Fëanáro ráeszmél, hogy nem ártana komolyan venni a sérülését, ám azon kívül, hogy elhatározza magát a valmari kitérő mellett, nem csinál semmit a gyógyulás érdekében. Ellenben A2 minden tőle telhetőt megtesz, hogy a makacs herceg kedvében járjon, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Mint azt a címből is kitalálhattátok, Fëanáro neve kulcsfontosságú szerepet kap, és remélem, azzal sem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, ő lesz ennek a fejezetnek a középpontjában. :) Jó olvasást hozzá! 

Habár a készítőjét sajnos nem találtam meg, íme egy kép arról, ahogy én elképzelem Fëanort, még akkor is, ha (minden bizonnyal) nem ő van rajta.

Amint Fëanáro kinyitotta a szemét, ismét a barlangban találta magát. Felegyenesedett, de a mozdulat közben belenyilallt a fájdalom a törött bordáiba, erősebben, mint korábban. 
A tündék nem sérülnek meg egykönnyen, és ha már meg is történt a baj, gyorsabban gyógyulnak, mint bármilyen más teremtmény, vagy az eljövendő Másodszülöttek. De azért ők sem voltak sebezhetetlenek, és a nolda herceg most a saját bőrén tapasztalhatta, milyen fájdalmas tud lenni egy csonttörés. 
Egyelőre azonban nem foglalkozott vele. Hiába látott csillagokat a fájdalomtól, kihúzta Anawent a vízből teljesen, és gondosan egy nagyobbacska sziklának támasztotta a földalatti tóparton, ügyelve rá, nehogy hátrabukjon a feje, és megint beverje valahova. Aztán a fájdalomtól zihálva ült le mellé, és kigombolta a tunikáját, majd levette az alsó inget is, hogy szemügyre vegye a sebet, de amint meglátta, már meg is bánta. Törött bordái felett a bőre csúnyán belilult, és ahogy megnyomkodta, akaratlanul is felsikoltott. Mi több, a hátán, a gerince mentén is felhorzsolta a bőrt, de azt nem látta, ezért nem is törődött vele annyira, mint a töréssel. Mély levegőt próbált venni, hogy ne ordítson fel, de az is fájdalmat okozott neki, így feladta. 
A táskájáért nyúlt, amit az imént vett le a hátáról, és kipakolt belőle. A vízzel történt találkozása során a táska tartalmának nagy része elázott, és Fëanáro magában hálát adott Erunak, hogy ezúttal nem hozott magával semmilyen papírt a térképen kívül, így a jegyzeteinek nem eshetett baja; a tárgyak nagy részében nem tett kárt a víz, a ruhái egykettőre megszáradnak majd, az Indistől kapott lembas pedig egy kicsit sem érdekelte. 
A művelet végeztével aztán a tó mellé térdelt, és jókora kortyokban ivott a kristálytiszta vízből, majd bevizezte a hátát, hogy kimossa a sebeket. Az oldalával nem tudott mit kezdeni, így nem volt más választása, mint pihenni egy kicsit, és remélni, hogy mire felébred, egy kicsit javul az állapota.
Ledőlt hát közvetlenül a víz mellett, és ahogy a jobb oldalára fordult, szinte azonnal elnyomta a könnyű álom.

Teljesen elveszítette az időérzékét idelent. Fogalma sem volt, mennyit pihenhetett, tekintve, hogy már jó ideje nem látta a Fákat, de amint felébredt, csalódottan konstatálta, hogy a törés még mindig ugyanúgy fájt, a belilult bőre pedig még sötétebb színt öltött fel. Oldalra nézett, és látta, hogy Anawen sem tért még magához.
Jobb híján úgy határozott, hogy körbenéz idelent, valamiféle kifelé vezető út után kutatva a barlangból. Ezzel legalább elüti az időt, amíg Anawen magához nem tér.
Jelen helyzetében képtelen lett volna még őt is cipelni, így mindenképpen meg kellett várnia, hogy magához térjen, és csak azután indulhatnak útnak.
Mikor felállt, alaposan körbenézett. Az óriási terem egyik része a sötétségbe veszett, de úgy sejtette, arra csak a barlang sziklás falait találná. A másik két irányban pedig maga a tó volt, ameddig a szeme ellátott, viszont amerre nyugatot sejtette, a félhomály mintha világosodni látszott volna. Továbbra sem tudta, mi okozza, hogy nincs teljes sötétség, de hálás volt érte, hogy legalább tud tájékozódni valamelyest. Éppen ezért gondolkodás nélkül a fény irányába indult el a partról.
A víz mélynek tűnt, és elég hideg volt, de azért annyira nem, hogy ne tudjon benne úszni. Kimért, precíz mozdulatokkal haladt előre, inkább csak a lábaival hajtva magát, egy perc pihenőt sem tartva. Valamennyire azért igyekeznie kellett, mert érezte, hogy a teste lassanként kihűl, de a sebeit még így is kellemesen hűsítette a földalatti tó vize. Így, nyaktól lefelé a felszín alatt, még a lélegzetvétel sem fájt annyira, mint a szárazföldön.
Végül nem is kellett sokat úsznia, amikor úgy tűnt, a barlang enyhén kanyarodik, és egy, a korábbinál nagyobb és világosabb teremben találta magát. Amint körülnézett, azonnal értelmet nyert számára, hogyan lehet idelent is világosság, holott teljes sötétségnek kéne lennie. A terem közepén, a víz alatt egy óriási, kristályszerű kő fénylett a mélyben, olyan erősen, hogy az egész helyiséget betöltötte. Fëanáro megbabonázva úszott a kristály felé, és közben eszébe jutottak Aulë szavai, miszerint a rézbánya környékén más érdességeket is találhat. Biztos volt benne, hogy erre gondolt, hiszen Aulë igazán kedveli a föld kincseit, sőt, valószínűleg ő maga alkotta azokat. Ahogy ezt a kristályt is.
Sokáig kereste rá a megfelelő szót: egyszerűen lélegzetelállító látvány volt. Egy kő, ami önmagától fényt adott, méghozzá nem is akármilyet. Nem akart hozzáérni, úgy érezte, ez egy csodálatos valami, amihez nem nyúlhat hozzá csakúgy, büntetlenül. És mégis vonzotta magához, olyannyira, hogy egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni az ösztöneinek, melyek egyre csak hívogatták a mélység felé...

Mikor A2 magához tért, teljesen egyedül volt. Először fogalma sem volt, hogy hol van, és mi történt, aztán lassanként eszébe jutott minden. A beszakadó üreg, a zuhanás, aztán a deaktiválódás. És Fëanáro.

Hol lehet most ő?

Körbenézett, de csak a ruháit és a táskáját látta a földön, nem messze tőle, de maga a koronaherceg nem volt sehol.
‒ Fëanáro? ‒ kérdezte bizonytalanul, de ahogy előre sejtette, nem kapott választ. ‒ Fëanáro! ‒ szólította ismét, ezúttal hangosabban, hosszú visszhangot verve a barlangban. Abból, hogy az eddig hordott tunikáját is a földön találta, megsejtette, hogy a fiú úszva indult valamerre.
Erőtlenül, kissé még kótyagosan a fejsérüléstől, visszahanyatlott eddigi helyére, a sziklának támaszkodva. Onnan aztán ismét körülnézett, elámulva a barlang elképesztő méretén, és a földalatti tavon, melynek nem is látta a végét. Ő maga is meglepődött a teljes sötétség hiányán, de egyelőre még nem különösebben foglalkoztatta a dolog. 
Inkább az érdekelte volna, hogy hol lehet az útitársa, aki hosszú percek múltán sem adott életjelet magáról.
‒ Te aztán jól vigyázol rám ‒ morogta magában, és elfojtott egy feszült sóhajt. A feje még mindig sajgott, de azért annyira nem találta súlyosnak a sérülést, hogy további pihenésre szoruljon. Felállt, és a tompa világosság felé nézett, de a lágyan hullámzó tavon kívül semmit sem látott. ‒ Csak tudnám, hova a fenébe tűnt ez az átkozott tünde ‒ dünnyögött tovább, miközben tett néhány lépést a víz felé. Valamiért nem akaródzott neki belemenni, így inkább leült a partjára.
Kissé aggódott Fëanáróért, főleg, mert emlékezett rá, hogy megsérült, s a tehetetlen várakozás mázsás súlyként nehezedett rá.
Azért esett baja, mert engem próbált megmenteni ‒ gondolta keserűen. ‒ Miért nem tud legalább most nyugton maradni a hátsóján, és pihenni egy kicsit?
Aggódva nézett körbe ismét.
‒ Ugye nem vagy olyan idióta, hogy belefulladj a vízbe? Ugye nem? ‒ mondta ki aggályait a levegőbe, és próbálta elhessegetni a lelki szemei előtt megjelenő képet. Elvégre, ha megsérült az oldala, biztos nehezére eshet az úszás...

Már pont azon gondolkozott, hogy talán mégis meg kellene keresnie, mikor távoli vízcsobogást hallott ‒ az eddigi monoton hullámzástól és a sziklafalon átszivárgó talajvíz csöpögésétől teljesen különbözőt. A hang egyre közeledett felé, és mikor A2 felállt, és megkerülte a sziklát, aminek eddig támaszkodott, hatalmas kő esett le a szívéről. Fëanáro volt az.
‒ Na végre, Varda csillagos egére, hol voltál? Már majdnem aggódtam érted ‒ támadta le a partra kimászó fiút, aki zihálva és reszketve terült el a hideg kövön. A2 tekintete azonnal a balján húzódó lila foltra tévedt, mely csúnyább volt, mint gondolta. Egyelőre azonban nem tette szóvá.
‒ Én is örülök neked ‒ dünnyögte Fëanáro miközben felült, de azért hálásan fogadta a takaró gyanánt szolgáló köpenyt, amit A2 gyorsan a hátára terített. Az android egy rövid pillanatig elgondolkozott, hogy talán át kellene ölelnie a fiút, hogy a testével is melegítse, de végül nem tette, csak leült mellé, és kíváncsian leste minden mozdulatát. ‒ Hogy van a fejed?
‒ Egész jól, kösz.
‒ Mikor tértél magadhoz? ‒ kérdezősködött tovább Fëanáro, mikor már nem vacogott olyan vadul. Örült neki, hogy Anawen magához tért, de jelen helyzetében képtelen volt kifejezni ez iránti boldogságát.
‒ Nem tudom, egy ideje már. Hol voltál? Nem kellett volna ilyen állapotban úsznod.
‒ Csak körülnéztem ‒ felelte a herceg. ‒ A kijáratot kerestem, de valami egészen elképesztőt találtam helyette. Vagyis, azt hiszem, láttam egy felfelé vezető járatot is a szomszédos teremben.
‒ Mit találtál? ‒ kíváncsiskodott az android, és anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, gyengéden hátrasimította Fëanáro arcából a víztől csöpögő, fekete fürtöket.
‒ Egy kristályt a víz alatt ‒ mondta Fëanáro, aki ugyan nem mutatta ki, de jólesett neki a lány érintése. ‒ Óriási volt, és világított. Nem úgy, mint a Fák, a fénye sokkal tompább volt, de mégis csodálatosan szép. Leúsztam hozzá a víz alá, hogy közelebbről is meg tudjam nézni, de nem volt rajta fogás, és szerszám sem volt nálam, hogy egy kicsit levághassak belőle. Amúgy is elég keménynek tűnt, kétlem, hogy bármelyik pengém fogott volna rajta.
‒ Várj, mi van? Egy világító kristály... a víz alatt?
‒ Igen, de úgyis arra megyünk felfelé, majd megmutatom.
‒ Nem értem. Hogyan világíthat egy kristály? Szerintem te valamit ott nagyon benéztél, vagy csak nem jutott elég oxigénhez az agyad a víz alatt ‒ gúnyolódott A2.
‒ Nem vagyok féleszű, Anawen! Tudom, hogy mit láttam. Különben meg, mit gondolsz, ha nincs semmiféle világító kristály, akkor most miért nem a teljes sötétségben ülünk?
‒ Hmm, most megfogtál.
‒ Na látod. Amint kifújtam magam, elindulunk, és te magad is meglátod. Úgyhogy készülj fel egy jó kis hosszútávú úszásra!
‒ Micsoda? Fëanáro, ezzel a sérüléssel neked pihenned kéne, nem össze-vissza úszkálni! ‒ Miközben beszélt, A2 óvatosan lehúzta a köpenyt a fiú libabőrös hátáról, melyet még mindig vöröses zúzódások csúfítottak végig, a gerince mentén. Ugyan már gyógyulófélben voltak, de egyáltalán nem nyújtottak valami szép látványt. ‒ A hátadról nem is beszélve.

‒ Azok a horzsolások egykettőre meggyógyulnak. ‒ Fëanáro gyorsan visszarántotta magára köpenyt, mert még mindig szörnyen fázott. ‒ A bordáim is meg fognak előbb-utóbb, de nem áll szándékomban heteket várni vele, itt meg főleg nem. Inkább kibírom az utat Valmarig valahogy.
‒ Ahogy jónak látod ‒ sóhajtott végül A2, aki rájött, hogy sok értelme nincs ellenkezni Fëanáróval, úgyis az lesz, amit ő akar. ‒ De mondd, én nem tudnék segíteni valahogy?
‒ Lássuk csak, van bármi tapasztalatod a gyógyításban?
‒ Hmm... ‒ gondolkozott el az android. ‒ Pod üzemzavar-elhárító szoftverével bármikor megtalálom, melyik alkatrészem hibás, és ha olyan helyen van, ki tudom cserélni magamnak.
‒ Egy egyszerű „nem” is elég lett volna ‒ morogta epésen Fëanáro.
‒ Azért tehetek egy próbát?
A nolda értetlenül rázta a fejét.
‒ És mondd, melyik részét akarod megpróbálni? Pod szoftver-valamijével megállapítani, mi bajom, vagy kicserélni a törött csontjaimat újakra?
‒ Ne legyél már barom, csak meg szeretném nézni közelebbről a sebet!
‒ Nincs mit nézni rajta ‒ ellenkezett Fëanáro, és még összébb húzta magán a köpenyt. ‒ Minél előbb eljutunk Valmarba, annál hamarabb meggyógyítják, és... ‒ Nem tudta befejezni a mondatot, mert A2 elkapta a köpenyt markoló kezét, és annál fogva közel húzta magához. Mire felfogta, mi is történt, a ruhadarab már lecsúszott a hátán, és az android a karjaiban tartotta őt. Azt hitte, ez a félig fekvő póz fájdalmas lesz, de Anawen úgy fogta, akár egy tollpihét, aggódó tekintetét a sérülésre függesztve. 
Maga sem tudta miért, de onnantól, hogy Anawen az ölébe vette, akár egy gyermeket, már nem akart tiltakozni. Jólesett neki a közelsége, és az, hogy törődött vele. A maga módján biztosan aggódik, gondolta magában. 

Egy pillanatra teljesen elveszett a lány világoskék szemeiben, olyannyira, hogy csak az éles fájdalomra tért vissza a valóságba. 
‒ Hmm... Valóban eltört ‒ állapította meg Anawen, miközben ujjait végighúzta előbb az egyik, majd a másik bordája mentén. A lilás-vöröses zúzódás a mellkasa alsó részén, inkább az oldalán volt, így elméletileg a létfontosságú szervei nem sérülhettek. Kitapintotta a törések helyét, ahol a csontok elmozdultak; a tünde érezte azt a furcsa, csontos-porcos ropogást a lány ujjai alatt. A fájdalom a zsigeréig hatolt, de mielőtt felkiáltott volna, Anawen áttért a hasára, és alaposan megnyomkodta a sérülés környékét is. Fëanáro egy pillanatra mintha megkönnyebbülést vélt volna felfedezni az arcán, de nem akarta hagyni a lánynak, hogy kedvére kínozza őt. 
‒ Na jó, tudod kivel szórakozz! ‒ kiáltotta, és felpattant ültéből, hogy távolabb húzódjon az értetlenül pislogó lánytól. 
‒ Pont most akartam mondani, hogy szerintem nincs okod aggódásra ‒ morogta A2 sértődötten, miközben ő is felállt. ‒ Nem értek hozzá túlságosan, de a belső vérzés jeleit felismerem, ugyanis nálunk is hasonló. Nem találtam semmit, úgyhogy szerencsére nem olyan súlyos a helyzet, csak a töréssel kell kezdenünk valamit.
‒ Bánom is én ‒ sziszegte Fëanáro a fogai között. A2 nem tudta eldönteni, hogy az idegességtől, vagy a fájdalomtól beszél így. Talán egyszerre mindkettő. ‒ Csak menjünk végre a vanyákhoz, ott majd valaki, aki ért is hozzá, meggyógyít. Ilyen ostobaságokra meg ha lehet, ne pazaroljunk több időt!
‒ Ahogy akarod ‒ felelte az android, aki továbbra is sértve érezte magát, hiszen csak jót akart a fiúnak. Egyúttal azonban magát is megnyugtatta, hogy Fëanáro nincs életveszélyben, így már csak ezért is megérte megvizsgálni őt. Még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy a tündének igaza van, és szükségük van egy hozzáértő személy segítségére is, akit mihamarabb találniuk kellett.

Nekilátott összepakolni a holmijaikat, majd a tó kavicsos partjára térdelt, hogy igyon néhány kortyot indulás előtt, miközben Fëanáro is felöltözött. Azonban amint belemerítette két tenyerét a tó vizébe, és belekortyolt, tudatosult benne, hogy milyen hideg is a víz.
‒ Jóságos Eru, te ebben a vízben úsztál?
Fëanáro erre felkapta a fejét.
‒ Igen, miért?
‒ Mert ez olyan hideg, hogy lefagy a kezem, azért!
‒ Hmm ‒ gondolkozott el félhangosan a fiú. ‒ Akkor ezért fáztam ennyire.
‒ Nem mondod, észlény! Csoda, hogy nem kerültél hipotermiába.
‒ Hogy mibe?
‒ Úgy értem, nem hűltél ki. Nem gondoltam volna, hogy ti, tündék ennyire bírjátok a hideget.
‒ Dehogy ‒ nevetett fel rekedten Fëanáro. ‒ A tündék nem bírják a hideget. Csak én.
‒ Te miért?
A nolda herceg nem válaszolt egyből. Felvette a hátára az összepakolt táskát, és tett a tópart felé néhány lépést, csupán a drámai hatás kedvéért.
‒ Nem hiába Fëanáro a nevem. Azt jelenti: a Tűz Szelleme. Apám elmondása szerint születésem óta olyan erejű tűz lobog a szívemben, mint senki máséban. Azt viszont sokáig nem gondoltam, hogy ez nem csak képletesen értendő: a testem sokkal jobban viseli a szélsőséges hatásokat, mint bármelyik másik eldáé. ‒ Fëanáro szándékosan nem tette hozzá, hogy az édesanyja, Míriel adta neki ezt a nevet. Semmi kedve nem volt erről beszélni a lánnyal. Még nem. 
Teljesen megfordult, hogy A2 szemébe tudjon nézni, de a mozdulatra ismét az oldalába nyilallt a fájdalom. Akaratlanul is felszisszent, és a törött csontjaihoz kapott.
‒ Azért csak ne bízd el magad, Kis Herceg! ‒ incselkedett vele az android. Ugyan nem mondta ki, de igazán tetszett neki a nolda nevének jelentése, és be kellett látnia, hogy valóban illik hozzá. Fëanárótól azonban még így, a fájdalomtól összegörnyedve is futotta egy morcos pillantásra a megszólítás hallatán. ‒ Fëanáro ‒ javította ki magát az android. ‒ Igazán szép neved van, Fëanáro.
A2 elégedetten bólintott, mikor a fiú a bók hallatán erőtlen mosolyra húzta a száját.
‒ Köszönöm.

‒ Mindenesetre, nem hagyom, hogy még egyszer betedd a lábad a vízbe, mi több, én magam sem tervezem ‒ folytatta az android, tekintetét végigfuttatva a sziklás peremen.
‒ Mit forgatsz a fejedben, Anawen? ‒ kérdezte felvont szemöldökkel Fëanáro, követve a lány tekintetét.
‒ Szerintem meg tudjuk kerülni a vizet. Látod, abban az irányban, amerre te jártál, pont elérhető távolságban vannak kiálló sziklák. Azokon át tudnánk jutni.
‒ És mégis hogyan? Már megbocsáss, de jelenleg képtelen vagyok ilyen mutatványokra. Már annak is örülök, ha a levegővétel nem okoz fájdalmat.
A2 ravasz mosolyra húzta a száját.
‒ Nem fog tetszeni az ötlet, már előre látom, de azt hiszem, tudom, hogyan oldjuk meg ezt a problémát.
‒ Ha ezt így előre kijelented, akkor nem is biztos, hogy hallani akarom.
‒ Jó, akkor nem mondom ‒ vont vállat A2. ‒ Egyből meg is mutatom! ‒ És mielőtt a nolda herceg reagálhatott volna, gyorsan odalépett hozzá, és a karjaiba vette, akár egy kisfiút, ügyelve rá, hogy a bal oldala védve legyen, amennyire csak lehet.
‒ Mit művelsz, Anawen? Ez fordítva szokás, tegyél le, de azonnal! ‒ kiáltott fel Fëanáro, és megpróbált kapálózni, de a szúró fájdalom és A2 szorítása nem engedte. ‒ Nem hallod?!
‒ Maradj már nyugton! Pár perc az egész, kibírod.
‒ Nem és nem! Anawen, eressz el! Ez egyáltalán nem... ‒ folytatta a tiltakozást a herceg, de mire végigmondta volna, az android elrugaszkodott a talajtól. Mikor körbenézett, már egy magasabb ponton, egy víz fölötti peremen találta magát.
‒ Tessék, most már azt csinálsz, amit akarsz. Innen nincs visszaút ‒ közölte vele a lány, és tekintetével már kereste is az újabb platformot.
Fëanáro megadóan sóhajtott egyet, és arcát a lány vállának gödrébe fúrta. 
‒ Most ez lesz a mániád, hogy folyton az öledbe veszel, mint valami kisdedet? ‒ mormogta az ezüst fürtökbe, mire az android idegesen fújtatott egyet.
‒ Ha ennyire nem tetszik, le is dobhatlak.
‒ Csak rajta, szívességet tennél vele.
A2-nak komolyan megfordult a fejében, hogy elengedi, de végül nem tette. Sejtette, hogy Fëanárónak fájdalmai lehetnek, és jobb híján őrajta vezeti le, így úgy döntött, inkább elviseli csendben a tünde szitkozódásait, és gúnyos megjegyzéseit.

Ami azt illeti, Fëanáro számára valahol még kellemes is volt Anawen közelsége. Csak nem így, nem ebben a helyzetben. 
Tudta, hogy nem akart neki rosszat ezzel, de mégis, férfi büszkeségét sértette a tény, hogy egy nőnemű lény tartja a karjaiban. Még akkor is, ha ez a személy egy android volt, aki valószínűleg bárminemű megerőltetés nélkül elbírta őt. Így nem tehetett mást, mint hogy becsukja a szemét, és vár, amíg meg nem érkeznek.
‒ Erről a kristályról beszéltél? ‒ hallotta néhány ugrással később Anawen hangját, mire felpillantott. Valóban ott álltak egy alacsonyabban fekvő sziklán, a korábbi teremben, egészen közel a vízhez.
‒ Igen ‒ felelte, szinte teljesen megfeledkezve eddigi bosszúságáról. ‒ Mindig is úgy hittem, a szavak embere vagyok, mégsem vagyok képes megfogalmazni, mi mindent vált ki bennem ennek a kőnek a látványa. Egyszerre tölt el melegséggel és kíváncsisággal, hogyan lehet valami ennyire szép. Bár tudnék én is ehhez hasonlót alkotni! Ha csak egy apró darabkáját magammal vihetném...
‒ Azt hiszem megértem, amit érzel, Kis Herceg. Bár, hogy őszinte legyek, engem nem inspirál különösebben. Szépnek attól még szép.

Ezután folytatták az útjukat, és a nolda herceg még egy utolsó pillantást vetett a gyönyörű kristályra, melynek fényét a vízfelszín prizmaként törte meg. Kicsivel később megkerülték ezt a nagyobb termet is, és szerencsésen megérkeztek ahhoz a járathoz, amiről Fëanáro beszélt.
‒ Szerinted innen már menni fog, vagy vigyelek még? ‒ kérdezte A2, mikor megálltak az emelkedő szélén, és kissé kifújta magát.
‒ Boldogulok, köszönöm ‒ mormogta Fëanáro, miközben elengedte a lányt, és végre a saját lábain állva a sötét járat felé nézett. ‒ Kár, hogy nincs nálunk fáklya. Innentől sötétben leszünk.
‒ Te egyáltalán nem látsz a sötétben? ‒ kérdezte a lány, miközben tett néhány lépést előre. Furcsamód, Fëanáro hangjából mintha enyhe félelem csengett volna ki, de nem akart rákérdezni. 
‒ A teljes sötétségben nem. Ha van akár egy aprócska gyertyaláng, már könnyedén tájékozódom. Ezek szerint te látsz?
‒ Nem mondom azt, hogy olyan jól, mint nappali világosságban, de egész tűrhető. Megyek én előre, mit szólsz?
‒ Jó.
‒ Szeretnéd fogni a kezem? ‒ kérdezte A2, félig komolyan, félig viccelődésnek szánva.
‒ Még mit nem! ‒ fortyant fel azonnal Fëanáro. ‒ Az előbb nem adtam elég világosan a tudtodra a nemtetszésemet? Attól még, hogy megsérültem, nem vagyok sem mozgásképtelen, sem gyámoltalan kisgyerek! Anawen, lehet, hogy az előbb...
‒ Jól van, jól van, nem kell egyből leharapni a fejem! Csak azért kérdeztem, mert gondoltam te sem akarsz a fal mellett tapogatózni. De igazából nekem teljesen mindegy, felőlem orra is eshetsz ‒ sóhajtott az android és elindult a sötét folyosón.

Fëanárónak zavarában csak egy dühös fújtatásra futotta még, mielőtt követte volna az androidot. Jobb kezét a bal oldalára szorítva, baljával pedig a falat tapogatva sétált A2 mögött, ügyelve minden lépésére, hiszen nem láthatta, ha nagyobb kő, vagy emelkedő kerül az útjába. Egyedül a lány lépéseinek hangjából következtethette, hogy hova tud lépni ő is.
‒ Vigyázz, éles kanyar balra! ‒ hallotta Anawent, aki sokkal előrébb járt már, mint azt ő gondolta. Pontosan ezért a kanyart is elszámította, a lába előtt heverő, nagyobbacska kőben meg kis híján hasra esett.
Ezt még kétszer eljátszották, de A2, megelőzve az újabb veszekedéseket, inkább úgy tett, mint aki észre sem vette. Éppen ezért igencsak meglepődött, amikor Fëanáro kezének lágy szorítását érezte az alkarján.
‒ Mi... ‒ kezdte meglepve, de a herceg gyorsan lepisszegte.
‒ Ne mondj semmit! Csak haladjunk.
A2 bólintott, és folytatták az útjukat. Ezentúl az android irányította a fiút a sötétségben, aki vakon követte őt.
Az út valójában nem volt olyan hosszú, mint amilyennek Fëanáro számára tűnt, vele ellentétben A2 pedig úgy érezte, néhány perc telt el csupán, mióta a fiú megfogta a kezét. Nem kéz a kézben sétáltak, nem kulcsolták össze az ujjaikat, ezért egyáltalán nem volt ebben semmi romantikus, semmi bensőséges gesztus, mégis, a lány számára sokkal kellemesebbé tetté az utat. Hogy erről Fëanáro miképpen vélekedett, azt nem tudhatta.

‒ Kérdezhetek valamit, Fëanáro?
‒ Hmm?
‒ Te félsz a sötétben... ugye? ‒ Ezt a kérdést A2 már akkor tette fel, amikor végre megpillantották Laurelin aranyló fényét maguk előtt, a barlangjárat távoli végében, és a tündefiú is megkönnyebbülten engedte el az androidot.
A kérdés hallatán azonban Fëanáro megfeszült egy pillanatra, majd néhány szívdobbanásnyi ideig várt a válasszal.
‒ Ami azt illeti, van egy visszatérő álmom ‒ felelte végül csendesen, és maga sem tudta igazán, miért mondja ezt el. ‒ És ebben az álomban folyamatosan elnyel engem, és mindent, ami fontos számomra a sötétség. Ezt álmodtam akkor éjszaka is, amikor felkerestelek.
‒ Értem. Sajnálom, talán nem kellett volna...
‒ Egyébként meg, itt, Amanban, sosincs teljes sötétség a Fák miatt. Vagy legalábbis, be kell másznod egy barlangba, ha ezt akarod elérni. Egyrészt ezért, másrészt meg a vándorlások idejéből származó mesék elrettentették a népemet attól, ami a sötétben várhat rájuk. Úgy vélem, egy kicsit minden elda tart a sötétségtől.
Mire ezt Fëanáro elmondta, a páros végre kiért a barlangból, és sokáig hunyorogtak a szikrázó fényben. Nem ott lyukadtak ki, ahonnét elindultak, már nem a hegyek lábainál voltak, hanem néhányszáz méterrel feljebb, a Pelóri sziklás, meredek emelkedői közt. A nolda herceg igyekezett nem tudomást venni a sérüléséről, miközben kimászott egy szikla peremére, hogy körülnézzen.
‒ Ha leesel, apád ki fog nyírni. És én is ‒ hallotta Anawen hangját a háta mögül, de elengedte a füle mellett az aggódó megjegyzést. Lenézett, az alattuk elterülő, fenyves-sziklás tájra, és szemével azt a tisztást kereste, ahol a lovaikat szabadon engedték. Végül megtalálta, és miután óvatosan visszamászott, elindultak lefelé, a sziklák között vezető keskeny ösvényeken.

Fëanáro sejtette, hogy a sziklamászás után a lovaglás sem lesz éppen felüdülés törött bordái számára, de úgy hitte, jobban fogja bírni az utat. Alig tettek meg néhány kilométert, mikor már A2 sem nézhette szó nélkül, hogy útitársa hófehér arccal üget mellette, és Narquelion minden mozdulatára fájdalmas fintorba torzul az arca.
‒ Fëanáro, ez így nem mehet tovább! Senkinek sem lesz attól jobb, ha nem tartasz pihenőt. A végén még leájulsz a lóról a fájdalomtól.
‒ És mondd, csak... Mit kezdek a pihenővel? Így se, úgy se lesz jobb, legjobb esetben még egy hétig, most akkor miért nem mindegy, hogy úton vagyok egy gyógyító felé, vagy egy bokor alatt szenvedek? ‒ kérdezte, és az android látta rajta, hogy minden erejét össze kellett szednie, hogy egyáltalán végig tudja mondani.
‒ Tudod, hogy én sem vagyok gyógyító, sem semmi ahhoz hasonló ‒ felelt rövid csend után a lány. ‒ De minket, androidokat sem tettek ki semmilyen aktív mozgásnak, vagy harcnak, ha arra alkalmatlanok voltunk egy sérülés miatt. A medikus androidok olyankor mindig pihenést javasoltak, sőt, még azután is, hogy az alkatrészeinket megjavították, vagy kicserélték.
‒ Csakhogy én nem vagyok android ‒ sziszegte Fëanáro, és belemarkolt Narquelion sörényébe, hogy így fojtsa el az az iránti vágyát, hogy torkaszakadtából felordítson.
‒ Pontosan ezért lenne szükséged a pihenésre még inkább. Fogalmam sincs, mit mondok a királynak, ha valami komoly bajod esik, mert nem vagy képes vigyázni magadra.

Fëanáro erre lefékezte a hátasát, és Anawenre nézett, aki hasonlóan járt el. Szeme lángolt a felindultságtól és a tehetetlen dühtől, és úgy zihált, mintha legalábbis ő rohant volna idáig Narquelion helyett. Igazából nem A2-ra volt mérges, sokkal inkább magára, amiért a teste még ennyit sem bír ki. Tudta, hogy az androidnak igaza van, de önfejűbb volt ő annál, minthogy ezt ilyen könnyedén belássa.
‒ Még egyszer nem mondom el, Anawen. Semmi értelme pihennem, ha a fájdalmaim nem enyhülnek. 
‒ Akkor keressünk más megoldást! Így nem fogod kibírni Valmarig.
‒ Ha van jobb ötleted, hallgatom.
‒ Lássuk csak. Gondolom itt, Amanban is vannak gyógynövények. Ha nem is forrasztják össze a csontot, legalább enyhíthetnek a fájdalmadon.
Fëanáro a fejét rázta.
‒ Sok tudományban jártas vagyok, de a botanika nem tartozik ezek közé. Sosem szorultam még gyógynövényekre, ezért fogalmam sincs, hogy mihez kellene nyúlnom. És gondolom, te sem azzal töltötted itteni napjaidat, hogy azokat tanulmányoztad volna.
‒ Hát nem. Vagyis, Findis botanikus kertjében tucatszám nőnek a különféle hasznos növények, de amit épp nem a szépségük miatt tart, azt azért, mert jót tesz a hajának, vagy a bőrének...
‒ Na látod. 

‒ Akkor ülj át hozzám, és elviszlek én! ‒ próbálkozott tovább az android. ‒ Úgy talán neked is kevésbé lenne fájdalmas a lovaglás.
Fëanáro ismét megrázta a fejét.
‒ És mi lesz akkor Narquelionnal?
‒ Majd vezetem Astar mellett.
‒ Persze, hogy aztán kényelmes, sétáló tempóban, majd egyszer csak, hetekkel később megérkezünk Valmarba? ‒ Fëanáro erőtlenül felnevetett, de rögtön meg is bánta. ‒ Ezt még te sem gondolhatod komolyan.
A2 mérgesen fújtatott egyet a herceg gúnyos válaszára.
‒ Jó. Akkor egyszerűen csak leütlek, és majd Valmarban magadhoz térsz. Mit szólsz, Kis Herceg?
Fëanáro már éppen visszavágott volna valamit, mikor egy kellemes hang csendült fel a hátuk mögött.
‒ Talán én segíthetek rajtad, Finwë fia.

A páros azonnal a hang irányába fordult. Egy mezítlábas, zöld-fehér-arany ruhás leányzó állt előttük, hosszú, szőke hajában megannyi virág illatozott. Kedvesen mosolyogva, de kissé megszeppenve a hirtelen figyelemtől, nézett rájuk nagy, barna szemeivel.
‒ Ki vagy te? ‒ kérdezte bizalmatlanul Fëanáro, holott a lány megjelenéséből sejtette a választ.
‒ Ti, eldák, Almarien néven ismerhettek engem. Yavanna Kementári úrnő egyik szolgálóleánya vagyok, egy maia.
A2 erre leugrott a lóról, és meghajolt a leány felé. Ez amolyan ösztönös cselekedet volt azokból az időkből, mikor még a YoRHa androidja volt. Fëanáro ezzel szemben meg sem moccant, bár a sérülése miatt nem is várta el tőle senki.
‒ Mit értettél azon, hogy te talán segíthetsz rajtam? ‒ kérdezte kíváncsian a nolda, miután bizalmatlansága múlni látszott.
Almarien erre zavartan nézett a hercegre, óriási szemeiben mintha egy távoli, örökzöld erdő tükröződött volna.
‒ Bocsássatok meg, nem akartam hallgatózni, de véletlenül a fülembe jutott, hogy gyógynövényeket kerestek. Én úgy ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet, minden egyes fának és virágnak ismerem a helyét. Ha megmondjátok, mihez kell, talán tudok nektek adni valamit.
A2 és Fëanáro összenéztek. Az előbbi kiolvasta a másik tekintetéből, hogy semmi kedve megosztani a maiával a gondját, ezért olyan pillantást vetett a hercegre, amivel még ő sem mert ellenkezni. Óvatosan lecsúszott hát Narquelionról, és Almarien elé lépett.
‒ Megsérültem, úrnőm ‒ mondta végül, némi habozás után, kezét ösztönösen a töréshez emelve. ‒ Fájdalmaim enyhítésére keresnénk valamilyen gyógynövényt, vagy bármit, ami segíthet.
A maia egy rövid ideig némán figyelte az előtte álló tündét, majd kinyújtotta felé a kezét. Szemeit behunyta, ahogy megérintette a tunikát a sérülés fölött, és valamit mormolt magában a valák nyelvén. Fëanáro azt hitte, az érintése fájdalmas lesz, de helyette, kellemes hűset érzett, mintha csak egy friss, hegyi tisztáson járna Telperion virágzásának idején. A fájdalom végül nem múlt el egészen, de a lélegzetvételek sokkal könnyebbé váltak a számára, ahogy Almarien visszahúzta a kezét, és felnézett a tünde csodálkozó szemeibe.
‒ Szerencséd van, herceg, hogy a törött bordáid nem okoztak kárt odabent. De ha nem pihenteted, akkor tovább repedhet, és akkor már lehet, hogy maga Estë sem tudna rajtad egykönnyen segíteni. Sajnos én sem vagyok gyógyító, csak Aman flóráját és faunáját ismerem. Ahogy az útitársad is mondta, a törött csontot nem gyógyítja be növény, de a fájdalmadat enyhíteni tudom. ‒ Azzal belefújt egy sípba, ami eddig a nyakában függött, mire két kis pacsirta a szájában hozott egy különös, kék virágú növényt. ‒ Ez az azuradan, erős fájdalomcsillapító ‒ magyarázta Almarien, miközben átadta a virágot a hercegnek. ‒ Csináljatok belőle főzetet, és garantálom, hogy hosszú ideig nem lesznek panaszaid. Innen Valmar még egy jó másfél napi útra van, de ha óhajtod, segítségül hívom néhány társamat, hogy segítsenek gyorsabb módot találni az utazásra.
‒ Nem szükséges, köszönjük ‒ felelte hűvösen a herceg, miközben táskájába csúsztatta a növényt. ‒ A lovaink tökéletesen megfelelnek.
‒ Ahogy gondoljátok ‒ bólintott a maia. ‒ Valmarban pedig keressétek fel Ingillót, kiváló gyógyító, a legjobb a vanyák között. Biztos vagyok benne, hogy segít majd neked, Fëanáro herceg.

A2 megköszönte a maiának a segítséget, s már búcsúzott is volna, de Fëanáro nem mozdult a helyéről. Úgy tűnt, eszébe jutott valami, és előbb kissé bizonytalanul, majd határozottságát visszanyerve tett egy lépést Almarien felé, aki kíváncsian mérte végig. 
‒ Mondd, úrnőm, nincs esetleg még egy azuradanod? Úgy lenne elég fájdalomcsillapítóm, hogy ne kelljen a kitérőt tennünk Valmarba, hanem indulhatnánk egyenest a Túna felé.
A kérdés hallatán a maia először csodálkozó arcot vágott, majd sejtelmes mosolyra húzta a száját.
- Ó, Finwë fia, bármennyire is szeretnék, ebben az ügyben nem állhatok segítségedre. Nem adhatok többet, mint egyetlen azuradan.
‒ Miért? ‒ kérdezte a fiú csalódottan és egyúttal értetlenül.
‒ Mert nektek Valmarba kell mennetek. Kérlek, ne kérj több magyarázatot, mert nem adhatok.
‒ Na de… ‒ értetlenkedett tovább Fëanáro. Néha szívből gyűlölte az ainuk titokzatoskodását.
‒ Egyetlen azuradanod van. Azt kell beosztanod, egészen a Harangok Városáig ‒ ismételte Almarien, ezzel mintegy kimondva a végszót.
Fëanáro ismét ellenkezni próbált, de A2 végül mellé lépett, és belékarolt.
‒ Köszönjünk, Almarien úrnő ‒ ismételte az android, és csekély ellenállás után, de végül is a herceg hagyta, hogy a lovakhoz vezesse őt.
Miután a maiával búcsút intettek egymásnak, az android javaslatára gyalog kerestek egy patakot, hogy tábortüzet csinálva elkészíthessék a gyógyitalt. Időközben végig azon tanakodtak, mit tudhatott előre Almarien, amiért Valmarba küldte őket, de aztán a herceg belátta, hogy előbb-vagy utóbb fény derül mindenre. Végül ő is beletörődött a kényszerkerülőbe, de csakis azért, mert eredetileg is így tervezte az utat.

‒ Hogy lehet, hogy nem ismerted ezt a maia-lányt, ha már ilyen sokszor nekivágtál Amannak? ‒ kérdezte A2, miközben egy fa törzséhez kuporogva, térdeit felhúzva figyelte a lassan rotyogó főzetet.
‒ Fogalmam sincs ‒ felelte Fëanáro, aki közvetlenül a lány mellett ült, és próbálta a lehető legkényelmesebb pózt felvenni. ‒ Ritkán találkozom bárkivel az útjaim során. Többnyire azért, mert szándékosan megyek olyan helyekre, ahol egymagam lehetek. Oromével összetalálkoztam már néhányszor, de mindig vadászni hívott, nekem meg nem volt kedvem vele menni.
‒ Furcsa egy tünde vagy te! ‒ nevetett fel A2 önkéntelenül a választ hallva.
‒ Ugyan miért? Meg különben is, mintha te annyi tündét ismernél.
‒ Sosem láttam még senkit, aki ennyire kerülné mások társaságát ‒ jegyezte meg, hangjából enyhe keserűség csendült.
Fëanáro erre nem felelt. Megvan a maga oka arra, hogy távolságtartó legyen, gondolta. Másnak meg mi köze van hozzá?
‒ Mindig is ilyen voltál? ‒ kérdezősködött tovább az android, mintha megérezte volna a másik gondolatait.
‒ Talán igen ‒ felelte ridegen a herceg, és felkelt, hogy megkeverje a főzetet. ‒ Szerinted ez már jó lesz? ‒ kérdezte, miközben visszafordult a lányhoz. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy Anawen közvetlenül előtte térdel majd, egyik kezével a fiú keze után nyúlva, másikat a térdére téve. Olyannyira közel hajolt hozzá, hogy Fëanáro az arcán érezte a meleg leheletét.
‒ Figyelj csak... Van valami, amit már egy ideje meg akartam kérdezni.
‒ Igen? ‒ kérdezett vissza a fiú tompán, és érezte, hogy a füle hegye égni kezd zavarában, de arckifejezése mindebből semmit nem árult el. Anawen még mindig túlságosan közel volt.
‒ Mondd, Fëanáro... ‒ kezdte az android, és lehalkította a hangját. ‒ Mi történt az édesanyáddal?

Ez volt az a kérdés, amire a herceg a legkevésbé sem számított. Abban sem volt biztos, hogy erre egyáltalán válaszolni akar, sőt, tudta, hogy nem akar. De aztán valamiért úgy érezte, vannak már elég közeli viszonyban, hogy elmondhassa A2-nak az igazságot. Mielőtt azonban válaszolt volna, kissé elhúzódott tőle, és a fejét is oldalra fordította.
‒ Míriel, az anyám... meghalt. Nem sokkal a születésem után. És nem akar visszatérni Mandos Csarnokaiból ‒ felelte végül komoran, de hangja akaratlanul is elcsuklott a végére. Még mindig fájt neki erről beszélni. Még mindig fájt neki, hogy már nem is emlékszik Míriel hangjára és mosolyára, az anyai ölelés melegére. Hacsak rá gondol, a szoborszerű, fekvő alak jut eszébe Lórien kertjeiben, aki talán csak az álmaiban volt élő egykoron.
‒ Sajnálom ‒ felelte végül A2, és szörnyen érezte magát, amiért ennyire kíváncsiskodott. Valahol sejtette a választ, de így, hogy Fëanáro szájából hallotta, és látta, hogy mennyire nehezére esett neki erről beszélni, sokkal rosszabb volt. Nem is mert többet kérdezni, egyelőre beérte ennyivel.
‒ Mindenki sajnálja ‒ vont vállat a herceg, és pótcselekvés gyanánt ismét megkeverte a gyógyitalt. ‒ De fogalmuk sincs, hogy milyen egyedülinek lenni az Áldott Birodalomban, aki soha többé nem beszélhet a saját anyjával.
‒ Én sem tudom, milyen érzés lehet ‒ hagyta meg A2. ‒ De nekem nem is voltak szüleim. Ilyennek alkottak, amilyennek most is látsz, még gyerek sem voltam soha.
‒ Mint az Elsők? Mármint akik Cuiviénen partján ébredtek? ‒ kérdezte Fëanáro kapva az alkalmon, hogy elterelje a témát.
‒ Valahogy úgy. Legalábbis azt hiszem.
‒ Talán mégsem különbözöl annyira az eldáktól ‒ jegyezte meg. ‒ De azért mégis. Más a helyedben elkezdett volna faggatni, hogy na és pontosan mi is történt az anyámmal, és hogy én ezt miként éltem meg. Ha egyáltalán létezik még olyan tünde Valinorban, aki nem hallotta volna a történetet. De te nem ezt tetted. Talán pontosan ezért te vagy most itt, velem.
A2 a fejét csóválta. Még ebből a beszélgetésből is sikerült a hercegnek azt kihozni, hogy egyedül őrajta múlik, kivel tölti az idejét.... Mintha A2 nem szabad választásából lenne itt. 
Ezúttal viszont nem tette szóvá, mert nem volt sem kedve, sem energiája ismét ezen veszekedni vele, főleg egy ilyen bizalmas beszélgetés után. Ezért aztán csak visszaült korábbi helyére, és némán figyelte, ahogy a tünde levette a tűzről a főzetet, és úgy ahogy volt, ihatatlanul forrón lehúzta az egészet.

Rögvest ezután Fëanáro indulni akart, bár még nem egészen érezte a gyógyital hatását. Ám amint felállt, olyan álmosság nehezedett a szemére, amilyet már régóta nem érzett, annyira eltompítva őt, hogy kénytelen volt visszaülni a földre.
‒ Na mi az, csak nem elkezdett hatni a gyógyszer? ‒ kérdezte A2, miközben a herceg csinált magának egy fekvőhelyet az utazóköpenyéből.
‒ Biztos valami mellékhatás lehet ‒ motyogta Fëanáro két ásítás között és elnyúlt a puha talajon. ‒ Kénytelen vagyok mégis aludni egyet, akármennyire is ellenkeztem ellene.
‒ Hisz szükséged is van rá ‒ bólintott lágyan A2, és saját köpenyét levéve a hátáról a fiúra terítette. ‒ Pihenj!
Fëanáro nem tiltakozott. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy a fájdalom lassanként elmúlik. Kellemes érzés áradt szét a testében, ahogy teljesen elbódította a gyógyital. Perceken belül mély álomba merült.

A2 egy ideig még figyelte a fiút, ahogy az eddigi kapkodó, felületes lélegzete lassúvá és egyenletessé vált. Könnyed szuszogásának hangja eljutott hozzá is, hiába volt köztük némi távolság.

Azért be kellett látnia, hogy nem kis teljesítményre vallott, hogy közel egy napig kibírta fájdalomcsillapítás nélkül. Nem tudta, hogy a tündék mennyire érzékelik a fájdalmat, de úgy hitte, legalább annyira, mint az androidok. Emiatt csodálta is a fiút a kitartásáért, még akkor is, ha haragudott rá felelőtlen viselkedése miatt.

Végül elfordította a fejét, tekintete Fëanáróról a ropogó tűzre siklott.

A Tűz Szelleme... Fëanáro.

Nem tudott nem arra gondolni, amit a herceg mondott a saját nevét illetően. Ahogy ismételgette magában újra és újra, egyszerre gyönyörűnek találta, és valóban, nem volt senki, akire jobban illett volna. A tünde nem mondta ugyan, de valamiért az volt az érzése, hogy az édesanyja adta neki ezt a nevet. 

Pillái lassan elnehezültek, ahogy egyre nézte a tűz játékát. Miközben a félálom határára sodródott, eszébe jutottak az elmúlt nap eseményei, és az együtt átélt kalandok.
Rá kellett jönnie, hogy igaz minden, amit az első találkozásukkor gondolt: nincs még egy olyan valaki, mint Fëanáro.