Főhőseinknek hála Pod végre üzemképes, és készen áll arra, hogy bemutassák a család többi tagjának, vagy legalábbis Finwë nagykirálynak. Később kiderül, hogy a YoRHa A típusú, 2-es Számú Egysége soha életében nem használt távolsági fegyvereket. Vajon hogy boldogul majd az íjjal? És milyen tanárnak bizonyul Fëanáro? 

Ez az utolsó fejezet, melyet már korábban publikáltam a Merengőn és a Wattpadon. Innentől a frissítések a másik két oldallal együtt érkeznek, ezáltal jóval lassabban. Jó olvasást! :)

Fanart: Fëanor íjászat közben - ElfinFen

Laurelin virágzása épp, hogy elérte delelőjét, mikor Fëanáro kopogtatott az android ajtaján. Időközben A2 minden beállítást végigcsinált, amire Podnak még szüksége volt, hogy működőképes legyen, és az adatbázisába is belevitte mindazt, amit tudott Ardáról, és főként Valinorról.
Azt viszont meglepetten konstatálta, hogy a quenya nyelv ismerete mellett Pod már eleve tisztában volt néhány dologgal, melyeket A2-nak hetekbe tellett felfedeznie: ilyen volt például Aman térképe. Annak ellenére, amit Pod mondott korábban az általa ismeretlennek vélt helyzetéről, a belső adatállományában lezártan ugyan, de Arda koordinátái fellelhetők voltak. Inkább csak tényszerű adatok voltak ezek, mégis sokkalta több információt nyújtottak, mint azt valaha is várták volna a másik világban készített taktikai támogató egységtől. A2 nem tudta mire vélni a dolgot, és mikor Fëanárót megkérdezte, neki sem volt épkézláb magyarázata, így egyelőre annyiban hagyták a dolgot.
Később Finwével is bővítették azon személyek listáját, akikre a Pod gazdájaként tekint. Végtére is, ő volt a tirioni eldák feje, éppen ezért joga volt ahhoz, hogy módosításokat hajtson végre a Podon, ha ő úgy kívánja, és ebben kivételesen Fëanáro és A2 is egyetértett.
Már majdnem elérkezett a csendes óra, mikor úgy vélték, mindennel elkészültek, és első dolguk volt bemutatni a nagykirálynak, min dolgoztak egészen idáig.

Finwë eleinte kissé tartott Podtól, de azért igyekezett barátságosan nyitni felé. Mikor azonban a kis repülő doboz készségesen válaszolt neki minden kérdésre, a maga kis formális, de végtelenül udvarias stílusában, és biztosította, hogy minden erejével a nolda királyi családot fogja szolgálni, teljesen el volt ragadtatva.
‒ Egyszerűen bámulatos ‒ álmélkodott hangosan, miközben figyelte, ahogy felesége úgy simogatja a Pod fejét, mintha az egy kutyakölyök lenne. ‒ Döbbenetes a világod tudománya, Anawen, szinte hihetetlen, hogy ezt a különös lényt hozzánk hasonlók alkották.
‒ Akárcsak az én fajtámat, felség ‒ felelte A2. ‒ Biztosíthatlak, hogy idővel remek hasznát fogod venni. Még én sem vagyok benne biztos, miképpen fog áttérni a harci üzemmódból országigazgatásra, de úgy vélem, megtaláljuk a módját.
‒ Ha rajtam múlik, mindenképpen ‒ tette hozzá Fëanáro is.
‒ Hmm. De ugye egészen biztos, hogy nem tud ártani a gyerekeknek? És ők sem tudnak kárt tenni benne?
‒ Pod a ti létformátokra nézve teljesen ártalmatlan, az alapprogramja nem engedi, hogy bántani tudjon másokat. Másrészről, hacsak nem támadnak rá olyan orvul a gyerekek, ahogyan azt Fëanáro tette, akkor kétlem, hogy el tudnák rontani.
‒ Meddig fogom még ezt hallgatni? ‒ méltatlankodott a herceg, miközben kérdés nélkül visszavette Indistől a Podot, és ismét végigpörgette a menüjét, mindössze azért, hogy bemutassa, mennyire is érti a dolgát. ‒ Jóvá tettem már, vagy sem?
‒ Nehogy azt hidd, hogy valaha is elfelejtem az első találkozásunkat! ‒ nevetett fel A2.
‒ Gonosz.
‒ Még én vagyok a gonosz? Te voltál, aki kérdés nélkül támadott, pedig a légynek sem ártottunk!
‒ Talán csak rosszkor voltál rossz helyen.
‒ Na látod, ebben most már én is biztos vagyok.
Finwë mosolyogva figyelte a páros piszkálódását. Nem tudta nem észrevenni, hogy milyen jól kijönnek egymással; Fëanárónak nem volt sok barátja, sőt, ilyen közeli még egy sem. Örült neki, hogy a fia végre talált valakit, akivel jól érzi magát, még akkor is, ha ezt nem éppen a megfelelő módon mutatja ki. És mit számít, ha ez a valaki egy másik világból jött android? Szemmel láthatóan kedveli az egész családot; az összes gyermeke rajong érte, ahogy Anawen is értük. De az biztos, hogy Fëanáróval volt a legerősebb kapcsolata, és ez valamiért boldoggá tette a királyt.
Fëanáro őszinte sajnálatára Indis a kezdeti sokk után valamiért különösen nagy érdeklődést mutatott Pod iránt. Szerette volna ő maga is kipróbálni, de a kis robotot nem úgy programozták be, hogy a vanyának is engedelmeskedjen, így hát Finwë javaslatára és Fëanáro akarata ellenére a királynét is kénytelenek voltak felvenni a listára.

Mikor elbúcsúztak Finwétől és a feleségétől, a vanya nő ragaszkodott hozzá, hogy Pod a vacsoráig vele maradhasson, hogy bemutathassa a család többi tagjának.
‒ Kétlem, hogy egyedül boldogulnál vele ‒ közölte hidegen a herceg, és karjait összefonva maga előtt figyelte, ahogy a királyné igyekszik megbirkózni Pod irányításával.
‒ Belejövök majd, ne aggódj! ‒ vetette oda Indis, fel sem pillantva a Pod menüjéből. ‒ Persze én nem vagyok olyan őstehetség, mint te, hogy mindenhez az első pillanattól kezdve értsek, de megoldom valahogy.
‒ Meghiszem azt ‒ mormogta Fëanáro, és elindult az ajtó felé, az oldalán Anawennel. Mielőtt becsukta volna az ajtót még hallotta a Pod hangját:
‒ Kérés elutasítva. Jelentés. Ez a parancs kizárólag harci üzemmódban érhető el.
‒ Ebből még bajok lesznek ‒ sóhajtott a herceg, és elindult a folyosón.
‒ Nem kéne... ‒ próbálkozott A2, aki kétkedő pillantásokat vetett hátrafelé, a csukott ajtóra.
‒ Nem ‒ fojtotta belé a szót, miközben elindultak lefelé a hosszú lépcsősoron. ‒ Indis magára vessen, ha ennyire megmakacsolta magát. Majdcsak rájön, hogy nélkülem semmire sem megy.
‒ Na nem mintha te nem ezt tennéd folyamatosan.
‒ Én legalább pontosan tudom, hogy mit csinálok. Különben meg igencsak a lelkembe tiporsz, ha képes vagy ahhoz a nőhöz hasonlítani.
‒ Ó, a világért sem akartam megbántani a lelkivilágod ‒ morogta epésen Anawen.
‒ Ha kigúnyolódtad magad ‒ kezdte félhangosan Fëanáro, ezzel megelőzve a további megjegyzéseket. ‒, akkor inkább azt mondd meg: volt már dolgod íjjal?

Varda csillagai ragyogóan szikráztak felettük a Fák lágy fényében, amikor kilovagoltak a városból. Fëanáro magához vette az íját és tegezét, és a palota vadászainak raktárából szerzett egy kisebbet is, amiről úgy gondolta, megfelel a lány méreteinek, majd felkerekedtek, és a Calacirya alatt elterülő tölgyes felé vették az irányt, keresztülvágva a noldák városán.
‒ Az íjászatot mindig az erdőben gyakorlom ‒ magyarázta a herceg az android ki nem mondott kérdésére. ‒ Kényelmesebb így, hogy nincsenek kíváncsi tekintetek, és én sem lövök le senkit véletlenül.
‒ Valld be, hogy csak megint el akartál menekülni a palotából egy kis időre!
‒ Hogyan is tagadhatnám ezt ‒ sóhajtott színpadiasan Fëanáro, miközben letértek a macskaköves útról, és a földútra kanyarodtak, mely az erdei ösvényhez vezetett.
Nem mentek be mélyen a fák sűrűjébe, az első kétszáz méteren volt egy füves tisztás, melyre a nagyobb faágak is csak gyéren lógtak be, ezért pont alkalmas volt arra, hogy az íjászatot gyakorolják.
A tünde a tisztás szélén leugrott Narquelionról, és megpaskolta a derék hátas marját, aki mintha tudta volna, mire készül a gazdája, kicsivel arrébb sétált, és elkezdett legelészni a friss gyepen. A2 és Astar követték a példájukat.
Jó harminc méterre attól a ponttól, ahol álltak, egy vastagabb fa törzsére pirossal és fehérrel egy céltábla volt festve, de a külső kéreg már igencsak megkopott, és tele volt nyílhegy ütötte lyukakkal, melyből A2 kitalálta, hogy a fiú nem először jön pontosan erre a helyre.
Tekintve, hogy A2 közelharcban volt csak jártas, és íjat is még csak Fëanáro kezében látott, ezért az újdonság erejével hatott számára. Azt már tudta, hogy a fiú milyen pontosan használja a fegyvert, és kíváncsi volt, hogy vajon ő mire fog menni vele, titkon pedig vágyott rá, hogy ügyesebbnek bizonyuljon nála.
Némán figyelte Fëanárót, aki ezúttal egy ujjatlan tunikát viselt, és a haját is hátrakötötte, hogy semmi se zavarhassa a gyakorlásban. Kimért, mégis energikus mozdulatokkal készítette elő a terepet, és A2 számára olyan fenséges volt abban a pillanatban, mint amilyennek első találkozásukkor látta. Pedig ezúttal még koronát sem viselt, sőt, úgy nézett ki, mint bármelyik másik hétköznapi nolda. Egyszerre tűnt közelinek és végtelenül elérhetetlennek, és pont ez volt, ami igazán megfogta őt a hercegben. Ám ez nem csak Fëanáro kisugárzását jellemezte, hanem az egész személyiségét is, ez tette őt igazán különlegessé az android számára. Mindig tudott neki újat mutatni szeszélyes viselkedésével; az érzelmek széles skáláját megtapasztalta már miatta, olyanokat is, melyekről nem is gondolta, hogy egy android egyáltalán érezhet. 

Miután Fëanáro felajzotta az íjakat, és a tegezét a hátára csatolta, az androidhoz sétált, és a kezébe adta a másik felszerelést. A2 úgy vette magához őket, hogy nem is tudatosult benne, továbbra is gondolataiba merülve figyelte a tündét.
‒ Mi van? ‒ kérdezte végül Fëanáro, mikor megelégelte, hogy az android már percek óta szótlanul áll, és őt bámulja.
‒ Semmi ‒ rázta a fejét, felocsúdva a merengéséből. ‒ Mutasd meg először is, hogyan kell használni az íjat!
A herceg bólintott, és kihúzott egy nyílvesszőt a tegezből, majd az idegre illesztette, jó lassan, hogy az android megjegyezhesse a mozdulatait.
‒ Jól van. Akkor figyelj! ‒ Fëanáro a céltábla felé fordult, megfeszítette az íját, majd lőtt. A nyíl majdnem pontosan a festett kör közepébe fúródott, melyet a tünde elégedetten konstatált, aztán mosolyogva a lányhoz fordult. ‒ Most te jössz!
‒ Mutasd meg még egyszer! ‒ közölte az android, a legkisebb hajlandóságot sem mutatva arra, hogy ő legyen a következő.
Fëanáro nem ellenkezett. Előhúzott egy újabb nyílvesszőt, és ismét lőtt, ám ezúttal nem volt olyan pontos. A nyíl ugyan a fatörzsbe állt, de nem volt benne a piros körben. A2-nak kérnie sem kellett, hogy ismét lőjön egyet: a hercegben volt annyi büszkeség, hogy ne egy elrontott célzással zárja a bemutatót. A2 pedig csak állt, tisztes távolságban a fiútól, figyelve minden mozdulatát. A nyílvessző sebesen szelte át a tisztást, és ezúttal pontosan a kör közepében állt bele a törzsbe.
‒ Na, megpróbálod? ‒ Fëanáro ismét A2-hoz fordult, aki rövid hezitálás után bólintott egyet.
Ahogyan a hercegnél is látta, előhúzott egy nyilat és az íj idegére illesztette, a vezértollat a megfelelő irányba, vízszintesben tartva, és célzott.
‒ Ne állj pontosan szemben a céllal, hanem kicsit oldalasan! ‒ szólt közbe Fëanáro. ‒ És emeld feljebb a kezed!
A2 engedelmeskedett, de mielőtt a tünde újabb tanácsokkal láthatta volna el, már lőtt is. Túlságosan elbízta magát, a nyílvessző a fa tövében fúródott a füves talajba.
‒ Nem volt rossz ‒ csendül fel mellőle Fëanáro hangja, amiből tisztán érződött, mennyire visszafogja magát, hogy ne hallatszódjon gúnyosnak. ‒ De a jó nem ilyen.
‒ Megpróbálom újra ‒ közölte elszántan az android, és egy újabb nyílvesszőért nyúlt.

Ezúttal a tartása valamit javult az előzőhöz képest, de most nem várta meg, míg teljesen kifeszíti az ideget. A nyíl nagyjából az út háromnegyedénél elvesztette a lendületét, és a földön landolt.
‒ Ez sem jó, Ana ‒ csóválta a fejét Fëanáro, és közelebb lépett a lányhoz. ‒ Ha nem húzod ki teljesen, akkor nemhogy célozni nem tudsz, de a nyilat sem tudod a kellő erővel kilőni. Próbáld újra!
‒ Féltem, hogy elpattan a húr, ha teljesen kifeszítem.
‒ Nem fog, ne aggódj! Na, gyerünk! ‒ mondta, és még néhány lépést tett Anawen felé, aki a másik irányba húzódott, mintha attól félne, hogy Fëanáro kiveszi a kezéből.
Ismét az idegre illesztett egy nyílvesszőt, és igyekezte az emlékezetében tartani Fëanáro szavait.
‒ A jobb kezed emeld közelebb a füledhez! A másikat pedig nyújtsd ki vállmagasságban! Igen, így ‒ magyarázta tovább a herceg, aki ekkorra már közvetlenül A2 mellett állt. ‒ Jó, most próbáld meg!
Az android, mintha parancsot kapott volna, azonnal elengedte a nyílvesszőt, mely ezúttal a kellő lendülettel, tökéletes ívben repült, majd suhant el boldogan a fatörzs mellett a fák sűrűjébe. A2 csalódottan figyelte azt a pontot, ahol a nyíl eltűnt a szeme elől, mintha abban reménykedne, hogy az majd meggondolja magát, és mégis beleáll a céltábla közepébe.
‒ Az a baj, hogy nem a célra koncentrálsz, hanem a nyílra, meg arra, hogy hogyan tartod az íjat.
‒ Mire koncentráljak szerinted, ha még bizonytalan vagyok?
‒ Segítene, ha még egyszer megmutatnám?
‒ Gondolom.
Fëanáro, két lépésre a lánytól ismét felemelte íjat tartó kezét, és célzott. A2 némán figyelte a nyílhegyet, tekintete aztán végigfutott a fegyveren, majd a tündeherceg koncentráló arcán állapodott meg. Fëanáro visszatartott lélegzettel állt, izmai megfeszültek, ahogy az íjat pattanásig húzta, és teljesen mozdulatlan volt, csak a haját fújta lágyan a fák között játszadozó szellő. Aztán lőtt. A nyíl ismét a festett kör közepébe érkezett.
A2 ámulattal nézte a vessző útját, majd tekintete a fatörzsön maradt.
‒ Látod, nem olyan nehéz ‒ hallotta Fëanáro hangját, mely ezúttal inkább volt bátorító, mint gúnnyal teli. Persze a herceg esetében egyszerre mindkettő is elképzelhető volt.

Az android ismét próbálkozott. Több-kevesebb sikerrel utánozta a fiú technikáját, melyet ezúttal Fëanáro nem kommentált, csupán némán figyelte a mozdulatait. A nyílvessző végül is a fa törzsébe fúródott, a céltábla szélétől néhány milliméterre. A2 elégedett mosollyal nyugtázta, hogy végre eltalálta a fát, Fëanáro pedig aprót bólintott elismerésül.
Gyorsan összeszedték a kilőtt nyilakat, majd a lány tovább próbálkozott. Ezúttal kicsit ügyetlenebbnek bizonyult, a nyílvessző épphogy súrolta a fatörzset. A következő pedig még csak a közelében sem járt a célnak, melyet Fëanáro már csak a kapkodásnak tudott be. Az azt követő nyíl is hasonlóan végezte. Mikor A2 egyszerre dühösen és szégyenkezve rántotta elő a következőt, és emelte fel az íjat tartó kezét, hirtelen a nolda kezét érezte a felkarján.
‒ Várj!
‒ Mi van? ‒ kérdezett vissza ingerülten, és próbálta kifeszíteni az ideget. Fëanáro azonban közvetlenül mögötte állt, kezét még mindig a karján tartva, ami gátolta őt a mozgásban.
‒ Te is pont olyan türelmetlen vagy, mint én ‒ mondta Fëanáro, de szavaival ellentétben teljesen nyugodt volt a hangsúlya, mintha csak A2-t próbálta volna csillapítani. ‒ Ha valamit akarsz, akkor azonnal kell, és neked is nehezedre esik megérteni, ha nem lehet. Azonban az íjászat is, mint sok minden más, csupán türelem és gyakorlás kérdése. ‒ Miközben beszélt, kezét a lány kézfejére csúsztatta, mellyel hátrahúzta az ideget, baljával pedig a kinyújtott karját fogta meg.
A2 megfeszült a fiú érintésétől és közelségétől.
‒ Mit művelsz? ‒ sziszegte, de ennél többre nem futotta tőle. Képtelen volt ellenkezni, és egyszerűen gyűlölte, hogy Fëanáro mindig ilyen hatással volt rá. A herceg azonban a legkevésbé sem zavartatta magát.
‒ Segíteni próbálok, ha nem tűnt volna fel. Amikor lősz, soha ne a kezedet nézd, sose arra koncentrálj, hogyan állsz, hogyan fogod az íjat. Ezek egy idővel anélkül is menni fognak, a figyelmedet viszont elvonják a célpontról. Miközben célzol, próbáld meg elképzelni a nyíl útját, és azt, ahogyan eltalálod vele a célt. Koncentrálj! ‒ Fëanáro hangja csendes volt, szinte suttogó. Közel hajolt A2 füléhez, és az android nem csak hallotta a fiú lélegzetvételeit, de érezte is a bőrén, amitől végigfutott a hátán a hideg.
‒ Így mégis hogyan... ‒ próbált ellenkezni szintén suttogva, de a nolda folytatta.
‒ Hunyd be a szemed! ‒ utasította A2-t, aki maga sem tudta, miért, de engedelmeskedett.
‒ Ha becsukom a szemem, nem látom a céltáblát.
‒ Csak csináld, amit mondok! ‒ folytatta Fëanáro ellentmondást nem tűrve, még mindig suttogva. ‒ Hunyd be a szemed, és maradj csendben! Figyelj a környezetedre! Hallgasd a fákat, a madarakat! Érezd a földet a lábad alatt, a szél fuvallatát az arcodon. Érezd az íjat, és az ideget! Képzeld el, ahogy elengeded a nyilat, ami sebesen repül a célpont felé, és pontosan a közepébe talál. És ha mindez nem segít... ‒ Fëanáro megemelte a lány íjat tartó kezét, míg a jobb kézfejét, melyben a nyílvessző végét szorította az ideghez, kissé más szögbe döntötte. ‒ ...akkor koncentrálj rám!

A2 hagyta, hogy a nolda fiú irányítsa a kezét. Úgy tett, ahogy kérte, teljesen megbízott benne. A szavai egyszerre voltak nyugtató hatással rá, és tették éberré az elméjét. Szemeit még mindig behunyva tartva elkezdett fülelni, hallgatta a szellő lágy duruzsolását a lombok között, a falevelek zizegését. A tisztás túlsó felén tücskök zendítettek rá muzsikájukra, a távolban egy bagoly huhogott. Közvetlen közelről pedig forróságot érzett, mintha tűz ölelte volna körbe. És jobban belegondolva, nem állt messze a valóságtól, hiszen Fëanárót érezte. A tünde forró érintését a bőrén, lélegzetét a fülében, ujjainak egyszerre erős és lágy szorítását, tunikájának anyagát, ahogy a hátához simult. Sőt, hallani vélte a saját és Fëanáro szívverését is az erdő lágy csöndjében.
És érezte az íjat. Érezte, ahogy az ujjai a könnyű fába kapaszkodnak, ahogy a húr a bőrébe mélyed, és a kézfejéhez épp, hogy hozzáérő nyílvesszőt. Abban a pillanatban olyan volt, mintha eggyé vált volna az íjjal, mintha a fegyver teljes egészében a része lett volna.
‒ Jó ‒ hallotta Fëanáro hangját még mindig túlságosan közelről. ‒ Most végy mély levegőt, és tartsd bent! Háromig számolok, aztán nyisd ki a szemed, és lőj! 
A2 csak egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette a herceg szavait. Mély lélegzetet vett a friss, erdei levegőből, és várt.
‒ Egy... kettő... három!
Az android kinyitotta a szemét, mely azonnal meglátta a célt. A másodperc töredéke alatt elképzelte a nyílvessző útját, és abban a pillanatban, mikor lelki szemei előtt megjelent a fatörzsbe fúródó vessző képe, lőtt. Szinte nem is akart hinni a szemének: a nyíl pontosan ott volt, ahol lennie kellett, a céltábla közepén. Hangosan fújta ki az ez idáig bent tartott levegőt, és oldalra nézett, Fëanáro pillantását keresve.
‒ Látod? ‒ kérdezte Fëanáro hangosabban, kissé felegyenesedve. ‒ Ennyi az egész.
‒ Így valóban könnyűnek tűnik ‒ ismerte el A2, és fellélegzett, hogy a tünde végre eltávolodott tőle. ‒ Sőt, megpróbálnám egyedül is, ha nem bánod.
‒ Ahogy gondolod, én itt leszek, ha szükséged lesz rám. Márpedig az eddigi mutatványodból kiindulva úgy hiszem, feltételezésem nem alaptalan ‒ mondta és elmosolyodott úgy, ahogy csak Fëanáro tudott. Ebben a mosolyban egyszerre volt jelen a barátságos biztatás és a merő gúny.
‒ Kösz, de nem ‒ felelte A2, szemeit forgatva a fiú arckifejezésén.
‒ Rendben, ahogy neked tetszik ‒ vont vállat a nolda, és kissé távolabb lépett.
A2 sóhajtott, és az előbbihez hasonló módszerrel ismét lőtt egyet. A nyílvessző ezúttal is célba talált, néhány centivel a kör közepe fölött. A következő, majd az azt követő viszont nem talált, csupán a fatörzsbe állt bele, a negyedik viszont ismét sikerült.
Fëanáro alig egy méterre állt a lánytól, és figyelte a lövéseit, majd úgy döntött, ő is csatlakozik. Azonban ahogy felhúzta a saját íját, és kilőtte a nyílvesszőt, a lány figyelme azonnal őrá terelődött. Az android sorra eltévesztette az összeset, miközben Fëanáro egymás után talált bele a célba. Az utolsó nyílhoz ért, mire a tündeherceg leeresztette saját fegyverét, hogy figyelemmel kísérje A2 próbálkozását. 

Az android nem volt benne biztos, hogy azért, mert a fiú figyelte, vagy különben is ügyetlen volt, de ez a lövés sikerült a lehető legrosszabbul az összes eddigi közül.
Hangosan fújtatva indult összeszedni a nyilakat, Fëanáróra rá sem nézve. A fiú gúnyos mosollyal az arcán nézte A2-t a helyéről, de az látványosan kerülte a pillantását még akkor is, amikor visszafelé igyekezett. Beállt a korábbi helyére, hogy újra próbálkozzon, de Fëanáro ismét mögötte termett.
‒ Úgy látom, mégis szükséged van a segítségemre ‒ mondta gunyorosan, kezét az android vállára tette. A2-nak hátra sem kellett néznie, hogy tudja, a herceg mosolyog. Már megint. Azzal az átkozottul önelégült mosolyával, ami végtelenül ellenállhatatlanná tette őt. De a noldának ez nem volt elég, tovább heccelte az androidot. ‒ Ki hitte volna, hogy nélkülem nem boldogulsz.
‒ Mi van? ‒ hüledezett A2, és hátra akart fordulni, hogy a tünde szemébe nézzen, de az nem hagyta. ‒ Te vagy az, aki elvonja a figyelmem! És így, hogy itt vagy, mégannyira sem tudok koncentrálni.
‒ Igazán? ‒ vonta fel a szemöldökét Fëanáro, miközben kezét a lány válláról a derekára csúsztatta. Érezte, hogy az android mozdulatlanná dermed. ‒ Tegyünk egy próbát!
‒ Felejtsd el! És tudnám értékelni, ha tartanád a távolságot! Ha ilyen közel vagy, biztos, hogy nem fog sikerülni.
‒ Most miért mondod ezt? ‒ kérdezett vissza Fëanáro, aki tagadhatatlanul élvezte a helyzetet. ‒ Az előbb is akkor voltál a legpontosabb, amikor itt voltam, közvetlenül mögötted. ‒ Az utolsó szavakra ismét lehajolt az androidhoz, annyira közel, hogy ajkai szinte érintették nyakának finom vonalát. A2 megborzongott, és meg egy eredménytelen kísérletet tett, hogy távolabb kerüljön a tündétől.
‒ De az előbb segítettél, most viszont szándékosan nehezíted a dolgom. Mit akarsz, ismerjem be, hogy nélküled semmire sem megyek?
‒ Igen, az mondjuk jól esne.
‒ Ki van zárva, Kis Herceg. Viszont, ha nem állsz hátrébb, akkor lehet, hogy teljesen véletlenül arcon könyököllek, miközben felhúzom az íjat... ‒ szállt be most már A2 is, egy nyílvesszőt az idegre téve, majd felemelte a kezét, hogy beálljon a megfelelő pózba. Fëanáro valóban kénytelen volt arrébb állni, de hátrálás helyett az android bal oldala felé lépve, kezét még mindig a derekán tartva.
Anawen pattanásig feszítette a húrt, és becsukta a szemét, hogy kizárja Fëanárót, aki úgy tűnt, mindent elkövetett, hogy az android ne tudjon a gyakorlásra koncentrálni. A2 csak azt nem értette, hogy akkor meg minek jöttek el idáig, ha nem íjászkodni.
‒ Én hiszek benned, Ana ‒ duruzsolta a herceg a lány fülébe. ‒ Menni fog, tudom!

A2 kinyitotta a szemét, és azonnal elengedte a nyílvesszőt, mely a céltábla alatt egy kicsivel állt bele a fába.
‒ ...Vagy mégsem.
‒ Fëanáro, ha ezt folytatod, én...
‒ Na gyerünk, próbáld újra! Én itt vagyok melletted.
‒ Pont ez a baj ‒ mormogta A2, pedig valójában nagyon is jólesett neki a herceg közelsége. Persze ebben a helyzetben ezt akkor sem adta volna a tudtára, ha megkínozták volna. ‒ Nem is értelek, Fëanáro, ezért hoztál el ide, hogy aztán meg ne hagyj gyakorolni?
‒ Találtam magamnak jobb elfoglaltságot ‒ vetette oda a fiú pimasz mosollyal az arcán, s olyan gyengéden simított végig az android hátán, hogy az szinte érintésnek sem volt nevezhető. ‒ De csak hogy lásd, kivel van dolgod: próbáld meg még egyszer így, és ha nem sikerül, akkor békén hagylak. A szavamat adom!
A2 türelmetlenül sóhajtott egyet.
‒ Ha ez kell ahhoz, hogy végre leszállj rólam...
Ismét beállt támadó pózba, és célzott. Fëanáro valóban engedte, hogy szabadon mozoghasson, de csak azért, hogy az utolsó pillanatban megragadja kissé a balját, ezzel változtatva a nyílvessző esési szögén. Mielőtt A2 felfoghatta volna, mi történik, már ki is lőtte a nyilat. Dühösen fordult a herceghez, hogy jól megmondja neki a magáét, amiért nem tartotta a szavát, de csodák csodájára a nyílvessző a céltábla közepébe fúródott.
‒ Hát ez meg... ‒ kezdte ámulva, mire Fëanáro felkuncogott mellette.
‒ Nem kell megköszönnöd.
‒ Nem is fogom, ne aggódj.
Fëanáro a szemeit forgatta, de azért az androidra mosolygott, aki nem tudott ellenállni ‒ viszonozta a gesztust.
‒ Most te jössz! ‒ mondta végül Anawen, és mosolya ravasz vigyorba csapott át.
‒ Én? ‒ kérdezett vissza őszinte meglepettséggel a nolda.
A2 leeresztette a fegyvert tartó kezét, és közelebb lépett a társához.
‒ Aha. Most te fogsz lőni, én pedig nézem.
‒ Nekem ez nem okoz problémát ‒ felelte könnyedén Fëanáro, a legönelégültebb mosolyát villantva a lányra.
‒ Akkor sok sikert!

Fëanáro nem ellenkezett. Égett benne a bizonyítási vágy, hogy megmutassa, mennyivel ügyesebb az androidnál, és hogy mennyire nehéz elterelni az ő figyelmét bármiről. Habár előre sejtette, hogy Anawen megnehezíti majd a dolgát, mégis, egy szó nélkül elővette az íjat, és egy nyilat a húrra illesztve célzott. 
A2 némán, karba tett kézzel figyelte, ahogy kilövi, és a vessző célba talál. Majd a következő is. Aztán, mikor Fëanáro teste az íjával együtt ismét megfeszült, óvatosan a háta mögé lépett. Először a hátát érintette, majd a vállát, hogy aztán végigsimítson a felkarján. A nolda számított rá, hogy a lány hasonlóképpen áll majd bosszút, mégis mozdulatlanná dermedt az érintéstől.
‒ Na mi az, Kis Herceg? Nem lősz?
Fëanáro válasz helyett elengedte a nyílvesszőt, ami szélsebesen haladt a cél felé, és csapódott bele a piros körbe ‒ majdnem pontosan középen.
‒ Megmondtam, Ana. Engem nem... ‒ kezdte fölényesen, de torkára forrt a szó, mikor érezte, hogy Anawen lábujjhegyre állva a tarkójához hajol, és vékony karjai átfonják a hasát.
‒ Következő? ‒ kérdezte suttogva A2, aki mindent megtett, hogy ne essen ki a szerepéből. Úgy érezte, mintha valaki más irányítaná a mozdulatait. Teljesen ösztönösen cselekedett, mintha nem is lett volna tudatában, hogy mi történik vele. És mégis, pontosan tudta, hova nyúljon, mit csináljon, hogy akár csak egy kicsit is kizökkenthesse Fëanárót. Nem tagadhatta, hogy mennyire élvezte a helyzetet, és biztos volt benne, hogy a nolda is hasonló indíttatásból provokálta őt. Olyan érzéseket szabadított fel a zsigereiben, mint amikor Sorontar hátán ültek, és magasan szálltak Valinor földjei felett.
Azt már tudta, hogy nem csak a herceg van rá hatással, hanem ő is rá, de hogy miféleképpen, abban nem volt biztos.


‒ Így nem férek hozzá a tegezhez ‒ közölte csendesen Fëanáro, aki mit sem sejtett a lány gondolataiból, sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy látszólag nyugodt maradjon. De az igazság az volt, hogy mióta Anawen mögötte állt, a hideg futkorászott a hátán, a jó értelemben.
Az android kissé oldalra állt, és egy nyilat kihúzott a puzdrából, hogy aztán a nolda kezébe adja. 
És Fëanáro lőtt, de ezúttal elvétette a célt.
‒ Nocsak, Őfelsége hibázott? ‒ kérdezte incselkedve Anawen, és a herceghez hasonlóan ő is suttogott. A tünde hegyes füle mögé simított egy kósza fekete tincset, mely valahogyan kiszabadult összekötött társai közül, és az arcához tapadt. Közben még közelebb hajolt hozzá, már amennyire a magasságkülönbség engedte.
Fëanáro válaszul csak morgott egyet, és ismét próbálkozott a célzással, ám Anawen ezúttal teljesen elengedte őt.
Épp időben, gondolta a fiú. Túlságosan is jól esett neki az android közelsége, és tudta, már nem lett volna képes letagadni: elárulta őt minden lélegzetvétel, feltűnően merev tartása, és az azóta is libabőrös tarkója. 
Mikor végül lőtt, gondolatainak köze sem volt a nyílvesszőhöz, sem a piros céltáblához, így már az is csoda volt, hogy egyáltalán a fát eltalálta. Helyette elképzelte, mi lenne, ha most hátrafordulna, megragadná Anawent az állánál, mélyen a szemébe nézne azzal a tekintetével, amivel bármikor képes őt elhallgattatni, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolná. Valamilyen különös, megmagyarázhatatlan okból úgy érezte, ezt már réges-rég meg kellett volna tennie, és hirtelen elkapta a vágy, hogy ne tétovázzon tovább.
Végül azonban nem fordult meg. 
Elfojtott egy sóhajt, és még egyszer, utoljára próbálkozott. Érezte, hogy ez a lövés sikerülni fog, ezért mindent beleadott, hogy tökéletes legyen. Mindeközben igyekezett nem arra gondolni, hogy A2 a háta mögött áll, és minden rezdülését figyelemmel kíséri.
Ám úgy tűnt, az android bosszúálló típus. Pont, mielőtt Fëanáro útjára engedte volna a nyílvesszőt, a lány lökött egy nagyot a kezén, így a fiú olyan szinten célt tévesztett, hogy abban sem volt biztos, merre repült a nyíl.
Egy darabig bambán pislogott a szürkületi erdő sűrűjébe, majd kis híján elnevette magát. Végre szembefordult az androiddal. Tudta, hogy csak akkor nyerhet, ha ezt most nem hagyja megtorlás nélkül.
‒ Mondd csak, Ana... ‒ kezdte csendesen, szándékát nem sejtetve kissé lehajtotta a fejét a lányhoz. ‒ Szerinted az androidok csikisek?


‒ Hogy milyenek? ‒ kérdezett vissza meglepődve A2, aki mindenre számított, csak egy ehhez hasonló kérdésre nem. Igazából abban sem volt biztos, mit is kérdezett tőle a herceg.
A következő másodpercben azonban mindketten megtudták a választ. Fëanáro fegyverét eldobva támadásba lendült, és az android oldalát vette célba. A2 nem tudta miért, de ösztönösen összehúzódott, és hangos nevetésben tört ki, miközben a fiú csiklandozta, ahol csak érte.
‒ Mit csinálsz? ‒ nevetett fel. ‒ Hagyj békén! Ne, ez rossz!
‒ Soha! ‒ kiáltotta Fëanáro, és már ő is nevetett, miközben az android kézzel-lábbal hadonászott, hogy valahogy kivédje a fiú csiklandozását.
Nem telt sok időbe, hogy mindketten a földön kössenek ki, és miután A2 már levegőt sem kapott a sok nevetéstől, visszatámadott. Pontosan nem értette, hogy mit csinálnak, de jól szórakoztak, és az, hogy Fëanárót nevetni látta, minden gyötrelmet megért. És ahogy telt az idő különös játékukkal, úgy volt benne egyre biztosabb, hogy a „gyötrelem” szó igenis helytálló: szinte már fizikai kínzásnak számított, amit csináltak, ennek ellenére képtelen volt abbahagyni a nevetést. 
A tündéhez hasonlóan ő is az oldalát csikizte, aztán a hátát és a felkarját, minden olyan pontot célba vett, melyről úgy gondolta, hogy érzékeny lehet. A fiú nem készült fel A2 ellentámadására, így az androidnak volt lehetősége fordítani a helyzeten: ő került Fëanáro fölé, akinek már könnyezett a szeme, zihált, és még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést, amitől inkább emlékeztette egy hiénára, mint egy nolda hercegre.
‒ Ne! ‒ kiáltotta elcsukló hangon. ‒ Hagyd abba!
‒ Kizárt, Kis Herceg, viseld a tetteid következményét! ‒ kacagott A2, de ő is zihált.
‒ Jó... jó... Akkor egyezzünk ki döntetlenben!

Erre az android megállt egy pillanatra, és a fiú könnyáztatta szemeibe nézett, mintha így próbálna rájönni, igazat mondott-e. Fëanáro azonban ravaszul elvigyorodott, és azonnal fordított az álláson Anawen bizonytalanságát látván, akinek ideje sem volt ellenkezni. Végül is a herceg kerekedett felül, a lány fölé térdelt, és lefogta a kezeit.
‒ Győztem ‒ zihálta. A játéktól kibomlott fürtjei most szabadon lógtak alá, az android arcába. 
‒ Átvertél ‒ morogta durcásan A2, és fújtatott egyet, miközben próbált szabadulni a herceg szorításából. ‒ Ez így nem teljes értékű győzelem.
‒ A győzelem attól még győzelem ‒ vont vállat Fëanáro, és a lányt eleresztve elterült mellette a fűben.
‒ Nem tudom miféle gonosz játékot űztél velem ‒ folytatta A2, és rövid pillantást vetett a halkan pihegő Fëanáróra. ‒ De igazán jó móka volt.
A herceg erőtlenül nevetett fel.
‒ Ez már ért egy ideje. Nekem is jólesett, főleg a dupla győzelem. 
Egy rövid ideig némán pihentek egymás mellett a tisztás közepén, a csillagok alatt. Mikor A2 végre normálisan vette a levegőt, kissé a herceg felé fordult, aki tekintetét Varda gyönyörű műveire függesztette.
‒ Na és most mit vársz? Bontsak pezsgőt a tiszteletedre, amiért megvertél mindenben?
‒ Most, hogy mondod... Pezsgő nem tudom, de bor biztosan van otthon, ráadásul nem rosszfajta.
‒ Igazából én még sosem ittam alkoholt ‒ vallotta be A2, bár nem nagyon bánta a dolgot. Azt hallotta, hogy elbódítja a tudatot, harcosként viszont mindig is fontos volt számára az örökös éberség, amit az alkohol ellehetetlenített volna. Hogy pontosan mi is okozza ezt, arra valószínűleg lett volna Podnak valamilyen tudományos magyarázata a mesterséges neurotranszmitterek és az androidok működési elvének bevonásával, de őt most minden bizonnyal a királyi család többi része kötötte le.
‒ Akkor épp itt az ideje ‒ nézett Fëanáro a lányra cinkos mosollyal. ‒ Amúgy is meg kell ünnepelni, hogy megjavítottuk Podot.
‒ De pont így?
‒ Van jobb ötleted?
‒ Ami azt illeti, az androidok nem igazán szoktak ünnepelni. 
‒ Az eldák viszont igen. Mi kifejezetten szeretjük az ünnepeket. Persze, én nem ragaszkodom a fényűző bálokhoz, nagy tömegekhez. És amúgy is csak nekünk, kettőnknek van ünneplésre okunk.
‒ Mit tervezel?
Fëanáro erre a kérdésre felült, és ravasz mosolyt vetett a lányra.
‒ Gyere, menjünk vissza a palotába, és meglátod!