Fëanáro és A2 végül megállapodásra jutnak, és megkezdődik hosszú útjuk az Áldott Birodalmon át, vissza, a noldák városába. Fëanárónak útközben szembesülnie kell azzal, mit is jelent, hogy egy androidot fogadott társául, közben A2 egy számára újfajta érzéssel ismerkedik meg.

Fanart: Fëanor by ElfinFen

Egyszerre nyitották ki a szemüket, azonnal a másik tekintetét keresve. Ugyanabban a pózban maradtak, ahogy korábban is voltak, mielőtt A2 tudatába kerültek volna.

Többet ez nem fordulhat elő.

Az androidlány kérdőn nézett a szürkéskék szempárba, mintha csak azt akarná tudni, hogy ő is emlékszik-e az előbbi beszélgetésükre. Vagy legalábbis a tényre, hogy egyáltalán megtörtént. 

A tündeherceg lassan húzta vissza a kezét A2-tól, tekintetét nem véve le a lányról, miközben bólintott. Felállt, de a mozdulat során még a füzetéért nyúlt, és felemelte a földről, miközben az ezüsthajú visszaszolgáltatta neki az elkobzott fegyvereket. Nem hangzott el egyetlen szó sem köztük, miközben indulásra készültek ‒ tudták, hogy a valóságban ismét gátolnák őket a nyelvi különbözőségek. Így hát csendben, de teljesen összhangban mozdultak, és indultak meg Narquelion felé.

Amíg Fëanáro mindent visszapakolt a táskába ‒ a Podot egy külön zsákba tette ‒, A2 merengve nézte a gyönyörű csődört. Közelebb lépett hozzá, s gyengéden végigsimított a marján, miközben a tünde mozdulatait figyelte. Az mintha megérezte volna, hogy figyelik, hirtelen kapta oldalra a fejét, tekintete ismét találkozott A2-éval. Kérdő pillantását látva megértette, mire gondol.

‒ Narquelion ‒ mondta ki hátasa nevét.

‒ Nar... quelion ‒ ismételte lassabban a lány is, mire a nevén nevezett türelmetlenül toporgott, indulásra készen.

Fëanáro légies mozdulattal, gyakorlatiasan ugrott fel a csődör hátára, s miután megigazította hátán az íját, a kezét nyújtotta A2 felé. Arcára őszinte, barátságos mosoly ült ki, minek láttán a lányon ismeretlen, de kellemes érzés futott végig. Eddigi tapasztalataiból a fiúval megsejtette, hogy nem gyakori nála a mosoly, és általában véve a közvetlen gesztusok, így ő is viszonozta azt.

Fëanáro valóban vonzó jelenség volt. Minden porcikájából sütött a nemesség, és valami különös aura vette körül, ami egyszerre tette megfoghatatlanná és igazán valóságossá. Vonzotta magára mások, és A2 tekintetét, szürkéskék, szinte világító szemei pedig egyszerűen rabul ejtették az androidot, aki számára teljesen idegen volt ez az érzés.

Vajon minden tünde olyan, mint Ő? Az emberek is ilyenek voltak?

Mindezek egy szemvillanásnyi idő alatt futottak át az agyán. Nem habozott túl soká, megragadta a herceg kezét, aki úgy rántotta fel maga elé, mintha A2 súlytalan lenne. Mire a lány észbe kapott, már fent is ült Narquelion hátán, Fëanáro pedig két karjával biztosította oldalról, ahogy a kantárért nyúlt. Nem tudhatta, hogy az android tud-e lovagolni, így jobbnak látta, ha amennyire csak tőle telik, biztosan tartja a ló hátán, nehogy leessen, ha vágtatni kezdenek.

A fák között nem haladtak ügetésnél gyorsabb tempóban, így a lánynak volt ideje megszokni azt, hogy nem egy nyereg nélküli szarvason ül, és nem is egyedül, mint valamikor régen, egy másik világban, amikor egy város romjai között utazott a hátason.

De A2 első zavara a tündeherceg közelségétől még akkor sem múlt el, mikor már legalább tíz perce útnak indultak. Nem mert mozdulni sem, abban a pózban maradt, ahogy érkezett, amikor Fëanáro felsegítette a lóra, holott maga sem értette, mire fel ez a reakciója. Talán csak azért, mert ez az első alkalom, hogy ilyen sokáig van valakinek a közvetlen környezetében, és nem tudja, hogyan is kellene reagálnia? De akkor mégis, miért érzi úgy, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről, és hogy legszívesebben sosem mozdulna el innen?

A2 nem értett semmit. Talán nem is akarta érteni.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, úgy élvezte a mellettük elsüvítő szellőt, ami némiképp enyhítette a Fëanáro testéből áradó forróságot.

Elérték azt a nagyobb tisztást, ahol korábban A2 körbenézett a Poddal egy magaslatról. Ezen a szakaszon egészen hosszan, észak felé, kevés volt a fa, így Fëanáro megkockáztatta a vágtatást, hogy minél előbb hazaérjen új „szerzeményével”. Egy szívdobbanásnyi ideig elgondolkozott, figyelmeztesse-e valahogy a lányt, hogy gyorsabb tempóra váltanak, de végül annyiban hagyta, hiszen úgysem tudná kellőképpen megértetni magát. Így csupán annyit tett, hogy jobb kezével eleresztette a kantárszárat, és A2-t a derekánál fogva magához húzta, egészen addig, amíg az android feje a vállának nem ütközött. Mielőtt a másik bármit is reagálhatott volna, bal kezével megrántotta a kantárt, és Narquelion vágtába ugrott.

A2 pupillái a kétszeresére tágultak, mikor felfogta, mi történt. Nem zavarta a vágtázás, meg különben is, vannak olyan jó reflexei, hogyha mégis leesne a lóról, a lábán érjen földet. Erre most miért volt szükség? Fëanáro azt hiszi, hogy valami gyámoltalan kislány?

Megpróbálta eltolni magát, de a tünde szorosan tartotta, túl sok helye meg amúgy sem volt.

‒ Ne mocorogj már, nem akarom, hogy leess! ‒ dörmögte quenyául Fëanáro, holott tudta, hogy hasztalan.

A2 valóban nem értette a tünde szavait, a hanglejtéséből viszont sejtette, hogy nyugtatni próbálja.

‒ Nem vagyok kislány, én is meg tudok ülni egy lovat, a pokolba is! ‒ morogta vissza ő is a saját nyelvén.

‒ Nem ‒ ismételte Fëanáro.

‒ Jól megtanultad ezt az egy szót ‒ vetette oda a lány, de csípős megjegyzése süket fülekre talált.

Miután ismét rájöttek mindketten, hogy a kommunikáció kettejük között szinte lehetetlen, csendben maradtak inkább. A2 igyekezett a környezetére fókuszálni Fëanáro forró lélegzetvételei helyett, melyek a fülétől egészen közelről érkeztek, ahogy a tünde vágta közben előredőlt. Az android egészen eddig a pillanatig álmában sem gondolta volna, hogy libabőrös lehet a hidegen kívül bármi mástól. Kétségbeesetten kapkodta a tekintetét a körülöttük elsuhanó külvilág és Narquelion között, hátha meglát valamit, bármit, ami eltereli a figyelmét.

Szerencséje volt, véget ért a csendes óra, és immáron csak a Telperion virágzott, így a fényviszonyok ismét megváltoztak. Épp csak annyira tudott mozdulni, hogy a fejét felkapja, de hiába nyújtogatta a nyakát, nem látta a fény forrását.

Fëanáro a lány kíváncsiságát látva elhatározta, hogy amint lehet, megmutatja neki a Fákat. Tudta, hogy Laurelin és Telperion Valinor kiváltsága, így érthető, hogy a lányt érdekli, mi adja a fényt, ha az ő világában más volt a helyzet. Egyelőre azonban nem mondott semmit, ezt legfeljebb csak lerajzolni tudná, szavakkal elmagyarázni képtelenség lenne.

Még néhány perc telt el így, némaságban, mikor Fëanáróban tudatosult, hogy az android libabőrös.

Alig van rajta ruha, nem csoda, ha fázik.

Furcsamód eddig annyira lekötötte gondolatait a tudat, hogy a lány egy idegen világból érkezett, hogy arról szinte teljesen megfeledkezett, mennyire alulöltözött a tündékhez képest. Vajon ott, ahonnan jött, ez a normális viselet?

Lelassította Narqueliont, hogy aztán a közelebbi táskába nyúlva kivegye az egyik, váltásruhaként szolgáló tunikáját. A lány vállára terítette, amit ‒ ha őszinte akart lenni magához ‒ már rég meg kellett volna tennie.

A2 borzongása azonnal elmúlt, ahogy Fëanáro eleresztette, de azért elfogadta a ruhadarabot, és szedett-vedetten magára kapta. Jócskán nagy volt rá, de különösebben nem foglalkoztatta, helyette örült a herceg kedvességének.

‒ Köszönöm ‒ mondta, egy bólintással nyomatékosítva.

Fëanáro ebből megértette, hogy a lány megköszönte a figyelmességét, így ő csak hümmögött egyet, és folytatták útjukat.

***

Közeledett az újabb csendes óra, mikor végre pihenőt tartottak egy erdei forrás közelében.

A2, hogy kicsit kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, sétált egyet a víz környékén, míg Fëanáro hátramaradt, hogy leápolja Narqueliont.

A tünde tudta, hogy tovább nem halogathatja az élelemgyűjtést, hiszen már derék hatására is ráfért volna egy kiadós vacsora. Eszébe jutottak a tündekenyerek, melyeket mostohaanyja, Indis, Fëanáro heves tiltakozása ellenére csomagolt neki utazása napján, és amikhez a makacs herceg azóta sem nyúlt hozzá. Legszívesebben a tengerbe hajította volna őket, már csak azért is, mert Indistől kapta, de valamiért mégsem tette. De még ha neki jó is lenne most a kenyér, egy android ki tudja, mit eszik? Narquelionról pedig biztosan tudta, hogy nem eszi meg a lembast.

Gondolta, tesz egy próbát vele, aztán majd magának fog valami mást, ha véget ér a csendes óra. Kivett hát egy levélbe csomagolt kenyérszeletet, és elindult vele a forrás felé, ahol a lányt sejtette.

Ám amint kilépett a tisztást elválasztó utolsó fák rejtekéből, halk csobbanást hallott, és A2-t néhány rövid másodpercig sehol sem látta, ruhái magányosan hevertek az élénkzöld fűben. Mikor megértette, hogy mi is történt, már késő volt, az android előbukkant a víztükör alól. Teljes valójában állt előtte, a derékig érő vízben, és csak az előreomló, hosszú, ezüst hajzuhatag takarta el bájait. Fëanáro jelenléte azonban úgy tűnt, nem különösebben zavarta őt, csupán nagy szemekkel pislogott rá.

Néhány, végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztek, majd mikor Fëanáro érezte, hogy az arca valószínűleg vörösebb színt vett fel, mint a tunikája, azonnal sarkon fordult, és szó nélkül visszament Narquelionhoz.

Menet közben hevesen megrázta a fejét, mintha így próbálná elűzni az előbb látott képet a fejéből, mindhiába. Ugyan nem volt túlságosan szemérmes, csak amennyire bárki más, de a legkevésbé sem számított rá, hogy a lányt ilyen rövid ismeretség után meztelenül látja majd. Megint csak felmerült benne a kérdés, hogy az ő világában mennyire lehetnek mások a szokások, ha A2 szemrebbenés nélkül tűrte, ahogy ő akarva-akaratlanul megbámulta.

Persze azt nem tagadhatta, hogy tetszett neki a látvány, de az illendőség mégiscsak azt kívánta, hogy hagyjon magára egy fürdőző hölgyet. Még akkor is, ha annak a bizonyos hölgynek valószínűleg halvány sejtelme sincs az amani szokásokról. Ahogy ehhez a következtetéshez ért, kis híján felkiáltott. Mi van, ha Tirionban is csinál valami hasonlót, mondjuk egy szökőkútban? Sürgősen meg kell neki tanítania néhány szabályt, az egyszer biztos.

‒ Alda. (Fa.)

‒ Alda.

Fëanáro az egy szem fához még sok hasonlót firkantott a vázlatához.

‒ Taurë. (Erdő.)

‒ Taurë... Taurë! ‒ mutatott körbe A2 egy szelet lembast rágcsálva, hogy a tünde tudtára adja, megértette a rajzot. Apró bólintást kapott válaszul.

‒ Yávë (Gyümölcs) ‒ ismertette Fëanáro az újabb rajzát.

‒ Yávë ‒ bólintott A2.

‒ Jó. Most pedig, hozz nekem egy almát! ‒ Fëanáro módszert váltott. Rájött, ha úgy beszél hozzá, mint a gyermekekhez, lassan és érthetően, de a saját nyelvén, akkor előbb vagy utóbb a lány meg fogja tanulni. Segítségül meg itt van neki a füzet, hogy lerajzolja, amit nem tud elmutogatni kézzel. Így mire az almát kimondta, már fel is skiccelt egy almaformát az egyik lapra, a füzetet pedig sokadjára is A2 elé tolta.

A2 pedig volt elég értelmes ahhoz, hogy megértse, mikor kap utasítást, anélkül, hogy igazán megértené a szavakat, így csak bólintott a kérésre, és felállt a földről. Egy pillanatra azonban mozdulatlanná merevedett, amikor végigfutott az agyán, hogy tulajdonképpen miért is hagyja Fëanárónak, hogy az egy átkozott gyümölcs miatt ugráltassa. Ellenkezésképpen visszafordult hát, de a tünde csak felvont szemöldökkel várta a lány következő lépését, s ő a mindent átható tekintet láttán inkább szó nélkül hagyta a dolgot, és körbenézett a legközelebbi almafa után kutatva.

Alig tíz méterre volt attól ponttól, ahol a herceg tábortüzet gyújtott a frissen szerzett nyúlnak; és még mindig elég közel a forráshoz, hogy hallhassa annak csobogó hangját.

Azóta sem tudta mire vélni Fëanáro tekintetét, mikor az imént meglátta őt fürödni a kristálytiszta vízben. Talán ez valami olyasmi, amit a tündék egymás előtt nem csinálnak? Ha így van, és sikerült zavarba hoznia egy herceget, akkor viszont elégedett lehet magával ‒ gondolta, miközben nekifutásból felrugaszkodott egy magasabb ágra. Egy embernek esélye sem lett volna elérni azt a magasságot, de valószínűleg még a tündéknek is mászniuk kellett volna hozzá. Ő azonban, harci android lévén szinte a gravitációt meghazudtoló ugrásokra volt képes. Gyengéden szakította le az almát, és dobta Fëanárónak, még mindig a faágon állva.

A tünde elégedett mosollyal kapta el a gyümölcsöt. Biztos volt benne, hogy a lány, ha engedelmes marad, még sokszor a hasznára válhat. Annyira belemerült későbbi terveibe, hogy csak akkor tudatosult benne, hogy talán mégsem kellene úgy gondolnia A2-ra, mintha máris az ő tulajdonában állna. Másrészről viszont gondoskodni fog róla, szállást ad neki, megtanítja az eldák nyelvére. A legkevesebb, amit cserébe elvárhat az, hogy kérdés nélkül szolgálja őt. Ezzel a gondolattal nyugtatta magát, miközben figyelte a felé közeledő androidot, aki időközben leugrott a fáról. A füzetet és tollat a kezébe véve intett a lánynak, hogy üljenek a tábortűzhöz, hogy aztán újabb leckébe fogjanak.

***

Amikor másfél valinori nappal később elérték annak a hegynek a szélét, melynek közepén Aulë Csarnoka állt, megpihentek az oldalában. Fëanáro gondolkozott, hogy felvezesse-e A2-t Auléhoz, de miután ismerte már annyira a valát, hogy tudja, az valószínűleg nem tartózkodik az otthonában, jobbnak látta, ha mindenekelőtt Tirionba mennek. Különben sem akarta, hogy Finwë előtt bárki más is találkozzon az androiddal, a lány meg amúgy is, hiába tanult sokat az elmúlt napok alatt, nem volt még olyan szinten, hogy a valák bármelyikével szót tudjon érteni.

‒ Itt most megállunk ‒ fékezte le Narqueliont a herceg.

A2 jókedvűen csúszott le Fëanáro háta mögül, és alaposan kinyújtózkodott. A legutóbbi pihenő óta rávette őt, hogy a háta mögött ülhessen a lovon, a derekába kapaszkodva, ami végül mindkettejük számára sokkal kényelmesebbnek bizonyult.

Miközben visszafordult gyönyörködni a tájban, látta csak igazán, milyen hatalmas is valójában az erdő, ahol eddig tartózkodtak: ameddig a szem ellátott egymást érték a fák, legalábbis dél és kelet felé. Azonban ahogy észak felé fordult, elakadt a lélegzete. Most először pillantotta meg a világosság forrását, amit eddig csak elképzelni tudott: Laurelint és Telperiont. Ez időtájt épp az ezüstfényt adó Telperion virágzott, az egész szemmel látható tájat különleges, ezüstös derengésbe vonva. Olyan volt, mint a tisztán ragyogó telihold, csakhogy annál sokkal világosabb és sokkal közelebbi.

‒ Gyönyörű, ugye? ‒ hallotta Fëanáro hangját, aki időközben mellé lépett, és tekintetével követte az androidét.

‒ Gyönyörű ‒ bólintott. Nem volt biztos a szó jelentésében, de két ilyen csodálatos dologra biztosan valami hozzájuk hasonlatos jelzőt használt.

A2 próbálta elképzelni, hogyan is lehetséges, amit lát.

Mégis hogy a fenébe világíthatja meg az egész kontinenst egy fa? Talán mégis meghaltam volna, és a paradicsomba kerültem? Vagy egyáltalán... mennyi ideig feküdhetettem a romok alatt? Lehetséges, hogy ez egy új világ, ami az enyémre épült?

Gondolataiból az zökkentette ki, hogy a tündeherceg a vállára tette a kezét.

‒ Együnk, és közben mesélek róluk ‒ mondta, és a fejével intett, hogy kövesse.

Egy szélvédettebb helyen, a természet által kivájt hasadékban találtak maguknak pihenőhelyet, ahol szinte éjszakai sötétség honolt. Tökéletesen megfelelt egy kis pihenésre.

Fëanáro nem tudta, hogy az androidoknak mennyi alvásra van szükségük, de minthogy eddig a lány nem panaszkodott, és nem is aludt el mögötte a lovon, arra a feltételezésre jutott, hogy legalább addig bírja ő is, mint a tündék. Ő maga viszont már rendesen kimerült, tekintve, hogy önszántából már napok óta nem aludt. Elfojtott egy ásítást, miközben a korábbi vadászatból maradt szárított hús felét A2-nak nyújtotta.

‒ Hantalë (Köszönöm) ‒ mondta illedelmesen az android, mire egy helyeslő bólintást kapott feleletül.

Fëanáro ahogy ígérte, mesélt neki Valinor Fáiról. Próbált minél egyszerűbben fogalmazni, és olyan szavakat, kifejezéseket használni, melyeket már korábban megtanított a lánynak. A2 pedig ámulva hallgatta a históriát a valákról, a Fákról, és azok fényéről, valamint a valinori időszámítás alapjáról. Ha valamit nem értett, a tünde készségesen elismételte, ha kellett, vázlatokkal demonstrálta az elhangzottakat, és a lány meglepődve konstatálta magában, hogy milyen jó tanárt is kapott maga mellé. Hiába ismerte rövid ideje, egyértelmű volt számára, hogy Fëanáro kiemelkedően intelligensnek számíthat a fajtája körében, s a herceg arroganciáját látva úgy vélte, ezzel a ténnyel ő maga is tisztában volt. De a lány számára még ez sem vont le a róla kialakult képből.

Hátát a sziklás falnak támasztotta, úgy hallgatta Fëanárót, tekintetét egy pillanatra sem vette le róla.

Nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a meghitt pillanatnak. Mert számára meghitt volt, vagy legalábbis ilyennek képzelte el ezt az érzést magában. Kettesben voltak egy védett zugban, nem kellett attól tartania, hogy bármikor ellenség ronthat rá; történeteket hallgatni egy idegen világról, pedig olyan volt, akár egy esti mese. A félhomály csendje egyre nagyobb súlyként nehezült a szemhéjára, míg végül már nem látta Fëanárót, csak a kissé monoton, de ugyanakkor kellemesen mély hangját hallotta, amely lassan-lassan, valami egészen különös, boldogsággal teli álomképbe veszett...

Amikor ismét kinyitotta a szemét, csönd vette körül. Először azt hitte, egyedül van, de ahogy felegyenesedett ültében, látta, hogy Fëanáro közvetlenül mellette fekszik egy néhány pokrócból összedobott fekhelyen. A2 android lévén tökéletesen látott a sötétben is, így mikor felült, és közelebb hajolt a halkan szuszogó alakhoz, tisztán látta az arcvonásait.

Észre sem vette, hogy elmosolyodott, ahogy hosszasan nézte az alvó tündeherceget. Még mindig nehezen tudta eldönteni, hogy csak azért találja őt ennyire különlegesnek, mert ő az első és egyetlen nem mesterséges intelligencia, akit ismer, vagy a fiú valóban különleges. Mindenesetre, ahogy tudat alatt megérintette a ruhája finom anyagát, ujjait végighúzva a mellkasán, arra gondolt, hogy ez az idegen élőlény, ez a tünde, herceg, Fëanáro, az akaratán kívül olyan hatással van rá, az egyszerű android harcosra, amit korábban sosem tapasztalt. Egyáltalán nem akarta teljesen alárendelni magát neki, mégis tudta, hogy másra sem vágyik, minthogy az idők végezetéig a közelében maradhasson. Ez a gondolat olyan szintű boldogságot váltott ki a neuronjaiban, amelyről egészen eddig fogalma sem volt, hogy egyáltalán lehetséges. Lassan becsukta a szemét, és úgy ahogy volt, ülve, ujjait Fëanáro szíve fölött pihentetve ismét elaludt.

***

Mikor Fëanáro kinyitotta a szemét, éppen a Laurelin virágzott, de aranyló fénye alig-alig jutott be a hasadékba, ahol meghúzódtak. Amint megpróbált felülni, meglepődve tapasztalta, hogy utastársa keze a mellkasán pihen. Néhány pillanatig levegőt sem vett, ahogy a karjain támaszkodva figyelte a vékony ujjakat. Nem különösebben zavarta a dolog, inkább csak azon gondolkozott el, hogy vajon az android szándékosan érintette meg, amíg ő mélyen aludt?

Akárhogy is, most már biztos lehetett benne, hogy a lány elkezdett kötődni hozzá, s ez a tudat elégedettséggel töltötte el.

Végül aztán elfojtott egy sóhajt, és kezét A2 kezére téve finoman lecsúsztatta magáról, az érintésre azonban a lány pillái is megrebbentek.

Egyikük sem szólt semmit, ahogy hosszasan egymás szemébe néztek, miközben Fëanáro még mindig fogta a másik kezét. Arcán nem tükröződött semmilyen érzelem, csak résnyire nyitott ajkaiból következtette A2, hogy talán mondani akar valamit, de mégsem tette. Ahogy a félhomály ellenére tisztán ragyogó íriszekbe nézett, nem is tudatosult benne, milyen régóta tart már közöttük a fizikai kapcsolat.

‒ Jobb lesz, ha elindulunk ‒ törte meg a csendet végül a herceg, és A2 kezét eleresztve felpattant a helyéről, majd nekilátott a pakolásnak. Hamarosan ismét útnak indultak.

Még jó néhány napba tellett, mire Túna dombja végre a látóhatárba került, de A2-nak egyelőre csak a távolból volt lehetősége megcsodálni a noldák városát. Fëanáro már régen elhatározta magában, hogy egy kisebb kerülővel Ezellohar felé mennek először, hogy Yavanna Fáit közelről is megmutathassa az androidlánynak, ezért arra vették az irányt. Valmaron, (mely a Taniquetiltől, Manwë hegycsúcsától nyugatra, az Ezellohartól keletre állt) nem kellett átmenniük, így Fëanáro egy rövid jellemzéssel letudta a Harangok Városát:

‒ Az igaz, hogy a vanyák mellett a valák többsége is itt él, és szép, mint Eldamar minden települése, de szerintem unalmasnak találnád. A noldák városához, Tirionhoz képest biztosan. Különben sem ide jöttünk.

Így A2, más választása nem lévén, csak a város falain kívülről csodálta meg megannyi, aranyló harangját, és hagyta, hogy Fëanáro leforduljon a lankák között kanyargó, kikövezett útról, és az Ezellohar felé vegye az irányt.

Szavak nincsenek arra, milyen érzés fogta el A2-t, mikor végül közelről is megpillanthatta Laurelint és Telperiont. Útitársa sokat mesélt róluk, és a távolból ő is látta már a fényüket, melyek egész Amant beragyogták, de ilyen közelről még csodálatosabbnak tetszettek. Nem vakította el a világosság, melyet az éppen virágzó Laurelin aranyló levelei és virágai adtak, mégis olyan fényesség volt, melyhez foghatót A2 ezelőtt még soha nem tapasztalhatott ‒ innen még a csillagos ég is ragyogóbbnak tűnt. Most már értette, hogy miért mondta Fëanáro korábban azt, hogy ennél gyönyörűbbet vala még nem alkotott, és soha nem is fog.

Megköszönte a tündének, hogy közelről is láthatta a Fákat, majd Tirion királyi palotája felé vették az irányt.

Az utazással töltött idő alatt A2 rengeteget tanult a hercegtől, aki igyekezett mindent a lehető legrészletesebben elmagyarázni, és új szavakat tanítani neki, akárhányszor lehetősége nyílt rá. Android lévén A2 gyorsan tanult, és mire elérték Tiriont, az alapokat bőven elsajátította.

Ahogy egyre többet tudtak beszélgetni, úgy mutatott a lány egyre nagyobb érdeklődést az új világ felé, rácsodálkozott mindenre, amelyek eltérést mutattak a saját világa és Arda között. Idővel azt sem állhatta meg, hogy rákérdezzen Fëanáro vázlatfüzetében talált rajzokra, és vonakodva ugyan, de a herceg végül mesélt a családjáról. Leginkább az apjáról, a királyról, de a testvéreiről is mondott néhány szót. Az viszont feltűnt a lánynak, hogy az édesanyjáról szándékosan nem beszélt. Mikor A2 rákérdezett, a fiú kitért a válasz elől, és csupán annyit mondott, hogy az apja jelenlegi felesége nem az ő anyja, hanem egy Indis nevű vanya (mint kiderült, a vanyák egy, a noldákhoz hasonló tünde csoport, és ők azok, akik Valmarban élnek). Az, ahogy Fëanáro beszélt a nőről, sejtette, hogy nincs túlságosan közeli viszonyban vele, azonban látta a hercegen, hogy nem szívesen beszél a családjáról, így a téma minduntalan másfelé terelődött.

Így közelítették meg ismét Tirion városát, és A2 az eddiginél is feszültebb hangulatban, várakozással vegyes izgalommal tekintett az új ismeretségek felé.