Fëanáro és A2 újabb utazása előtti utolsó nap a palotában. Fëanárónak ismét rémálmai vannak, ám ezúttal nem szándékozik egyedül maradni…
Ezzel a fejezettel végre elérkezünk a történet első romantikusabb részéhez. Elsőre talán kissé furcsának tűnhet, habár a párosítás sem mindennapi. :) Fogadjátok szeretettel!
A fejezet címét az azonos nevű romantikus filmből kölcsönöztem, de a kettőnek semmi köze egymáshoz. 

Fanart: Fëanor - ElfinFen

Másnap reggel Fëanáro még mindig szokatlanul jókedvűnek tűnt, viszont A2 az első pillantásra megállapította, hogy egy szemhunyásnyit nem aludt sem a Telperion virágzása alatt, sem máskor.
‒ Ilyen fáradtan még a kardot sem fogod tudni kirántani a hüvelyből, nemhogy engem legyőzni ‒ közölte az android köszönés helyett, de azért magában megállapította, hogy a nolda herceg a karikás szemei, hanyagul felvett tunikája, és szabadon hagyott, zilált haja ellenére is igencsak vonzó jelenség.
Fëanáro válasz helyett előhúzta a kardját, és kihívón nézett vissza a lányra.
‒ Egy kissé alábecsülsz engem, nem gondolod? ‒ kérdezte, és a választ meg sem várva el is lendült a földtől, hogy a levegőből mérje az első csapást A2-ra.
Az android elismerte magában, hogy Fëanáro sokat fejlődött az elmúlt napok alatt, és már minden probléma nélkül felveszi vele a versenyt, legalábbis gyorsaságban. Azonban, akármennyire is tagadta, a kialvatlanság jelei megmutatkoztak rajta, a reflexei lassultak, és egy idő után már attól is remegett a keze, hogy egyáltalán egyenesen tartsa a fegyverét.
Kicsivel később, mikor előredöfött a kardjával, és A2 kecsesen kitért előre, teljesen elvesztette az egyensúlyát, majd az android jóvoltából arccal előre borult. Mire a hátára fordult, az android már mellette guggolt, a pengéje hegyét milliméterek választották el a nyakától.
‒ Fëanáro, ha nem mész aludni, én magam ütlek ki. 
‒ Fogalmad sincs, hogy a tündéknek mennyi alvásra van szüksége, úgyhogy inkább törődj a magad dolgával! ‒ vágott vissza morcosan a fiú, miközben feltápászkodott a földről.
‒ Ahogy én elnézem, annál biztosan többre, mint amit te produkálsz ‒ állt fel A2 is.
Fëanáro csak a fejét rázta, miközben igyekezte normális tempóban venni a levegőt. Egyszerűen nem fogta fel, hogy az android ilyen hosszú gyakorlás alatt hogy nem fáradt még el.
A2 pedig azt nem értette meg, miért akar a koronaherceg még ebben is kitűnni a társai közül. Bizonyította már elégszer, hogy a legtöbb dologban jobb, mint bárki más, talán nem pont abban kéne, hogy mennyi ideig bírja alvás nélkül.
‒ Pedig már olyan közel járok hozzá ‒ motyogta magában Fëanáro, miközben elnyomott egy ásítást.
‒ Mihez?
‒ A Pod megértéséhez. Az egész éjszaka arra ment el, hogy újra és újra szétszedtem, majd összeraktam. Már csak a hiányzó nyersanyagokat kell beszereznünk, aztán semmi akadálya nem lesz, hogy megjavítsam végre.
‒ Ezek szerint...
‒ Igen. Holnap elindulunk.
A2 mosolyogva bólintott. Fogalma sem volt, miért örül ennyire az indulásnak, de már napok óta másra sem vágyott, csak erre a kijelentésre.
‒ Viszont lesz még egy fontos dolgunk, mielőtt elmennénk ‒ mondta Fëanáro, és újra támadó pózt vett fel, fejével intve a lánynak, hogy ő is tegyen hasonlóképp.
‒ Micsoda?
‒ Szerzünk neked egy hátast, kedves Anawen.

Az edzés végeztével az udvar végében álló istállóhoz sétáltak, ahol még sok paripa állt gazdátlanul, így Fëanáro hagyta, hogy az android kedvére válogasson magának.
‒ Odahaza volt saját lovad?
‒ Az nem, de bármelyik rénszarvast és vaddisznót meg tudtam ülni.
‒ Ezek szerint egy hasonló nagyságú csődör, mint Narquelion sem okozna problémát?
‒ Nem hiszem. Nézd, szerinted ő ott még szabad? ‒ mutatott egy tőlük kissé távolabb eső, kékesderes jószágra, majdnem teljesen fekete sörénnyel. A2 a választ meg sem várva már át is ugrott a karámon, és odasétált hozzá. Úgy tűnt, a fiatal csődör első pillantásra megkedvelte őt, orrát a lány karjához dugta, aki erre barátságosan megpaskolta. Fëanáro a távolból figyelte a jelenetet.
‒ Mit gondolsz? ‒ kérdezte A2, miközben visszasétált a tündéhez, de a szemét nem vette le kiszemeltjéről.
‒ Remek választás, de nem tudom, hogy szabad-e még. Ha nem, akkor is elintézem, hogy a tiéd legyen.
‒ Igazán? ‒ csodálkozott a lány. ‒ De hagyd csak, nem akarom elvenni mások hátasát.
‒ Ugyan ki merészelne közétek állni, ha már így, első látásra megkedveltétek egymást? ‒ kérdezte Fëanáro kedves mosollyal az arcán, ami igencsak ritkaságnak számított nála. Aztán, mintha ő is észrevette volna magát, azonnal morcos képet vágott. ‒ Már most jobban kedveled, mint engem.
‒ Hmm, meglehet ‒ nevetett A2, aki egyáltalán nem tudta hova tenni a herceg utóbbi viselkedését. De aztán ráhagyta, gondolta, biztos csak a fáradtság teszi. ‒ Szerinted mehetek vele egy kört?
‒ Csak nyugodtan, addig én beszélek az istállófiúval. 

Mint kiderült, a szürke csődör még senkié nem volt, így az android nyugodtan megtarthatta őt. Még néhány kört ügetett vele, boldogan és szabadon, nyereg nélkül. végül lefékezett Fëanáro előtt, aki közben a karámon ülve várakozott a lányra, és igyekezett nem elaludni ott helyben.
‒ És hogy fogod elnevezni? ‒ kérdezte, miközben figyelte, ahogy A2 leugrik újdonsült lováról, és kecsesen érkezik mellette a földön.
‒ Nem is tudom. Szerinted az Astar, mint hűség, béna név egy lónak?
‒ Nem bénább, mint a Narquelion ‒ mosolygott fáradtan a tünde. ‒ És mivel Narqueliont én neveztem el így, hidd el, egy kicsit sem kell szégyenkezned.
‒ Akkor Astar lesz ‒ nyugtázta az android, és a csődörhöz fordult. ‒ Mit szólsz hozzá, Astar?

Fëanáro természetesen ezután sem pihent, sőt, egész napra bezárkózott a műhelyébe, így A2 ismét a többiekkel töltötte a nap hátralévő részét. 
Mikor Findis meghallotta, hogy újdonsült barátnője már a következő napon elutazik, elhatározta, hogy kiegészíti az android ruhatárát utazásra is alkalmas darabokkal, így nekivágtak a városnak, hogy felkeressék a hercegnő kedvenc szabónőjét.
‒ De Findis, ez igazán nem szükséges ‒ sóhajtott A2, mikor az üzlet tulajdonosa eltűnt a szalon hátsó részében, hogy újabb textíliákat hozzon a lányoknak.
‒ Dehogynem! ‒ felelte gondolkodás nélkül a szőke lány, miközben a harmadik anyagot terítette ki az asztalra. ‒ Hosszú szoknyában hogy akarsz lovagolni? Vagy bányába menni? Elbereth nevére, bele sem merek gondolni, hogy mi minden történhet a szép, rózsaszín ruháddal egy bányában!
‒ Minek az, ott van az a fekete, amiben...
‒ Arról szó sem lehet! ‒ kiáltott fel Findis, és úgy nézett az androidra, mintha azt mondta volna az imént, hogy két feje van. ‒ Ha a királyi családdal élsz Tirionban, a palotában, akkor szó sem lehet róla, hogy elengedjelek egyetlen bugyiban az útra.
‒ De hát az nem is bugyi! Mi, andro...
Findis türelmetlenül legyintett.
‒ Már nem a te világodban vagy, Anawen. Ha a nemes tündék között is úgy élsz, mint egy nemes, akkor a nép minden lépésedet árgus szemekkel követi. Meg kell válogatnod, hogyan mutatkozol idekint, a városban.
‒ Fëanárót ismerve a városon olyan gyorsan fogunk átvágni, amilyen gyorsan csak lehet. Amúgy meg nem vagyok nemes, még csak tünde sem...
‒ De velünk vagy, és ez számít. Azt meg ne próbáld velem elhitetni, hogy nem akarsz egy csinos lovagló ruhát, mint minden lány.
‒ De hát ha egyszer tök mindegy...
‒ Nem és nem! Nézd, ez a világoskék megy a szemed színéhez, mit szólsz?
A2 lemondóan sóhajtott.
‒ Jó, legyen. Azzal a feketével talán még ki is nézhet valahogy ‒ bökött türelmetlenül Findis másik kezében lévő anyagra. Ismételten meg kellett állapítania, hogy az önfejűség a királyi család vérében van.

Meg sem próbált utánaszámolni, mennyi időt vesztegettek el az értelmetlen próbákkal, mire végül Findis és a varrónője összeállított egy egészen jól kinéző darabot, és az androidra adták, varrótűkkel biztosítva a szegélyeket. A2, miután megcsodálta magát a tükörben, Findishez fordult, hogy engedélyez-e egy kisebb változtatást, mire a hercegnő lelkesen bólogatott, azt gondolván, hogy végre az androidnak is megjött hozzá a kedve.
Erre A2 felkapta az ollót, és féloldalasan lenyeste a szoknyarész alsó felét, majd a nadrág szárát is. Findis elsápadt, a varrónő pedig kis híján elájult.
‒ Így, most már tökéletes.
Findis végül kiheverte a kezdeti sokkot, s együtt sikerült megigazítaniuk az A2 által levágott részt, majd még egy órányi munka után mintával is megtoldották a szoknyarész alját. A végeredmény igazán szépre sikerült, még az androidnak is elnyerte a tetszését: a fekete kezeslábas ruha mindössze combközépig ért most, felül keresztpántokkal rögzítették a mellrészt, a világoskék szoknya pedig féloldalasan, csak jobbra lógott alá. Az elszakadt fekete anyagot pedig a másik lábára tekerte, így az is takarásban volt a kíváncsi tekintetek elől. Egyedül a vállai, és a fekete csíkjai voltak szabadon.

Nagyjából így képzelem el a Findis által csináltatott ruhát. Az eredeti képet ITT láthatjátok, merodi90 alkotása.

‒ Ha téged nem zavar, akkor engem se ‒ egyezett bele Findis. Szegény varrónőnek már rég nem volt beleszólása a saját munkáját illetően.
‒ Engem sosem zavart különösebben. És így legalább a te akaratod is teljesült, de mégis kényelmesen mozoghatok majd benne. Tökéletes, köszönöm. ‒ Ez utóbbit már a varrónőnek mondta, aki erre csak zavartan meghajolt.
‒ Na és ha Fëanárónak nem fog tetszeni? ‒ gondolkozott tovább a hercegnő, mire A2 vállat vont.
‒ Akkor majd varr egy másikat. Inkább menjünk, és mutasd meg azt a teázót, amiről tegnap beszéltél!

Ezúttal a vacsoránál megjelent Fëanáro is, de csak azért, mert állítása szerint már végképp nem tud mit kezdeni a Poddal, és különben is, tartania kellett már egy kis szünetet. Mikor ezt elmesélte A2-nak, éppen csend állt be a többiek beszélgetésébe, így mindenki Fëanáróra figyelt.
‒ És tulajdonképpen, mi is ez a Pod? ‒ kérdezte Finwë, és érdeklődve nézett a fiára. ‒ Miatta mentek el holnap?
Nem volt más választásuk, mint elmesélni a királynak mindent, amit Fëanáro tudott a kis robotról. A2 közbe akart szólni, hogy részletesebb és pontosabb leírást adjon, de rájött, hogy sok értelme nem lenne, Finwë úgysem értené a felét sem a másik világbéli dolgoknak. A herceg viszont szépen összeszedte minden tudását amit eddig gyűjtött a Podról, és kicsit sem zavartatva magát, hogy a jelenlévők nagy részének ötlete sincs, hogy miről beszél, elmesélt mindent.
Mindenki hallgatott, Nolofinwë hosszas gondolkodásba merült. Végül felkapta a fejét, és komolyan nézett a bátyjára.
‒ Ha sikerül megjavítanod, akkor játszhatok majd vele én is?
Fëanáro felvonta a szemöldökét.
‒ Elmondanád, hogy az elhangzottak melyik részéből szűrted le azt, hogy Pod egy játék?
‒ Kivételesen igaza van a bátyádnak, Nolo ‒ tette hozzá A2 is beleszürcsölve a levesbe, mikor látta, hogy a kisfiú lebiggyeszti az ajkait. Fëanáro „Mi az, hogy kivételesen?” megjegyzését pedig elengedte a füle mellett. ‒ Pod egy fegyver többek között, de semmi esetre sem játék. Lehet hogy néha vicces dolgokat mond, vagy csinál, de attól még komolyan kell venni.
‒ Értem.
‒ Nem baj, akkor majd tartunk vele és Nyuszi Úrral teadélutánt ‒ jelentette ki Írimë, és apró kezével a gyümölcslé felé nyúlt.
‒ Már megmondtam, hogy nem... ‒ csattant fel Fëanáro, de a kislány belefojtotta a szót.
‒ Keze azért van?
‒ Van, de...
‒ Akkor meg tud fogni egy csészét, nem?
‒ De.
‒ Akkor tud velünk teázni ‒ közölte a kis hercegnő olyan hangon, mintha a világ legegyértelműbb tényét mondta volna ki.
A2 nem tudta megállni nevetés nélkül, mire Fëanáro gyilkos pillantást vetett rá.
‒ Király vagy, Írimë! ‒ kuncogott az android. 
‒ Nem is baj, hogy holnap elmegyünk ‒ dünnyögte a herceg. ‒ Ezeket hosszútávon nem lehet elviselni.
‒ Na de Fëanáro! ‒ pirított rá az apja, de a hangja sokkal lágyabb volt, mint szerette volna.
‒ Sajnálom, de ez az igazság.
Indis lemondóan sóhajtott, és inkább az idősebb lányához fordult megkérdezni, hogy mi érdekeset csinált aznap, Írimë az öccsének kezdte el taglalni az általa elképzelt teadélutánt, viszont Nolofinwë továbbra is bánatosan meredt a bátyjára. Mikor az végre viszonozta pillantását, egy rövid másodpercig farkasszemet néztek, majd egyszerre kapták el a tekintetüket. A2 pedig végignézte az egész jelenetet, és egyre kevésbé értette Fëanáro viselkedését.
Elhatározta, hogy az úton mindenképp beszélni fog vele.

Vacsora után az android úgy döntött, tesz még egy sétát a palota udvarán, az akkor már virágzó Telperion fényében. Ezúttal ő is örült annak, hogy egy kicsit egymagában lehet, és gondolkozhat az elmúlt nap eseményein, titkon pedig vágyott újra látni Astart.
Mikor a karámhoz lépett, és az istállófiú meghajolt előtte, eszébe jutott, amit Findis mondott neki a szabónál. Itt él a palotában, és nem úgy, mint egy szobalány, vagy a személyzet tagja, hanem mintha a királyi családhoz tartozna. És a tündék valóban így viselkednek körülötte, távolságtartóan, de tisztelettudóan. Vagy talán csak azért, mert félnek tőle?
Astar megismerte újdonsült gazdáját, és azonnal odaügetett a karámhoz, A2 pedig megsimogatta a csődör orrát.
Nem értette, miként szolgált rá a különleges bánásmódra, melyben a noldák részesítik, mióta itt van a palotában. Egyáltalán nem érezte magát különlegesnek, még így sem, androidként az eldák között. Ő valóban nem más, mint egy egyszerű android, aki véletlenül pont jókor volt jó helyen. Ennyi az egész. 
Vagy lehetséges, hogy mindez csupán Fëanáro miatt van? Ennyire tisztelnék a koronaherceget, hogy ha az ő vendégeként érkezik Tirionba, akkor kérdés nélkül elfogadják? Pedig ahogy elnézte, Fëanáro kevés személy iránt mutat szeretetet, ezért végképp nem értette a dolgot.
Talán Rúmilt kéne megkérdeznie, mit gondol erről az egészről. Vagy magát a noldák uralkodóját, Finwét.
A séta után vett egy hosszú fürdőt, tudván, hogy most egy ideig biztosan nem lesz rá lehetősége. Sokáig ült a medencében, szinte már kábult állapotba kerülve a számtalan illóolajtól, melyeket Erdissë öntött a vízbe, míg végül vissza nem vonult a szobájába.

A2 estéje azonban még nem ért véget. Telperion ragyogó fénye a horizont fölött csillogott már egy jó ideje, de őt még épphogy csak elnyomta az álom, mikor kopogtattak az ajtaján.
Morcosan emelte meg a fejét, és nézett körül, megállapítva, hogy az eldák időszámítása szerint még mindig éjszaka van. Csak azután tudatosult benne, hogy azért van ébren, mert feltételezhetően áll valaki az ajtó túloldalán.
‒ Megyek már... ‒ dünnyögte, és nagyokat nyújtózva állt fel, majd nyitott ajtót. ‒ Fëa... ‒ kezdte döbbenten, mikor megpillantotta az éjszakai köntösbe bújt, zaklatottnak tűnő koronaherceget.
‒ Szia. Bemehetek? ‒ kérdezte Fëanáro, és zavartan nézett körül a folyosón, mintha attól tartana, hogy meglátja valaki.
A2 egy rövid ideig gyanakvóan méregette őt, végül bólintott, és félreállt az útjából.
‒ Gondolom egy kicsit sem izgat, hogy éppen aludtam ‒ mormogta, miközben becsukta az ajtót Fëanáro háta mögött.
Ő nem válaszolt azonnal, csak körbenézett a félhomályban. Tekintve, hogy A2 ablaka nem a Fák felé nézett, itt nem volt akkora világosság, mint nála. Az android mindeközben pedig nem vette le a szemét a herceg karcsú alakjáról, melyet a köntös csak még inkább kihangsúlyozott. Rövid elmélázásából az zökkentette ki, hogy Fëanáro kissé rekedtes hangon megszólalt.
‒ Szerintem még sosem voltam ebben a szobában. Nem túl kicsi neked?
‒ Amennyi időt én itt töltök, bőven elég. Különben meg nem is olyan kicsi ez.
Fëanáro megfordult, és aprót bólintott. Szürkéskék szemei a félhomály ellenére olyan fényesen csillogtak, mint két apró lámpás.
‒ Miért jöttél, Fëanáro? ‒ kérdezte A2, tekintete sokáig időzött a fiú arcán. Most valahogy más volt, de nem igazán értette, miért, vagy miben más. ‒ Valami baj van?

A herceg szaggatott sóhajt hallatott, és az ágy felé fordult. Nem volt baldachinos, és olyan óriási nagy, mint a sajátja, de ez is bőven elég volt akár két személynek is. Tekintete aztán Anawenre siklott, aki a múltkori hálóingben volt, de most úgy tűnt, észbe kapott, és gyorsan magára terített egy köntöst ő is.
‒ Megint rémálmom volt. Ugyanaz, mint a múltkor. Én... ‒ Fëanárón látszott, hogy nehezére esik kimondani minden egyes szót. ‒ Egyszerűen képtelen voltam egyedül maradni.
‒ Értem ‒ felelte végül lassan A2, és az ajkába harapott. Nem tudta, hogy haragudjon rá, amiért felébresztette csak ezért az éjszaka közepén, mint egy kisgyerek, vagy csak nevessen. Végül egyiket sem tette. ‒ És miért hozzám jöttél?
‒ Miért, kihez mentem volna? ‒ vonta fel a szemöldökét a nolda. ‒ Apámhoz, aki egy hálószobában alszik azzal a némberrel? Vagy a testvéreimhez, akik egy faékkel állnak egy érzelmi szinten?
‒ Nem tudom, én csak...
‒ Vagy jobban szeretted volna, ha egy szobalányhoz megyek? Vagy Hírionhoz? ‒ kérdezte, és közelebb lépett A2-hoz, aki erre akaratlanul is az ajtó felé hátrált.
‒ Bánom is én. De hát mondd, mit kezdhetnék veled? Különben is pihenned kéne, ha jól sejtem, ma sem aludtál semmit. Le fogsz dőlni Narquelion hátáról holnap, ha nem alszol.
Fëanáro erre csak vállat vont, és az ágyhoz hátrált, majd leült rá. Szemét behunyva vett néhány mély lélegzetet az éjszaka friss illatából, ami a nyitott ablakon át a szobába áradt. Érezte, hogy valóban nagyon kimerült, ha Anawen nem szólna hozzá, talán ültében is el tudna aludni.
‒ Igazából nem kell tenned semmit ‒ mondta végül. ‒ Csak... ‒ Mire ismét kinyitotta a szemét, Anawen már közvetlenül előtte állt. Lehajolt, hogy a fejük egy magasságban legyen, és óvatosan megérintette a herceg kézfejét.

‒ Mondd, mit álmodtál, ami ennyire felzaklatott? ‒ kérdezte A2 olyan gyengéden, amennyire csak tőle tellett. Általában idegen volt számára a fizikai kontaktus, főleg, ha neki kellett kezdeményezni, de most valamiért nem okozott számára problémát. Segíteni akart, de maga sem tudta, hogyan.
Fëanáro nem felelt, csak elfordította a fejét, mintha szégyellné, hogy sebezhetőnek tűnik. Talán valóban szégyellte, gondolta az android. Hüvelykujjával gyengéden végigsimított a kezén, mire a tünde az ujjait az övéire kulcsolta. Furcsán meghitt volt ez a pillanat mindkettőjük számára, de ezt akkor és ott egyikük sem mondta ki.
‒ Lehet, hogy ostobán hangzik majd ‒ kezdte Fëanáro, és saját ujjait nézte az android hófehér ujjai körül. ‒ De nem bánnád, ha maradnék a csendes óráig? Nem kell beszélgetnünk, nem kell tenned semmit, csak engedd, hogy itt maradhassak!
Fëanáro nem válaszolt A2 kérdésére, ő mégis ellágyult a fiú szavaira. Tehát tényleg csak ennyiről van szó, nem akar egyedül lenni. El sem tudta képzelni, miféle álom tudta ennyire felzaklatni Fëanárót, aki mindig erősnek és megtörhetetlennek akart látszani. Most azonban A2 megértette, hogy valójában nem az, távolról sem. Olyan különös érzéseket váltott ki ez belőle, amiket még sosem tapasztalt, éppen ezért megfogalmazni sem tudta őket magában. Vajon ilyen lehet az, amikor az ember nem akar semmi egyebet, mint a lehető legtöbbet nyújtani valakinek, gondoskodni róla?
Végül csak lágy mosolyra húzta a száját, és eleresztve Fëanáro kezét, finoman hátradöntötte őt, míg a fiú feje nem találkozott a párnával.
‒ Egy feltétellel ‒ mondta végül, kissé fölé görnyedve. ‒ Ha most lefekszel, és alszol, egészen a csendes óráig.
Fëanáro ezúttal nem ellenkezett.

Már egy ideje egymás mellett feküdtek, szótlanul az éjszaka csöndjében, tisztes távolságra a másiktól, de A2 szemeiből elillant az álmosság. Akárhányszor megpróbálta tudatosan kikapcsolni az agyát, újra és újra eszébe jutott a mellette fekvő nolda herceg, és ismét éberré vált. Ez ment egy jó darabig, míg nem bírta már tovább, és inkább szembefordult vele.
Legnagyobb meglepetésére Fëanáro sem aludt még, helyette egyenesen rá nézett. Szemei még mindig élénken csillogtak, de most a tekintetében volt valami más is. Talán eddig csak akkor látott benne ilyen csillogást, amikor a fiú az apjához beszélt.
‒ Miért vagy még mindig ébren? ‒ kérdezte suttogva, de Fëanáro nem válaszolt. Levette a szemét a lányról, a hátára fordult, és csak nagy sokára szólalt meg.
‒ Nagyon rég volt már, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát. Kissé furcsa ez most nekem, nem igazán tudom, mit kéne tennem.
‒ Hisz mikor Tirionba hoztál, akkor sem aludtál egyedül ‒ vetette ellen A2. ‒ Miben különbözik ez azoktól az éjjelektől?
‒ Teljesen más valakivel a csillagok alatt feküdni, a tábortűz két oldalán, mint egy ágyban, közvetlenül a másik mellett.
A2 nem tudott mit mondani erre. Hosszasan nézte Fëanárót, aki az android helyett inkább a mennyezetet vette szemügyre, majd ő is a hátára fordult. Kis idő elteltével aztán hallotta, hogy Fëanáro sóhajt egy nagyot, de mikor ránézett, a fiú továbbra is mozdulatlanul feküdt.
‒ Talán mégsem kellett volna átjönnöm... ‒ motyogta, mire A2 felé fordult. 
Ő maga sem tudta, miként kezelje a helyzetet, de azt hitte, Fëanáro természetes viselkedése majd megold mindent, és miután a herceg elaludt, ő maga is tud majd pihenni egy kicsit. De úgy tűnt, ez nem fog megtörténni, hiszen ezúttal a herceg sem tűnt túlzottan magabiztosnak.


Fëanáro pedig valóban kezdte megelégelni a köztük vibráló feszültséget, és azt, hogy hiába volt társasága, mégsem tudta elfelejteni a korábbi álomképeket.
‒ Bocsáss meg, hogy felébresztettelek. Inkább visszamegyek... ‒ kezdte, miközben felült. Már éppen mászott volna ki az ágyból, mikor Anawen a keze után kapott, és megszorította.
‒ Ne, várj! ‒ Fëanáro azonnal mozdulatlanná dermedt, ahogy megérezte csuklóján az android kissé hűvös érintését. ‒ Nincs semmi, amit tehetnék érted?
Fëanáro ajkai szólásra nyíltak, de egy pillanatig nem tudott mit mondani. Elképzelte, mi mindent tehetne érte az android, amivel megnyugtathatná, és a gondolatra jóleső borzongás futott rajta végig. Ám ahogy találkozott a tekintete Anawen aggódó, és egyúttal várakozásteljes pillantásával, ráeszmélt, hogy valamit válaszolnia kell.
‒ Talán van ‒ mondta végül, és kezét elhúzta a szorításból. Szokatlanul nehéz volt számára a beszéd, úgy érezte, mintha a nyelve ólomból lenne, és csak erőszakkal volt képes engedelmességre bírni. ‒ Tudod... Amikor kicsi voltam, és olykor-olykor felzaklatott egy álomkép, apám mindig úgy nyugtatott meg, hogy rám tette a kezét, vagy simogatta a fejem. Lehet, hogy ez számodra furcsán hangzik, de valahogy az érintése, és a tudat, hogy nem vagyok egyedül, erőt adott. Azt hiszem, ebből a mai napig nem nőttem ki igazán, még akkor sem, ha apám már rég nem vigasztal meg, ha rosszat álmodtam. Végtére is, nem vagyok már kisgyermek. De akkor is...
Anawen egy darabig zavartan pislogott a hercegre, majd amint megértette, mit szeretne, elmosolyodott.
‒ Nem tudom, minek nézel te engem ‒ kezdte, ám hideg szavaival ellentétben állt a mosoly, mely nem tűnt el az arcáról. Fëanáro egy pillanatig úgy nézett rá, mintha szégyellte volna magát, hogy ilyen őszintén beszélt az érzéseiről, ám úgy tűnt, nem volt aggódásra oka. ‒ Mi androidok ugyanúgy képesek vagyunk érezni, mint ti, tündék. Mi sem szeretünk egyedül lenni, sőt, félhetünk is a magánytól. De egy másik személy társasága képes biztonságérzetet adni, az érintése pedig örömmel tölt el minket. Még akkor is, ha számunkra az érzések ilyesfajta kifejezése nem feltétlenül helyénvaló, vagy csupán nehezünkre esik megtenni.
Fëanáro egy szívdobbanásnyi ideig hitetlenkedve nézett az androidra, majd ő is elmosolyodott, és visszaült korábbi helyére.
‒ Viszont, ha neked most erre van szükséged, Kis Herceg... ‒ folytatta Anawen, mikor megbizonyosodott róla, hogy már nem áll szándékában a távozás. ‒ Én megteszem. Szeretnéd, hogy úgy simogassalak, mint ahogy édesapád tenné? ‒ kérdezte, és miközben beszélt, a kezét nyújtotta Fëanáro arca felé, és a füle mögé simított egy kósza tincset. Legnagyobb meglepetésére azonban a herceg elkapta a kezét.
‒ Nem vagyok Kis Herceg ‒ közölte a lánnyal, a kezét nem eresztve. ‒ És azt sem szeretném, hogy úgy simogass, ahogy az apám. Elég furcsa lenne, nem gondolod?


A2 nem válaszolt, még ha akart volna, sem lett volna képes hangokat kipréselni a torkán, annyira megdöbbent Fëanáro következő tettén. A herceg ugyanis az ujjai végére lágy csókot lehelt, majd a saját arcához szorította a tenyerét. Aztán, mintha önmaga is ráeszmélt volna, mit csinált, eleresztette az androidot, és lendülettel vetette magát hátra az ágyon.
A2 egy pillanatnyi tétovázás után fölé hajolt, és onnan vette szemügyre a tünde arcát, melyet a félhomályban gyönyörűbbnek talált, mint valaha. Óvatosan, mintha törékeny lenne, megérintette az arcát, végigsimított a haja vonalán, majd a fülén, amit Fëanáro behunyt szemmel élvezett.
Különös érzés volt a számára, hogy szabadon végigsimíthatott a herceg bőrén, érezhette selymes hajának érintését, a lélegzetvételeit a kézfején, ahogy ujjai elkalandoztak az ajkaihoz közel. Hirtelen úgy érezte, mintha mindig is erre vágyott volna, holott korábban sosem jutott eszébe ilyesfajta közeledés a herceg felé.
Ujjait újra meg újra végigszántotta a haján, kissé kiugró arccsontján és az álla vonalán, s keze minden alkalommal egyre lejjebb és lejjebb siklott, míg végül már inkább a nyakát simogatta, mintsem az arcát. 
Mikor Fëanáro ismét kinyitotta a szemét, és az androidra nézett, az zavartan állította meg a kezét a fiú kulcscsontja fölött. A2 azt hitte, zavarja őt ez a fajta, bizalmasabb érintés, ám a herceg nem szólt semmit.
Aztán érezte, ahogy Fëanáro mély levegőt vesz, majd halkan csengő, mély hangjával megtörte a szoba csendjét:
‒ Miért hagytad abba?
‒ Sajnálom, azt hittem zavar ‒ hallotta A2 a saját hangját, melyből egy különös, számára idegen érzés csendült ki.
‒ Nem kértelek volna meg rá, ha zavarna ‒ felelte nyugodtan Fëanáro, és hogy bizonyítsa szavait, megragadta az android kezét, és kicsivel lejjebb, a köntöse szegélyéig húzta. Majd, mikor érezte, hogy A2 ujjai felsiklanak a szegély mentén, és a vállát cirógatják, visszahunyta a szemét. ‒ Jólesik az érintésed.
Az android nem talált rá racionális magyarázatot, miért kezdett el hevesebben verni a szíve Fëanáro szavai hallatán. Mindössze annyiban volt biztos, hogy az érzés, amit a fiú közelsége okozott, egyszerre rémítette meg, és töltötte el különös izgalommal. Ám a feladata ebben a pillanatban az volt, hogy valahogyan megnyugtassa őt, ezért igyekezett erre koncentrálni saját, kusza gondolatai helyett.
De Fëanáro nem könnyítette meg a helyzetét. Néhány perc elteltével anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, csakúgy megjegyezte a levegőbe:
‒ Talán még jobb lenne a köntös nélkül, nem gondolod?
A2 ezen annyira meglepődött, hogy még a kezét is elhúzta a fiútól.
‒ Nem, nem gondolom ‒ közölte gyorsan, mielőtt esélyt adott volna magának végiggondolni a kérdést. ‒ Miért?
‒ Mert így nekem sem kényelmes feküdni, és talán neked is megkönnyítené a dolgod.

Egyáltalán nem könnyítene meg semmit ‒ gondolta magában az android, de hogy ne tűnjön túl szemérmesnek sem, ennyit mondott:
‒ Akkor vedd le! ‒ sóhajtott, ám álmában sem hitte, hogy a herceg szinte azonnal ülőhelyzetbe tornázza magát a szavaira.
‒ Csak ne jöjj zavarba! ‒ mondta ravasz mosollyal az arcán, miközben a köntös megkötői felé nyúlt. 
‒ Nem fogok, ne aggódj! Nekem aztán mindegy, miben vagy ‒ vágta rá az android hűvösebben, mint eredetileg szerette volna, ám a tekintetét nem tudta levenni Fëanáro derekáról, ahol a nolda egy kézzel, fürge ujjakkal oldotta ki a megkötőket. 
‒ Kétlem, hogy a látvány „mindegy” lenne, még neked sem ‒ felelte nyugodtan a herceg, miközben lecsúsztatta a vállairól a finom anyagot, amit aztán elegánsan a földre hajított.
‒ Ne legyél már ennyire egoista, azt hiszed... ‒ kezdte az android felháborodva, mikor a padlón heverő ruhadarabról visszanézett a hercegre, ám a torkára forrt a szó. 
A tünde büszkén húzta ki magát ültében, egyetlen lenvászon nadrágban, így A2 láthatta minden egyes porcikáját deréktól felfelé. Nem volt túlságosan izmos, de eléggé szálkás alkata volt ahhoz, hogy minden izma kivehető legyen. Hosszú, hollófekete haja a vállára omlott, és félig eltakarta a mellkasát, ahogy felszegte a fejét. A2 nem tudott rá jobb szót, gyönyörű volt. Kifejezetten vonzotta magára a lány tekintetét, pedig ő egészen eddig ellenállt mindenféle hímnemű létformának.
‒ Tudtam ‒ mondta végül fölényesen Fëanáro, és diadalittas mosollyal az arcán dőlt vissza az ágyba. Nem állt szándékában elcsábítani a lányt, de nem hagyhatta, hogy Anawennek legyen igaza, és szerencséjére Eru megáldotta annyi önbizalommal, hogy ez ne okozzon problémát neki.
‒ Szívesen mondanék most rád valami nem túl kedveset, de nem ismerek még elég káromkodást a nyelveteken ‒ morogta végül A2, mire Fëanáro csak kuncogott.
‒ Azért a "seggfej" szót már sikerült elsajátítanod. Nem is értem, kitől hallottad egyáltalán?
‒ Ne kezelj már úgy, mint egy gyereket! ‒ mordult fel az android. ‒ Különben meg Findistől.
‒ Na szépen vagyunk. Képzelem, kire használhatta ‒ gondolkodott hangosan a herceg, tettetett sértődöttséggel. Ennél durvább sértést is kapott már a húgától, mint ahogy ő is vágott már a fejéhez egyet s mást, így nem haragudott meg.
‒ Szerinted? ‒ mosolygott rá a lány, aki nem tudta eldönteni, hogy komolyan vegye-e a fiú durcás arckifejezését.

Ezután ismét csend állt be közéjük. A2 mindent megtett, hogy visszatérjen korábbi tevékenységéhez, de egyre nehezebbé vált a simogatásra koncentrálnia. Fëanáro túlságosan vonzó volt számára, és a tény, hogy az egész felsőtestéhez hozzáférhetett, azt az érzést keltette benne, mintha valamiféle rejtett kincs birtokába jutott volna ‒ egyetlen éjszakára. A bőre puha volt, és kellemesen forró, különösen a mellkasánál és a hasa felső részénél. 
Egészen új élmény volt ez, melyben korábban még nem lehetett része: az androidok, ha vonzódtak is egymáshoz, ritkán fejezték azt ki, ily módon meg főleg nem. De ez most más volt. A2-nak nem androiddal volt dolga, hanem egy hús-vér, élő, lélegző tündével. Sőt, nem is akármelyikkel, hanem Fëanáróval, akinek már a neve hangzása is különleges volt számára. 
Míg ezen merengett, észre sem vette, hogy ujjai megálltak a herceg mellkasán, ott, ahol a szíve dobogott. Sokáig figyelt a ritmusára, és ismét megállapította magában, mennyire különbözik a sajátjától: gyorsabb, erőteljesebb, élettel telibb, s nem csak egy mások által tervezett program része. Éppen ezért olyan megnyugtatónak találta, mint kevés más dolgot ezen a világon.
Aztán felnézett az arcára: szemeit továbbra is csukva tartotta, vonásai kisimultak. Egy pillanatig azt hitte, már alszik, ám ekkor a herceg ‒ mintha megérezte volna, hogy figyeli ‒ megszólalt kissé rekedt hangján:
‒ Mi az?
‒ Nincs semmi ‒ rázta a fejét A2. ‒ Csak még mindig furcsa ez nekem.
‒ Mármint micsoda? ‒ faggatta tovább a nolda anélkül, hogy megmozdult volna.
‒ Hát ez. Amit csinálok. ‒ Az android tőmondatokban felelt, mintha nehezére esne kimondani minden egyes szót. 
Fëanáro erre végül kinyitotta a szemét, ezüstösen szikrázó tekintete találkozott az android hideg pillantásával. 
‒ Nem értelek ‒ mondta némi csend után. ‒ Volt már olyan, hogy megérintettük egymást, nem is egyszer. Gondolj csak az utazásra Sorontar hátán. Vagy az edzéseinkre.
‒ De ez most más, Fëanáro. Most valahogy közel vagy. És ez az érzés idegen nekem.
Azt már nem mondta ki hangosan, de pontosan meg tudta fogalmazni, miben volt más ez, mint a többi alkalom: korábban is jólesett neki a fiú közelsége, de ezelőtt még sosem vágyott arra, hogy magához szorítsa, és hogy nem csak az ujjaival, de minden érzékszervével érezhesse őt. Emiatt, és valami más, megmagyarázhatatlan okból olyan boldogsághullám áradt szét benne, amihez foghatót még soha nem érzett. Ezt hogyan is mondhatta volna el a fiúnak, aki minden hátsó szándék nélkül jött hozzá, hogy nyugalmat keressen? 
‒ Akkor gondolj arra az első pihenőnkre, Aulë Csarnoka mellett ‒ próbálkozott tovább Fëanáro, s magában megmosolyogta a tényt, hogy az imént még Anawen volt az, aki a közös utazásuk alatt történt eseményekre hivatkozott. ‒ Emlékszem, amikor felébredtem, az első dolog, amit érzékeltem az volt, hogy megérintettél álmodban. ‒ A2 egy pillanatra kinyitotta a száját, mintha mondani próbált volna valamit, majd becsukta. Így Fëanáro folytatta, önmagához képest kissé félszegen. ‒ Az igazából nekem is jólesett.
‒ Te vagy az első nem mesterséges létforma, akivel valaha is találkoztam ‒ felelte végül lassan A2. ‒ Nem tudtam, mit tegyek veled, és nem tudom azóta sem. Valami olyasmit éreztem akkor, amit azelőtt sosem, és el sem akartam hinni, hogy valóság vagy, amíg nem érintettelek meg. Én ezt... Képtelen vagyok elmagyarázni valakinek, aki számára az érzelmek természetesek.


Fëanáro nem volt benne biztos, hogy teljesen megértette az androidot, de a lényeget azért sikerült megragadnia. Legalábbis ő így hitte.
‒ Kedveljük egymás társaságát, ennyi az egész. Ezért vagyok most itt, és nem máshol. És... ezért esik jól az érintésed.
Igazság szerint, Fëanáro valóban azért kereste fel Anawent, hogy megnyugvásra leljen a szörnyű álomképek után, melyek ezen az éjszakán is kísértették. Habár voltak kételyei afelől, mennyire volt jó ötlet, a lábai automatikusan a lány szobájához vitték, amint kilépett a lakosztályából. Nem akart semmi mást, mint elűzni a sötétséget, a fájdalmat és kétségbeesést, mindent, amit abban a pillanatban érzett, és szerette volna, ha Anawen lesz az a valaki, aki mindezt elfeledteti vele. 
Ám, mikor már valóban bent volt az androidnál, és az ágyában feküdhetett, egyszerűen képtelen volt csitítani hevesen zakatoló gondolatait, melyet Anawen közelsége okozott. Ugyanis volt valami, amivel nem számolt: túlságosan kedveli a leányt ahhoz, hogy nyugodtan aludhasson mellette, a legcsekélyebb fizikai kontaktus nélkül. Így, mikor azt mondta, másféle simogatásra vágyik tőle, mint amit az apjától kapott annak idején, pontosan a mostani helyzetre utalt.
A célját végül elérte, hiszen a lány láthatóan szeretett volna segíteni rajta, és gyengéd érintései elhozták számára azt a nyugalmat, amiért felkereste őt. Ám egy idő után többet akart, s mikor levetkőzött, hogy A2 gond nélkül hozzáférhessen a bőréhez, már csupán a vágy hajtotta, hogy érezhesse őt magán. Valamiért hitt abban, hogy android létére képes olyan gyengédségre, mint maguk az eldák, és nem kellett csalódnia. 
Viszont nem akarta elriasztani magától azzal, hogy erélyesebben kér tőle dolgokat, ezért ráhagyta az irányítást ‒ már így is félt, hogy túl messzire ment. Szerencsére azonban a lány érezhető zavarán kívül nem történt egyéb, ez pedig csak megerősítette Fëanárót abban, hogy nem tette rosszul, hogy átjött hozzá.

‒ Ha jólesik, akkor rendben van ‒ mondta A2 kis idő elteltével, és végül ő is elhelyezkedett Fëanáro mellett. A kezét továbbra sem vette le a hasáról, s mikor látta, hogy a herceg is visszahunyja a szemét, elmosolyodott, majd lágy hangon ennyit mondott: ‒ Nem hagyom, hogy ma éjjel rossz álmok kísértsenek, Fëanáro. Aludj csak! Én pedig álmodom, helyetted is.