosem voltak barátaim. Voltak társaim, voltak olyanok, akiket fájt elveszítenem, és hiányoztak... Hiányoznak a mai napig. De olyan még nem volt, aki ennyire közel állt volna hozzám.
‒ Azt hiszem, nekem sem.
‒ Nem is igazán tudom, hogyan viselkednek a barátok egymással. Úgy, mint mi? ‒ fordult vissza hirtelen a herceg felé. 

Hosszú ideig néztek farkasszemet egészen közelről, még mindig ellentétes irányban fekve, elveszve a másik tekintetében. Fëanárónak ennyi már éppen elegendő volt ahhoz, hogy tudja a választ Anawen kérdésére, ennek ellenére legszívesebben rávágta volna az „igen”-t, még akkor is, ha ez nem lett volna teljesen igaz. Ezt igazolni látszott a tény is, hogy amint szólásra nyitotta a száját, szíve vad kalapálásba kezdett a bordái alatt.
‒ Nem hinném. Szerintem nem ‒ mondta végül kiszáradt ajkakkal. Nem akart pontosítani a szavain, mintha attól, hogy kimondja, valóságossá válik minden, és elveszik a varázs, amit a különleges, behatárolhatatlan kapcsolatuk idézett elő.
‒ Nem teljesen értelek.
Fëanáro a lány arca felé nyújtotta a kezét, hátrasimított egy kósza, ezüst tincset, majd az arcán is végigsimított. A2 behunyt szemmel élvezte a herceg gyengéd érintését.
‒ Amikor veled vagyok, úgy érzem, önmagam lehetek. Nem kell megfelelnem semminek és senkinek, nem kell hercegként viselkednem, te nem vársz el tőlem semmit. Ha veled vagyok, szabadnak érzem magam. Számomra te vagy a szabadság, Anawen.
A2 lélegzete elakadt a fiú szavai hallatán. Még sosem mondtak neki ehhez hasonlót, és az, hogy pont Fëanárótól hallotta ezeket a szavakat, boldogsággal töltötte el a szívét.
‒ Fëanáro... Azt hiszem, én is hasonlóan érzek. Soha semmire nem cserélném a veled töltött perceket.
A nolda válasz helyett csak elmosolyodott, és kissé közelebb húzódott a lányhoz. Az orruk szinte összeért, és A2 magába szívta Fëanáro illatát, és az édes levegőt, amit a fiú kilélegzett. Annyira szédült, hogy ha akart volna, sem tudott volna mozdulni a helyéről.

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig feküdtek így. Talán csak néhány pillanat volt, talán percek, órák, mégis csupán annyiban volt biztos, hogy nem volt számára elég. Legszívesebben az örökkévalóságig így maradt volna, közel Fëanáróhoz. 
Aztán már csak azt vette észre, hogy a fiú lehunyja a szemét, és ajkaival közelít felé. Egy pillanatra az ő szemei is lecsukódtak, átadva magát a pillanat mámorának, amit inkább a noldának köszönhetett, mintsem az elfogyasztott bornak.
Még sosem csókolták meg azelőtt, és most, hogy csak egy hajszálnyira volt tőle, elképzelte Fëanáro ajkainak érintését a sajátján, arcát a sajátja mellett, mérhetetlen forróság áradt szét benne, az a fajta, mely a noldát is állandóan körülvette. A másodperceket számolva várta, hogy mi fog történni ezután, ugyanakkor nem akarta, hogy ez a csók előtti, érzelmektől fűtött pillanat megszakadjon. Annyi mindent érzett abban a pillanatban, hogy azt hitte, a belsője felrobban, és ő maga alkatrészekre hullik. 
De amint tudatosult benne, hogy Fëanáro volt, aki mindezt kiváltotta belőle, egy csapásra visszatért a valóságba.

Hiszen... Én csak egy android vagyok.

Pontosan azelőtt, hogy az ajkaik érintették volna a másikat, A2 kissé riadtan húzódott el a tündétől, és ült fel az ágyon.
Fëanáro egy hosszú másodpercig zavartan nézett utána, majd a szemeiben egyszerre csillant a csalódottság és a düh. A2 a herceg tekintete láttán tudta, hogy elrontott mindent, és félve attól, hogy ha bármit is mond, vagy tesz, csak tovább ront a helyzeten, inkább kimászott az ágyból, és nagy nehezen állóhelyzetbe tornázta magát.
‒ Ezt talán nem kéne... Azt hiszem, jobb, ha megyek ‒ motyogta inkább magának, mintsem a fiúnak, aki még mindig a helyén feküdt, és döbbenten nézett az android után. 
A2 az ágyat megkerülve az ajtó felé vette az irányt, lassú, bizonytalan léptekkel. Forgott vele az egész szoba, a szíve a torkában dobogott, és azt hitte, menten összeesik.
‒ Anawen, nem hagyhatsz itt így! ‒ Fëanáro kérlelőnek szánta a szavait, de hangja inkább parancsolóan hatott, ami megrémisztette az androidot.
‒ Nem, Fëanáro, én nem... Mi nem... ‒ kezdett bele újra meg újra. Képtelen volt értelmes mondatokat alkotni, minden figyelmét az kötötte le, hogy meg tudjon állni a két lábán, annyira szédült.
Fëanáro dühe a visszautasítás miatt azonnal semmivé foszlott, amint észrevette, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Látta, hogy A2-nak mennyire nehezére esett minden mozdulat, ezért ő is felkelt az ágyból, és egy óvatos lépést tett felé. Ahogy hirtelen felugrott, ő is enyhe szédülést érzett ugyan, de ebben a pillanatban Anawen jobban érdekelte. Rémülten futott át az agyán a gondolat, hogy mi van akkor, ha az androidok egyáltalán nem is ihatnak alkoholt? Mi van, ha ez számukra valamiféle méreg?
‒ Jól vagy? ‒ kérdezte aggódón, kezét nyújtva a lány felé, aki neki háttal állt, így nem láthatta.
‒ Nem, rohadtul szédülök. Visszamegyek a szobámba ‒ morogta A2 kábán, tekintetét konokul az ajtóra függesztve.
A következő pillanatban azonban végleg elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant volna, ha Fëanáro nem reagál elég fürgén, és kapja őt el.
‒ Nem mész te sehova! ‒ jelentette ki ellentmondást nem tűrve, majd az ölébe vette, és visszament vele az ágyhoz. ‒ Nem kellett volna ennyit innunk.

‒ Mmm. ‒ A2-nak csak egy erőtlen nyüszítésre futotta, miközben hagyta, hogy a tünde visszafektesse az ágyra, és csukott szemmel terült el a párnák között.
‒ Tehetek érted valamit?
‒ Mondd meg a szobának, hogy szálljon le a körhintáról! ‒ morogta a párnába.
Fëanáro erre csak mosolygott. Ugyan ő sem volt józan, távolról sem, de azért annyi lélekjelenléte még volt, hogy oda tudjon figyelni a lányra, főleg, mert hibásnak érezte magát.
Hozott egy pohár vizet, és óvatosan megitatta az androidot, aki lassan, kortyolgatva fogadta el az italt, majd egyből visszahanyatlott az ágyba, és becsukta a szemét.
‒ Ha az androidok ebben is hasonlítanak az eldákhoz, akkor az az oka annak, hogy szédülsz, hogy az alkohol elvonja a folyadékot a szervezetedből ‒ magyarázta Fëanáro. ‒ Lényegében kiszáradtál. De ha iszol, akkor idővel jobb lesz. Hányingered nincs?
‒ Az nincs, azt hiszem. De látod, még egy példa, mennyire is hasonlítanak az androidok és a tündék.
‒ Azért ne vidd túlzásba. Mi bírjuk az alkoholt. Vagy legalábbis, én biztos, hogy jobban bírom, mint te.
‒ Fogd be, Kis Herceg.
Fëanáro ezúttal nem tudott haragudni a megszólításért. Ha ilyesmihez van ereje, akkor annyira nem lehet rosszul, és ez kissé megnyugtatta. Egy rövid ideig az ágy szélén ülve nézte a mozdulatlanul fekvő androidot, s közben egyre az előbbi események jártak a fejében.

‒ Jobban érzed magad? ‒ kérdezte Fëanáro valamivel később, mikor már egy kissé kijózanodott.
‒ Aha. Így, hogy nem mozgok, semmi bajom. Csak a fejem kezdett el fájni, de gondolom, ez is normális dolog.
‒ Igen ‒ bólintott Fëanáro lassan, és megkönnyebbülten sóhajtott. ‒ Van valami, amivel segíthetek még?
‒ Hmm... ‒ A2 elgondolkozva hümmögött, szemét továbbra is csukva tartva. ‒ Ha már nem engedtél átmenni a szobámba, akkor legalább feküdj ide, mellém! Idegesít, ahogy ott üldögélsz.
Fëanáro felkapta a fejét a kérésre.
‒ Gondolod, hogy jó ötlet lenne az előbbiek után?
‒ Biztos, hogy nem az, de mit számít? Különben meg, te sem arról vagy híres, hogy csupa jó döntést hozol. ‒ Fëanárónak lett volna egy-két keresetlen szava az android megjegyzésére, de ő folytatta, ezúttal lágyabban, már-már kérlelőn. ‒ Nem szeretnék semmi egyebet, mint hozzád bújni egy kicsit. 
‒ Valóban ezt akarod? ‒ kérdezte a herceg megenyhülve, és akaratlanul is közelebb hajolt az androidhoz.
‒ Különben nem mondanám. Gyere már, hercegem! 
Fëanáro némán felsóhajtott, majd eleget téve az android kérésének, óvatosan becsúszott mellé az ágyba, s magához ölelte őt. Egy rövid pillanatig azt hitte, A2 mégis ellenkezni fog, de tévedett. A lány az ölelésre reagálva közelebb húzódott hozzá, fejét a mellkasára hajtotta. Arcát a tunika puha anyagába temetve, szemeit nyitva tartva hallgatta Fëanáro szívének erős dobbanásait, melyre még mindig hatással volt a bor és Anawen közelsége.
‒ Ez annyira megnyugtató ‒ hallotta az android tompa mormolását.
‒ Számomra is az ‒ vallotta be Fëanáro is, miközben ujjait végigfuttatta a hátán, hogy aztán keze az ezüst üstökön állapodjon meg.
‒ Kérlek, maradjunk így reggelig!
A herceg nem felelt, helyette ha lehet, még szorosabb ölelésbe vonta a lányt, mire a mellkasára nehezedő nyomás erősödött, de ő ezt egy cseppet sem bánta. Semmi egyebet nem akart abban a pillanatban, mint maga mellett érezni Anawent, egészen a fények változásáig.


Hosszú ideig feküdtek némán, összebújva, s ahogy egymás lélegzetvételeit hallgatták, Fëanáro is megnyugodott kissé, hogy talán mégsem riasztotta el magától végleg Anawent az előbbi próbálkozásával. Így utólag belegondolva hatalmas ostobaságnak tűnt, de Fëanáro nem arról volt híres, hogy az eszére hallgasson, ha a szíve mást mond.
‒ Ébren vagy még, Ana? ‒ kérdezte csendesen, lágyan megérintve az android hátát.
‒ Még igen ‒ felelte kissé kótyagosan az android, de egyébként nem mozdult a helyéről. Fëanáro túlságosan kényelmes párnának bizonyult.
‒ Felejtsük el az előbbit, mit szólsz? ‒ kezdett bele Fëanáro, aki képtelen volt kimondani, hogy sajnálja. Nem csak azért, mert egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor kért őszintén bocsánatot valamiért, hanem mert valóban nem sajnálta. Hiba volt, ezt ő is tudta, viszont egy olyan hiba, amit el kellett követnie. ‒ Vegyük úgy, hogy...
Anawen nem várta meg a befejezést:
‒ Szerintem is felejtsük el, és ha lehet, ne is beszéljünk róla többet! Nem akarok a világon semmi mást, mint aludni egyet végre.
A herceg érezte, hogy ezzel még nem zárták le teljesen a témát, de eleget tett a lány kérésének, és nem szólt róla többet. 
‒ Rendben van, pihenj csak! Holnap reggel úgyis edzéssel indítunk, úgyhogy addigra nem árt, ha kijózanodsz.
‒ Reggelre kutya bajom lesz, nyugi. Vagy legalábbis nagyon remélem ‒ mormogta még a fiú tunikájába, mire Fëanáro ismét két kézzel ölelte őt magához.

A2 lehunyta a szemét, és igyekezett eleget tenni saját szavainak. A szédülés már szinte teljesen megszűnt, de az agya még mindig lázasan zakatolt. Így, hogy érezte Fëanárót maga körül, nem tudott másra gondolni, mint a hercegre. Az ezüstösen ragyogó, meleg tekintetére, gyengéd érintéseire, szépen ívelt, keskeny ajkaira... Tudta, hogy hiába is próbál ellenkezni, hosszútávon nem fog tudni ellenállni neki. Még akkor sem, ha muszáj lesz.
Végül is, ebben a pillanatban megvolt mindene, amire csak vágyott. Nem akart egyebet, mint közel tudni magához a herceget, amennyire csak lehetett, és békével töltötte el a tudat, hogy Fëanáro az előbbi menekülési kísérlete ellenére sem haragszik rá, sőt, még ő volt az, aki felhozta a dolgot.
Ennek tudatában engedte hát, hogy a tünde magához szorítsa, ő pedig teljesen belesimult az ölelésbe. Ezután többet nem szóltak a másikhoz, és A2 hagyta, hogy Fëanáro szívdobbanásainak ütemes hangjára elragadja az álom.

Még mindig Telperion virágzott, mikor A2 kinyitotta a szemeit. Először fel sem fogta, hogy hol van, majd mikor tudatába lassan visszaszálltak az éjszaka emlékei, hirtelen döbbent rá, hogy azóta is Fëanáro karjaiban fekszik. A tündeherceg békésen szuszogott, hanyatt feküdve a hatalmas hercegi ágyon, és álmában is magához ölelte az androidot, aki egy pillanatig azt hitte, a fiú meghitt közelsége menten visszarepíti az álmok birodalmába.
De nem így történt. 
Most, hogy elmúlt a kábulat, melyet a több pohárnyi bor elfogyasztása okozott, felidézte az elmúlt éjjel minden egyes részletét.
Fëanáro... majdnem megcsókolta őt.
Egyszerre érzett bűntudatot azért, mert vágyott a hercegre és a csókjára, és amiért ennek ellenére elutasította őt. Nem akart ilyesmibe keveredni Fëanáróval, nem akarta, hogy efféle érzések határozzák meg a kapcsolatukat. Emlékezett még 9S-re és 2B-re, melynek egyáltalán nem lett jó vége. Esze ágában sem volt valaha is hasonló helyzetbe kerülni. 
És most mégis itt fekszik, a hercegi lakosztályban, Fëanáro ölelésében, mintha csak a kezdetektől erre rendeltetett volna. Arra, hogy szeressék, és ő is viszontszeressen... 

Nem, ez nem igaz! Mi csak barátok vagyunk. Nem lehetünk többek, mint barátok.

De hiába ismételgette újra meg újra, nem érezte magát jobban tőle. Néhány perc elteltével képtelen volt megmaradni Fëanáro karjaiban, képtelen volt elviselni a fiú testének melegét, és úgy egészében véve ennyire bizalmas pózban feküdni mellette.
Tudta, hogy most kell megálljt parancsolnia ennek, mielőtt késő lesz.
Óvatosan bújt ki a karjaiból, majd felült, mire Fëanáro elfordult a másik irányba, és látszólag békésen aludt tovább. A2 megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért sikeresen kiszabadult a herceg öleléséből, anélkül, hogy felébresztette volna.
Amilyen csendben csak tudott kimászott az ágyból, és rögtön az ajtó felé vette az irányt. Még utoljára hátranézett, hogy nyugtázza, Fëanáro valóban alszik-e: a tünde ugyanabban a pózban maradt, ahogy az imént az oldalára fordult, így az android nyugodt szívvel hagyta magára.
Azt azonban nem sejthette, hogy Fëanáro azonnal felébredt a motoszkálására, és pont azért fordult el, hogy a lány ezt ne vehesse észre. A szemei azonnal felpattantak, és azután sem csukódtak vissza, hogy hallotta az ajtó halk csukódását.

A2 úgy osont végig a folyosón, mintha betörő lenne, lábujjhegyen, lélegzetét visszafojtva, melyet csak akkor engedett ki, mikor becsukta maga mögött a saját szobája ajtaját. 
Gyorsan levetkőzött fehérneműre, és hátravetette magát az ágyon. Ekkor tudatosult csak benne, hogy a bor hatása szinte már teljesen elszállt, nem maradt más utána, mint a tompa fejfájás, és az irtózatos szomjúság. Ám nem akart most az ivással bajlódni, főleg, hogy az ő lakrészében nem volt mosdótál, sem előre kikészített ivóvíz, mint a hercegében, így ismét ki kellett volna mennie, ha csillapítani akarná a szomját. Ezért inkább maradt a helyén, és hosszú ideig nem csinált mást, mint a mennyezetet bámulta, fejében egymást kergették a keserű gondolatok.

Nem lehetünk többek, mint barátok. De... miért ne lehetnénk?

Persze tudta a választ. Fëanáro a noldák koronahercege. Ő pedig egy másik világból jött android. Hiába jönnek ki jól, hiába olyan kellemes minden együtt töltött pillanat, ő attól még egy android marad. Egy android, akinek elméletileg érzései sem lehetnének, ezért megfogalmazni sem tudta magában, pontosan mi az, amivel Fëanáro mágnesként vonzza magához. Miféle érzéseket vált ki belőle, mikor a szemébe néz, mikor megérinti őt, mikor átöleli, mikor kedves szavakkal szól hozzá? Mi lehet az, amiért mindez egyszerre okoz neki fájdalmat, és teszi földöntúlian boldoggá?
Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem tudhatta a választ. Pontosabban nagyon is tudta ‒ a válasz az volt, hogy ő egy android, akinek nem lehet köze olyan érzésekhez, melyeket csak az élőlények élhetnek át. 

És mi van akkor, ha ezek nem is valódi érzések? Ha ezek csupán töredékei annak, amit egy valódi élőlény érezni képes? És ha az így van, akkor egyáltalán az valóságos, amit ő érez most, ebben a pillanatban?
A feje zsongott a megannyi gondolattól, miközben még mindig arra a megmagyarázhatatlanul borzongató érzésre gondolt, amit Fëanáro ölelése és a majdnem-csók okozott. Mégis hogyan lehetne nem valóságos, amikor ennyire jó volt? Hiszen még mindig arra a csókra vágyik.

És ha hagytam volna, hogy megcsókoljon?

Akkor sem lett volna semmi. Csak egy kellemetlen magyarázkodás az androidok természetéről, és Fëanáro minden bizonnyal letudná az egészet annyival, hogy ő csupán egy mesterséges lény, akinek talán jobb, ha nem is kerül a közelébe.

Vajon megbántottam őt?

Valószínűleg igen. De számít ez? Számít egyáltalán bármi, amit éreznek a másik iránt? Egy android minden bizonnyal nem adhatja meg egy tünde számára, amit akar. Talán akkor még jobb is, ha megbántotta Fëanárót. Úgy mindkettőjüknek könnyebb lesz a továbbiakban.
Sírni tudott volna, ha lettek volna könnyei. Ehelyett csak megfordult, és kétségbeesetten belebokszolt a párnájába, majd a földhöz csapta, és tehetetlenül vetette magát vissza a matracra.
A csendes óra még messze volt.