Csak egy átlagos nap a nolda királyi család életében: Fëanáro hajnalok hajnalán látogatást tesz az apjánál, Írimë és Pod labdáznak, Nolofinwë házi feladatot ír, A2 megvágja magát… És mégsem ő az, aki a legnagyobb sérülést szerzi. 

Fanart: Ismteretlen művész. Természetesen ez sem Fëanor, de akár lehetne ő is. Na.

Az Ezüstfa fénye már alig-alig adott világosságot, mikor Fëanáro kidörgölte az álmosságot a szeméből, és kopogtatott apja dolgozószobájának ajtaján. Az elmúlt hetekben szokásává vált, hogy kora reggel, a csendes óra kezdete előtt elsétál a nagykirály szobája előtt, és ha véletlenül ébren találja, akkor benéz hozzá egy reggeli tea erejéig, hogy beszélgessenek egy keveset.
Úgy tűnt, Finwë ezúttal is korán kelt ‒ valószínűleg korábban, mint bárki más a palotában ‒, mert a kopogtatásra egy lágy, kissé fáradt hang felelt odabentről:
‒ Gyere be!
Fëanáro nem furcsállta, hogy édesapja rá sem kérdezett, ki keresi őt ebben a hajnali órában: minden bizonnyal már ő is kezdett hozzászokni ezekhez a látogatásokhoz. Nem is váratta hát soká, az invitálásra azonnal benyitott a helyiségbe.
Finwë nagykirály hálóköntösben ült a kanapén, az ezüstfénnyel elárasztott helyiségben, és fekete teát szürcsölgetett, miközben a mellette lebegő Podra figyelt.
‒ Jelentés a Nagykirálynak: Curufinwë Fëanáro megérkezett.
‒ Köszönöm, Pod ‒ bólintott a kis robot felé, majd a fiához fordult. ‒ Jó reggelt, Fëanáro!
‒ Jó reggelt, Atar! Neked is, Pod.
‒ Hogy vagy ma reggel, drága fiam? Jól sejtem, hogy nem aludtál jól?
‒ Egyáltalán nem aludtam sehogy ‒ felelte, majd meg sem várva, hogy a király hellyel kínálja, leült mellé a kanapéra. Az ilyen pillanatokat szerette igazán, amikor ők ketten megszűntek nagykirálynak és koronahercegnek lenni; nem voltak egyebek, mint apa és fia.
‒ Nem alszol valami sokat mostanság ‒ jegyezte meg Finwë komoran, és Fëanáróra emelte a tekintetét.
‒ Tudod, hogy sosem voltam valami jó alvó.
‒ Tudom, Fëanáro. Különös, hogy Nolofinwë ebben a dologban teljesen az ellentéted: ő képes lenne a fél napot átaludni, és még az se ébresztené fel, ha Aulë és Tulkas közelebb vontatná a Taniquetilt Tirionhoz. 

Fëanáro válaszra sem méltatta az öccséhez való hasonlítást, csak nyújtózott egy nagyot, hátradőlve a vörös- és aranyszövettel borított kanapén. Finwë némán figyelte őt, s ahogy nyújtózkodás közben bordái átütöttek az ing vékony anyagán, biztos volt benne, hogy fia fogyott valamelyest az utóbbi időben. De nem tette szóvá.
‒ Talán ha megkérnénk Yualont, a gyógyítót, készítene valamilyen nyugtató főzetet, ami segít pihentetni az elméd. Vagy egyenesen magát, Yavannát ‒ vetette fel Finwë tétován. 
‒ Nincs rá szükségem ‒ felelte Fëanáro a mozdulatsor végeztével. ‒ Ha nem tudok aludni, legalább az éjszakát is hasznosan tölthetem.
A nagykirály lemondóan csóválta a fejét, majd újra a hercegre nézett, ő azonban nem viszonozta a pillantást. Kinézett az ablakon, a Pelóri távoli vonulatai felé, ahol a hegytetők esőt ígérő, sötét fellegek közé vesztek. 

‒ Kérsz te is egy teát? ‒ váltott témát Finwë, mikor megértette, hogy a fiú nem hajlandó többet mondani az alvásproblémáiról. ‒ Ha már úgysem alszol, legalább a fekete tea felfrissít kissé.
‒ Köszönöm, elfogadom. ‒ Fëanáro rövid mosolyra húzta a száját, majd a kanna felé nyúlt. Az apja viszont megelőzte, és maga töltött egy üres csészébe, hogy aztán átnyújtsa neki a még gőzölgő italt.
Lassan kortyolgatták a teát egymás mellett ülve, és egyikük sem, még Pod sem törte meg a csendet. A nagykirály időről időre a fiára pillantott. Volt egy olyan érzése, hogy van valami mondanivalója, csak éppen ő maga sem tudja még, hogyan kezdjen neki. Szerette volna megkérdezni, bántja-e valami, de ismerte már annyira Fëanárót, hogy tudja, ha nyíltan rákérdez, csak elterelné a témát.
‒ Na és... van valami konkrét dolog, amiről beszélgetnél? ‒ kérdezte végül diplomatikusan, miközben letette az üres csészét az asztalra, és Fëanáro felé fordult.
A koronaherceg hasonlóan járt el, majd az apja kiürült keze után nyúlt, és megszorította.
‒ Nem, nincs semmi ‒ felelte, hangja szokatlanul gyengéd volt, akár a Gyógyító Estë érintése. ‒ Mindössze vágytam az apám társaságára, abban bízva, hogy ő is hasonlóképp vágyik az enyémre.
Finwë elmosolyodott fia szavaira, és legszívesebben magához ölelte volna. Ám ehelyett csak végigsimított a kézfején, majd óvatosan elengedte.
‒ Mindig örül a szívem, ha velem vagy, Fëanáro. De tudom, hogy elfoglalt vagy mostanság, szinte ki sem jössz a műhelyedből. Legalább ezt a néhány órát kéne pihenésre szánnod, atyád meglátogatása helyett.
‒ Nem tudok pihenni, Atar. Bárcsak ilyen könnyű volna.
‒ Mi nem hagy nyugodni, édes fiam?
‒ Tudod, mostanában azon az írásrendszeren dolgozom, ami Rúmil saratijának a továbbfejlesztése. 
‒ Igen, emlékszem, a minap is meséltél róla ‒ bólintott Finwë. ‒ Azt mondtad, már egészen jól haladsz vele.
‒ Valahogy úgy. Már nevet is adtam nekik: tengwák, vagyis betűk. Azt hiszem, kitaláltam egy még logikusabb rendszerezést a mássalhangzók számára. ‒ Azzal Fëanáro, bár sejtette, hogy édesapja vajmi keveset ért majd belőle, részletesen, gyermeki lelkesedéssel számolt be a tinco-, parma-, calma- és quessetémáról, az alapvető sorozatokról.

‒ Szóval ezen járt az agyad egész éjszaka? ‒ kérdezte a nagykirály, miközben elnyomott egy ásítást. 
‒ Részben ‒ bólintott a herceg, és az ajkaihoz emelte a csészét. Nem szívesen mondta volna ki a másik okot, ami nem hagyta nyugodni már hosszú ideje. ‒ Közel járok már igazsághoz, érzem.
Egy ideig csendben üldögéltek, s Fëanáro, előbbi szavaival ellentétben, már igencsak bánta, hogy egyáltalán meg sem próbált aludni az este. A fáradtság kezdett úrrá lenni rajta, és ahogy ismét hátradőlt, fejét a támlának támasztva, érezte, hogy akár itt és most el tudna aludni.
‒ És te miért vagy még ébren? ‒ kérdezte hirtelen, csak hogy megtörje a csendet, de a fejét nem emelte fel a támláról.
‒ Nem „még”, hanem „már”. Egy órája ébredtem, mert a reggeli megbeszélés előtt még volt néhány halaszthatatlan teendőm, az utóbbi negyedórában pedig Poddal társalogtam. 
‒ Igazán? Na és hogy tetszik Pod?
‒ Igazán kellemes társaság, és rendkívül bölcs. Remélem, ő is hasonlóan pozitív véleménnyel van rólam ‒ mondta Finwë, miközben az említett robotra emelte fáradt tekintetét.
‒ Jelentés. Ez a Pod is kifejezetten élvezi Finwë nagykirály társaságát.
Fëanáro felkuncogott.


‒ Egyébként meg szerettelek volna kérni valamire ‒ mondta az idősebb tünde némi hezitálás után. Fëanáro arcáról eltűnt a mosoly, és kissé megemelte a fejét, amint meghallotta a bizonytalanságot apja hangjában.
‒ Mi lenne az?
‒ Mint tudod, holnap kerül megrendezésre a kézművesek vására a Nagy Téren. 
Aulë is tiszteletét teszi, és a noldák igen nagy része ott lesz majd.
‒ Persze, hogy tudom.
‒ Te nem akarsz rajta részt venni?
Fëanáro elhúzta a száját.
‒ Amint lesz bármi, amit felmutathatok, első dolgom lesz elvinni a vásárra.
‒ Ugyan már, Fëanáro. Hiszen már így is szebb köveket csinálsz, mint bárki más Tirionban.
‒ De még nem elég szépeket ‒ legyintett a herceg. ‒ Silány munkát, mellyel én magam sem vagyok megelégedve, nem fogok kiadni a kezemből. Különben meg, úgyis mindenki a telerek igazgyöngyeitől fog olvadozni, a drágakövek csak másodlagosak.
‒ Na és mi van a tengwáiddal?
‒ Mint mondtam, még nincsenek készen. Mit csináljak, álljak ki a standhoz egy darab pergamennel, és minden járókelőnek mutogassam őket? Szerinted mekkora sikere lenne?

Finwë a fejét csóválva hallgatta a fiát. Persze, tudhatta volna, hogy a koronaherceg mindig, mindenben a tökéletességre törekszik, és hogy ha tervezett volna megjelenni a vásáron, arról már hallott volna korábban.
‒ Na de mi volt az, amire meg akartál kérni, Atar?
A nagykirály habozott a válasszal. Szinte biztosra vette, hogy Fëanáro nem fog örülni a kérésének.
‒ Reménykedtem, hogy önszántadból is el fogsz menni a vásárra, mert...
‒ Szerintem ki fogok nézni, már csak Aulë miatt is.
‒ Nagyszerű! Ez esetben szeretném, ha magaddal vinnéd Nolofinwét is.
‒ Tessék? ‒ Fëanáro hitetlenkedve egyenesedett fel félig fekvő helyzetéből. ‒ Mégis mi okom lenne rá? Erura, hiszen még a smaragd és a zafír között sem tud különbséget tenni.
Finwë nyugodt mosollyal az arcán hallgatta végig Fëanáro ellenkezését, ám mielőtt válaszolhatott volna, Pod megelőzte.
‒ Jelentés. Ha megfigyeléseim helytállóak, az ok, amiért Finwë nagykirály szívesen látná legkedvesebb fiát a féltestvérei társaságában az, hogy szeretne mindent elkövetni annak érdekében, hogy gyermekei között feltétel nélküli békesség és szeretet legyen észlelhető. Habár szeretném megjegyezni, hogy a szeretet igencsak szubjektív fogalom az adott aspektusban.
A király hálás pillantásokat küldött Pod felé. Remélte, hogy így még hatásosabb lesz, mintha ő maga mondta volna ki a szavakat ‒ hiszen Fëanáro pontosan tudja, mennyire elfogult ezzel a témával kapcsolatban.

Fëanáro szívét pedig büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy Pod is Finwë legkedvesebb fiának nevezte őt, és talán ez volt egyetlen indok, amiért bármennyire is nem akart Nolofinwével tölteni egy egész napot, végül nem ellenkezett.
‒ Ha ez a kívánságod, apám ‒ felelte, kezét a szívéhez emelve, fejét kissé meghajtva a király felé. ‒, megteszem.
Finwë hálás mosolyt villantott a fiára, és két kézzel szorította meg a másik kézfejét, mely mint mindig, most is meleg volt.
‒ Köszönöm, Fëanáro. Tudod, hogy mennyit jelent ez nekem.
‒ Tudom.

Fëanáro a beálló csendben felállt, és az ablakhoz lépett. Mélyeket szippantott a kissé hűs levegőből, tekintetét a távoli horizonton, a Calacirya Fényszorosán pihentette, ahonnan már épphogy csak behatolt Telperion gyenge fénye a noldák városába. Már csak percekre lehetettek a csendes órától.
‒ Kérdezhetek valamit, Fëanáro? ‒ hallotta a király hangját a háta mögül.
‒ Hmm?
‒ Mi történt köztetek Anawennel? Az utóbbi időben nemigen látlak titeket együtt.
Erre a kérdésre Fëanáro hirtelen fordult hátra. Talán túlságosan is hirtelen.
‒ Hogy érted?
‒ Tudom, hogy kedveled őt. Ne is próbáld tagadni, látom rajtad, amikor rá nézel. De mostanában mégis kerületik egymás társaságát. Van valami különösebb oka?
A koronaherceg felvont szemöldökkel nézett a kanapén üldögélő apjára.
‒ Miért nem tőle kérdezed? 
‒ Tőle is meg fogom, idővel. Sajnos még nem adatott meg, hogy kettesben beszélgessek vele, pedig már igencsak vágyom rá. Szeretném jobban megismerni, de nem egy efféle beszélgetéssel akarom letámadni. Különben is, a te véleményed éppúgy érdekel, mint az övé.
‒ És mi tart vissza, hogy beszélj vele? ‒ kérdezte Fëanáro, az utolsó mondatot szándékosan figyelmen kívül hagyva.
‒ Nem szeretném, hogy feszélyezve érezze magát előttem. Akárhogyan is közelítenék felé, valószínűleg nem úgy érezné, hogy a barátja apjával beszélget, hanem úgy, mint a királyával.
‒ Én ebben erősen kételkedek ‒ mormogta Fëanáro, aki az elmúlt hetek alatt már éppen eléggé kitapasztalta az android viselkedését. Legalábbis ő úgy hitte.
‒ Ugyan miért? Nekem egy kissé szégyenlősnek tűnik.
‒ Egy kicsit talán az is, velem szemben persze már megtalálta a hangját. De kétlem, hogy ne beszélne veled őszintén, ha úgy kívánod tőle.
‒ Mint te?
Fëanáro erőtlen kacajt hallatott.
‒ Igen, mint én.
‒ Ne értsd félre, amit mondok ‒ felelte a király, miközben a fia mellé lépett, és ő is kinézett az ablakon. ‒ Jó titeket nézni, amikor együtt vagytok. Örülök, hogy találtál egy barátot magadnak. És felettébb sajnálnám, ha valamilyen okból eltávolodnátok egymástól.
A herceg egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette az elhangzottakat, és kurta pillantást vetett rá, amikor megérezte a kezét a vállán. Finwë azonban folytatta:
‒ De ha mélyebb érzéseket is táplálsz iránta, nekem nyugodtan elmondhatod.

Apja szavaira Fëanáro szíve kihagyott egy ütést, és hogy döbbenetét leplezze, ismét kinézett az ablakon. Hosszú ideig figyelte a Calaciryát és az egyre közelebb érő esőfelhőket, és csak akkor szólalt meg ismét, mikor Laurelin aranyló fényének derengését is látni vélte a távolban.
‒ Anawen egy android, apám. Bármit is éreznék iránta, ő valószínűleg képtelen lenne azt viszonozni.
‒ Jelentés Fëanáro hercegnek ‒ szólt közbe váratlanul Pod, akiről Fëanáro időközben szinte teljesen megfeledkezett. ‒ Az androidok ugyanúgy képesek az érzelmekre és azok kinyilvánítására, mint a tündék. Kérlek, ne becsüld alá a mesterséges intelligenciák érzéseit, mert azzal megbánthatsz minket!
A koronaherceget igencsak meglepték Pod szavai. Nem tudta eldönteni, hogy haragudjon rá, amiért egy ilyen személyes témába csakúgy beleszólt, vagy inkább örüljön a hallottaknak.

Mióta Anawen szó nélkül magára hagyta, elárulva, becsapva érezte magát. Egy kezén meg tudta volna számolni, hány személy felé nyitott Míriel halála óta, de Anawen közéjük tartozott. Pontosan ezért fájt neki ennyire lány elutasítása, és azt az egy, valamirevaló magyarázatot találta a szökésére, hogy ő csak egy android, aki nem tudott mit kezdeni a kettejük között kialakult helyzettel. Aztán jött az újabb pofon, mikor is a következő reggelen megcsókolta, ezzel egy pillanatra felélesztve szívében a reményt ‒ hogy aztán a következő percben örökre elvegye azt.
Fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel az egésszel, csak abban volt biztos, hogy tovább rontana a helyzeten, ha a kelleténél több időt töltenének együtt. 
De hiába, még ezek után is reménykedett benne, hogy Anawen előbb-utóbb ismét közeledik felé. Ha ugyan nem is beszélik meg a történteket, legalább úgy tennének, mintha mi sem történt volna, és a barátságuk visszatérhetne a régi, Pod megjavítása előtti állapotba. Azonban két hét is eltelt, de Anawen nem nyitott felé. Mi mást feltételezhetett volna, minthogy neki, mint androidnak, semmit nem jelentett ez az egész?
Ezért is lepődött meg annyira Pod előbbi kijelentésén. Ezek szerint mégis képes volt érzelmeket kiváltani Anawenből a közeledésével, ám ez nemhogy eloszlatta volna a lány iránt érzett dühét, inkább csak olaj volt a tűzre.
Először örült, hogy mégsem egy érzéketlen géppel volt dolga, mint ahogyan azt korábban a szemére is vetette, de aztán rájött, hogy pontosan ezért várhatott volna tőle némi empátiát. Főleg, mikor másodjára is képes volt faképnél hagyni. Öröme így szinte azonnal haragba csapott át, úgy érezte, hiába tárta ki a szívét az android előtt, az cserben hagyta őt.

Észre sem vette, hogy ökölbe szorította a kezét, miközben mindez végigfutott az agyán, és csak az térítette magához, hogy Finwë ismét a vállához ért.
‒ Fëanáro, minden rendben?
Ahogy a herceg az apjára nézett, különösen csillogó tekintetéből Finwë megsejtette, hogy valóban történt valami köztük. Valami, amiről Fëanáro nem akar beszélni. A fiatalabb tünde végül behunyta a szemét, és egy mély lélegzetvétellel próbálta nyugtatni magát. Mikor ismét a királyra nézett, arca kifürkészhetetlen volt.
‒ Hogyne, Atar, minden rendben. Csak kissé elgondolkodtam.
Finwë félrebillentett fejjel nézte fia arcvonásait, szürke szemeit a ragyogóan tiszta tekintetbe fúrta, és biztatónak szánt, de kissé suta mozdulattal megpaskolta a hátát.
‒ Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod?
Fëanáro erre kissé távolabb lépett az apjától, de a válláról lecsúszó kezét megfogta, majd a karikagyűrű alatt megcsókolta az ujjait.
‒ Tudom. A világon mindennél többet jelent, hogy számíthatok rád.
Finwë szíve megenyhült a fiú szavaira, és már egyáltalán nem akart tovább kíváncsiskodni. Lágy mosollyal az arcán figyelte, ahogy Fëanáro még egyszer meghajol előtte, és az ajtó felé veszi az irányt.
‒ Most mennem kell, nem szeretnék késlekedni a reggeli gyakorlásunkról. Később találkozunk!
‒ Így legyen. Akkor hát, a későbbi viszontlátásra! ‒ búcsúzott a nagykirály, mire a koronaherceg intett Podnak, hogy kövesse őt. A kis robot szó nélkül engedelmeskedett.
Finwë magára maradt a dolgozószobában, majd még egy csésze tea elfogyasztása után visszaült az asztalhoz, hogy ismét belevesse magát a papírmunkába.

Mikor A2 a fények változásakor kimászott az ágyból, a csillagos eget teljes egészében esőfelhők borították, még a Fák fényei is halványabbak tűntek általa. A fény hiánya kissé kedvét szegte, ennek ellenére felöltözött szokásos kék-fekete ruhájába, haját szabadon hagyva, és meg egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben. Amint meglátta saját, kifejezéstelen tekintetét, hosszú idő után először úgy érezte, mintha a régi önmaga nézett volna vissza rá, a másik világbeli, törvényen kívül élő android. Miután ezt konstatálta, az elmúlt napokhoz képest nyugodtabban indult a küzdőtér felé.
Eleinte még Fëanáro sem tudta kizökkenteni magabiztosságából, aki a kerítésnek dőlve várakozott. Nem vette észre azonnal a közeledő androidot, mert a mellette lebegő Podra figyelt, így A2-nak volt ideje alaposabban szemügyre venni őt. Lazán kötötte össze a haját a tarkója alatt, világosszürke ingét a nyakánál kissé kilazítva viselte, sötétbarna nadrágja és öve viszont kiemelte karcsú alakját. 
Az android elfojtott egy sóhajt, mikor ráeszmélt, talán mégsem lesz olyan egyszerű úgy tenni, mintha a régi önmaga lenne.

Mire hallótávolságba került, Pod már a szokásos helyzetjelentését szajkózta.
‒ Jelentés. A YoRHa A2 Egység megérkezett. Jó reggelt, A2!
‒ Jó reggelt, Pod! Neked is, Fëanáro!
Fëanáro a köszönésre az érkezőre emelte ragyogó szemeit, arcán nem tükröződött semmiféle érzelem. Mint minden alkalommal az elmúlt két hétben, amikor a pillantásuk nagy ritkán találkozott.
‒ Szia ‒ köszönt végül kimérten ő is. Ellökte magát a korláttól, és kardját elővéve közelebb lépett az androidhoz. ‒ Kezdhetjük?
A2 némán bólintott, a chipet aktiválva kezében megjelent a saját kardja. Anélkül, hogy tudatosultak volna benne a mozdulatok, már támadott is. Aztán védekezett. Oldalra gurult, felugrott a levegőbe, majd megint támadott.
Közben végig Fëanárón járt az esze. 

Vajon arra vár, hogy én tegyek valamit? Vajon haragszik rám, amiért nem próbálok békülést kezdeményezni?

Ha megkínozzák sem lett volna képes kitalálni, mi járhat a fejében. Szerette volna megkérdezni, de mégis hogyan? Mi módon, hogy ne kerekedjen belőle egy óriási veszekedés, ami ugyan véget vetne az állóvíznek, de talán a barátságuknak is?
Mindenesetre Fëanáro hajlandó volt vele nap mint nap gyakorolni, még ha azon kívül nem is töltöttek együtt több időt. Ez talán jó jelnek számított.

Alig tíz perce gyakorolhattak, mikor az eső nagy cseppekben hullani kezdett, lassanként benedvesítve az egész küzdőteret és a harcoló párost. És ahogy a nyári zápor egyre jobban rázendített, úgy vált az ő harcuk is egyre intenzívebbé. 
Kisvártatva már csurom vizesen, zihálva csaptak le újra és újra, hol egyikük, hol a másikuk kerülve fölénybe. Fëanáro hibátlan védekezéseket mutatott be, s teljesen átázott ruhái ellenére olyan fürgén mozgott, akár az android maga.
A2 nem tagadhatta, mennyire élvezte a párbajt, és bár a tünde nem szólt hozzá, és a hangulat továbbra is feszült volt kettejük között, úgy érezte, ő is hasonlóan lehet ezzel. Végül is a lánynak sikerült meglöknie Fëanárót, aki a sárban megcsúszva egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és A2 rásegítésével a földön kötött ki. Azonban nem egyedül: esés közben megkapaszkodott ellenfelében, magával rántva az androidot is a saras-vizes fűbe. 

A2, amint ráeszmélt, hogy a herceg fölött térdel, azonnal felugrott volna, de a teste nem engedelmeskedett. Hosszúnak tűnő másodpercekig egyikük sem mozdult, csak hangosan zihálva, mereven bámulták a másikat. 
Minthogy régóta ez volt az első alkalom, hogy testközelbe kerültek, az androidnak akaratlanul is a legutóbbi hasonló élmény futott át az agyán, a raktárban, két héttel ezelőtt. Tagadhatatlanul zavarba jött pillanatok alatt, ennek ellenére képtelen volt önszántából elengedni Fëanárót. Miért is tette volna? Hiszen másra sem vágyott egészen idáig, mint hogy ismét a közelében lehessen...
Tekintete aztán az arcáról lefelé vándorolt, majd megállapította, hogy kevés csábítóbb látvány van az összes világon, mint az alatta fekvő tündeherceg. Csuromvizes haja az arcára és a nyakára tapadt, az esőtől áttetszővé váló ing pedig a bőrére simult, sokat sejtetve szálkás felsőtestének vonalából.
‒ Nem szállsz le rólam? ‒ csendült végül Fëanáro kissé mogorva hangja, ami azonnal észhez térítette A2-t. Hamar összeszedte magát, és feltápászkodott a földről.
Tudta, hogy teljesen jogos a fiú rosszallása, mégis nehezére esett tartani magát a saját, hetekkel korábbi szavaihoz. Fëanáro közelsége akkora hatással volt rá, amellyel nem volt képes azonnal megbirkózni.
‒ Fëanáro, én... ‒ kezdett bele bizonytalanul, abban reménykedve, hogy a fiú talán még most is elfogadná a bocsánatkérését. Igazán maga sem értette, miért is akarna ekkora ostobaságot tenni, de a szíve azt súgta, ez volna a helyes döntés, mindkettőjük érdekében. Ám Fëanáro egyetlen kézmozdulattal belefojtotta a szót.
‒ Ne! Ne mondj semmit, Anawen ‒ mondta hűvösen, ahogy felvette a kardját a földről, majd letörölte róla a sarat. ‒ Csak folytassuk.

A2 figyelmét annyira elvonta a tündeherceg, hogy ezután már képtelen volt a harcra fókuszálni, és a következő párbajokat sorra elvesztette. Pontosan olyan volt, mint amikor az íjászatot gyakorolták, de mégsem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tehetett semmit. Nem állhatott le a csata közepén, nem szólhatott hozzá, még csak meg sem érinthette, ha nem volt muszáj.
Tehetetlen volt és dühös, és a sorozatban elkövetett hibák csak még feszültebbé tették. Azt várta, hogy Fëanáro előbb-utóbb tesz valami gúnyos megjegyzést, vagy csak a tőle megszokott laza könnyelműséggel megjegyzi, mennyivel jobban teljesít, mint az android, de nem. Fëanáro szóra sem méltatta. 
Legszívesebben hagyta volna az egészet a következő néhány napra, amíg le nem nyugszik kissé. De A2 nem ilyen volt. Nem akarta máris feladni.


A hosszúra nyúlt gyakorlás végeztével aztán a herceg elbúcsúzott tőle, Podot a gondjaira bízva. Így miután A2 lecserélte átázott ruháit szárazakra, a két régi bajtárs együtt kereste fel Nolofinwét és Írimét, az utóbbi legnagyobb örömére. A kis hercegnő ugyanis már napok óta fűzte hol az androidot, hol a fivérét, hogy végre játszhasson a taktikai egységgel, nem sok sikerrel. De A2, akinek aznap már minden mindegy volt, végül beadta a derekát.
‒ Jelentés. Ez a Pod nem kifejezetten alkalmas a labdajátékokra. A fizikai adottságaim lehetetlenné teszik, hogy... ‒ kezdte Pod, miután a pöttyös sportszer a fején lévő lámpácskának csapódott, majd átgurult az egész, első emeleti szalonon. 
Írimë hangosan kacagott.
‒ Csak nem vagy elég ügyes. Gyerünk, próbáljuk újra!
‒ Na nem mintha te ügyesebb lennél ‒ mormogta Nolofinwë, aki az egyik asztal mellett ült, és szorgosan körmölt valamit. 
‒ Hát te meg mit csinálsz? ‒ ült mellé A2.
‒ Gyakorlom a saratit. Istarron azt mondta, muszáj az órákon kívül is ismételnem, mert nem elég szép a kézírásom.
‒ Zavar, ha nézlek közben?
‒ Dehogy, de szerintem nem valami izgalmas. Különben is folyton elrontom.
‒ Hogyhogy? ‒ kérdezte meglepve A2, és maga elé húzta a tintától nedves pergament. ‒ Nem azt mondom, hogy nekem már hibátlanul megy a sarati, tekintve, hogy a bátyád inkább a saját betűire tanít, de azért így is látom, hogy semmi baj a kézírásoddal. Egy kicsit maszatos ugyan, de simán el tudom olvasni.
‒ Persze, hogy maszatos ‒ fakadt ki Nolofinwë, és visszarántotta magához a házi feladatát, de ezzel csak azt érte el, hogy a tunikája ujját is összetintázta. ‒ Nem tudok bal kézzel fentről lefelé és balról jobbra írni úgy, hogy ne maszatoljam össze. Csak ha minden oszlop után megvárnám, hogy megszáradjon a tinta.
‒ De miért bal kézzel írsz akkor? ‒ értetlenkedett az android. ‒ Fëanáro azt mondta, a tündék mindkét kezüket ugyanolyan ügyesen tudják használni.
‒ Attól még bal kézzel kényelmesebb. Fëanáro is mindig ugyanazt a kezét használja az íráshoz. Sőt, az evőeszközt, meg a kardot is mindig a jobb kezében tartja, megfigyeltem. Ahogy a többiek, Atar, Amil, Findis, sőt Írimë is a jobb kezüket használják. Még te is.
‒ És Arvo?
‒ Arvo? Ő felváltva használja a kezeit. Néha a lábait is.
A2 önkéntelenül is felnevetett.
‒ Csak én vagyok ilyen béna, hogy a bal kezemet szeretem jobban. ‒ Nolofinwë kedveszegetten tolta arrébb a pergament és a tintásüveget, hogy fel tudjon könyökölni az asztalra. 
A2 egy rövid pillanatig elnézte a herceget, majd óvatosan a hátához ért.
‒ Ugyan már, Nolo ‒ kezdte biztatóan, de keresgélte a szavakat. ‒ Te sem vagy rosszabb csak azért, mert... ‒ Az androidot félbeszakította, hogy Írimë eltalált a labdával egy vázát Pod mögött, mely hangos csörömpöléssel borult le a tartójáról, és törött ezernyi darabra.

‒ Na tessék. Látod, Pod? Ezért kell elkapni a labdát ‒ morogta a kislány szemrehányóan.
Nolofinwë azonnal felpattant a helyéről, és Íriméhez szaladt.
‒ Vagy talán nem kellett volna a szalonban labdázni. Én megmondtam, hogy baj lesz belőle!
Írimë erre csak a nyelvét nyújtotta a fivérére, Pod pedig lassan megfordult a tengelye körül, hogy szemügyre vegye a szerencsétlenül járt vázát.
‒ Jelentés Írimë hercegnőnek. Az alábbi példa, és az elmúlt tizenöt perc és húsz másodperc tapasztalata azt bizonyítja, hogy ez a Pod nem alkalmas a labdázásra. Javaslat: keressünk alternatív elfoglaltságot, vagy folytassuk a játékot a palota udvarán.
‒ Nincs kedvem kimenni az esőbe ‒ húzta a száját a hercegnő.
‒ Ezeket viszont valakinek össze kéne szednie ‒ mutatott Nolofinwë az üvegszilánkokra. ‒ Megyek, keresek egy szobalányt!
‒ Ne, hagyd csak, Nolo! ‒ állt fel A2 is, és a váza felé vette az irányt. ‒ Majd én feltakarítom.

Letérdelt a földre, és kapkodva nekilátott összeszedni a nagyobb üvegdarabokat. Rájuk markolt, hogy ne csússzanak ki a kezéből, azonban óvatlan volt: az egyik szilánk éle mélyen a tenyerébe vágott, keresztülhasítva a bőrt. A fájdalomtól azonnal eleresztette őket, mire azok élesen csapódtak vissza a fapadlóra. 
Az android meg sem nyikkant, helyette csak nézte, ahogy a szétnyílt sebből elkezd szivárogni a vér, ami aztán szép lassan vörösre festi a bőrét, és végigfolyik a csuklóján. 
Ekkor ért oda Nolofinwë is, aki rémülten kiáltott fel az android keze láttán.
‒ Ana, te vérzel! Megvágtad magad? ‒ kérdezte, miután látta az egyértelmű tényeket.
A2 lassan fordult felé, és úgy nézett rá, mint egy elmeháborodottra.
‒ Szerinted?
‒ Izé... ‒ motyogta zavartan a fiú, és a kezébe vette az androidét, hogy szemügyre vegye a sebet. ‒ Keressük meg a gyógyítót, Yualont! Ő egykettőre meggyógyítja a kezed.
Az androidnak nem volt ideje válaszolni, sem reagálni arra, hogy Nolofinwë megragadja a csuklóját, mert a hátuk mögött Írimë halk nyöszörgésbe kezdett.

‒ Ne haragudj, Ana! ‒ rebegte egyik lábáról a másikra állva, és apró könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. ‒ Az én hibám... nem akartam...
A2 a fejét rázta.
‒ Én voltam olyan átkozottul szerencsétlen, hogy megvágjam magam. Ne is törődj vele!
‒ Kérlek, ne haragudj rám! ‒ motyogta tovább Írimë, s elmaszatolta az arcán a könnyeket. ‒ Nem akartam, hogy bajod essen. Fëanáro biztos nagyon dühös lesz...
‒ Tessék? ‒ kapta fel a fejét A2, de hercegnő nem ismételte meg.
Nolofinwë pedig, aki még mindig az android csuklóját szorongatta, megindult vele az ajtó felé. A2 most vette csak észre, hogy a fiú bal kezén, a tintafoltok mellett a saját vére is ott éktelenkedik a tunikáján.
‒ Gyere, Ana! Tudom, merre van Yualon lakosztálya, már jártam ott. Ne húzzuk az időt, nehogy baj legyen belőle!
‒ Ugyan már, ez csak egy karcolás! ‒ ellenkezett A2, de azért követte a tündeherceget az ajtó felé. ‒ Mindjárt eláll a vérzés, és nem lesz semmi baj.
‒ Attól még be kell kötözni. Amil nekem mindig azt mondja, hogy vigyázzak magamra, de ha már megtörtént a baj, akkor legalább keressem meg Yualont, vagy bárki mást, aki jobban ért a gyógyításhoz, mint én.
‒ És mi lesz Írimével?
‒ Jelentés. Ez a Pod szívesen marad Írimë hercegnővel, amíg az A2 egység szakszerű elsősegélynyújtásban részesül ‒ szólalt meg a robot, és közelebb lebegett a kislányhoz, mire ő hüppögve szorította meg Pod fémkarját.
A2 megadta magát.
‒ Rendben van, kösz, Pod. Sietünk.
‒ Ana, ugye nem lesz bajod? ‒ kérdezte aggódva Írimë, továbbra sem eresztve a taktikai egységet.
‒ Még csak nem is fáj. Ne aggódj, kis hercegnő!
Írimë úgy tűnt, megnyugodott kissé, mire Nolofinwë végre ki tudta vonszolni a szalonból az androidot, és a déli, a Mindontól távolabb eső szárny felé vették az irányt.


‒ És te miért voltál a gyógyítónál? ‒ kíváncsiskodott A2, mikor megálltak az aranyszegélyű mosdónál a folyosó végén, mielőtt még lementek volna a földszintre. Fél kézzel húzta meg a kart, hogy a víz megállás nélkül folyhasson a márványtálba, miközben Nolofinwë gondosan lemosta a saját, és A2 kezét, amennyire csak lehetett.
A vágás azonban mélynek bizonyult: ahogy óvatosan ledörzsölte a bőrére száradt vért, és kissé kimosta a sebet is, friss, élénkvörös színű vette át a helyét.
A herceg egy pillanatra felnézett a munkából, majd vissza az android tenyerére.
‒ Az úgy volt, hogy eltörtem a kezem ‒ felelte zavartan. ‒ Fára másztam, letört alattam egy ág, én meg a kezemre estem. Atar nagyon dühös volt rám.
A2 egy darabig csak pislogott Nolofinwére, majd akaratlanul is elnevette magát. Eszébe jutott egy hozzá nagyon hasonló tündeherceg, aki legalább annyira szerencsétlen volt, mint az öccse. Aztán az is eszébe jutott, hogy ha ő nincs, Fëanáro sosem törte volna el a bordáit, s ez a gondolat lelohasztotta a mosolyát.
‒ Most mi az, min nevetsz? ‒ kérdezte kissé sértődötten Nolofinwë. ‒ Ha tudni akarod, nagyon is fájt, egyáltalán nem volt vicces.
‒ Jaj, nem azon nevettem! Csupán magán a tényen, hogy te és a bátyád mennyire hasonlítotok.
‒ Micsoda? ‒ kapta fel a fejét a fiú, és értetlenül nézett rá. Nem tudta, mire utalt az android, mégis melegség járta át a szívét. Mindig is olyan akart lenni, mint Fëanáro, és boldogsággal töltötte el, hogy Anawen éppen hozzá hasonlította. ‒ Miért mondod ezt?

A2 azonban észbe kapott, hogy majdnem elszólta magát. A palotában valószínűleg továbbra is ő az egyetlen, akinek tudomása volt a koronaherceg balesetéről. És talán jobb, ha így is marad.
‒ Semmi, igazából lényegtelen. Inkább azt mondd meg, mire gondolt Írimë, amikor azt mondta, hogy Fëanáro dühös lesz? ‒ terelte el a témát.
‒ Ezt nem kéne elmondanom... ‒ motyogta Nolofinwë, és elengedte a lány kezét. ‒ Tessék, szerintem így jó lesz. 
‒ Köszönöm ‒ hajtott fejet A2, majd folytatták az útjukat a földszint felé. ‒ Na, mondd már!
‒ Fëanáro megígértette velünk, hogy nem mondjuk el.
‒ Nem baj, Fëanáro amúgy is dühös rám. Tőlem biztos nem tudja meg, hogy tudom.

Nolofinwë még mindig habozott. Az ajkába harapott, hátha úgy meggátolja magát, hogy elárulja, ám amint az androidra nézett, érezte, hogy azok a hideg szemek átlátnak rajta. Képtelen volt magában tartani.
‒ Na jó... De tényleg ne mondd el senkinek!
‒ Nem fogom.
Nolofinwë megállt, és felnézett A2-ra, aki erre lehajolt, hogy egy magasságban legyenek.
‒ Nem sokkal azután, hogy idejöttél... ‒ kezdte suttogva, és alaposan körülnézett a lépcsőházban, nehogy bárki is épp arra járjon. ‒ Megkért minket, főleg Findist és engem, hogy figyeljünk oda rád, ha ő épp nincs a közelben. Azt mondta, figyeljünk rád, nehogy bajod essen, és tekintsünk rád úgy, mint bármi másra, amit a sajátjának nevez. Erről persze Írimë is tudott, de látod, el is járt a szája.
‒ Micsoda önző bunkó! ‒ kiáltott fel A2 felháborodva, de Nolofinwë gyorsan lepisszegte.
‒ Psszt, nehogy meghallja valaki!
‒ Akkor is ‒ sziszegte A2 idegesen. ‒ Mi a fenét képzel magáról?
Sejtette, hogy ez csakugyan régen hangozhatott el, tekintve, hogy Fëanáro az utóbbi időben már teljesen másként állt hozzá. Attól még nem találta kevésbé zavarónak a tényt, hogy valóban úgy gondolt rá, mint egy tárgyra.
‒ Én csak annyit tudok, Ana ‒ kezdte Nolofinwë, miközben az android ép tenyerébe csúsztatta a sajátját, és végre elindultak a lépcsőn lefelé. ‒, hogy Fëanáro így szokta kifejezni, ha ragaszkodik valamihez. Hidd el, tapasztaltam már Atar által. Kétlem, hogy ezt bántásnak szánja, egyszerűen csak nem tud mit kezdeni a birtoklási vágyával.

A2 szemei erre elkerekedtek, és úgy nézett Nolofinwére, mintha szellemet látna. Nem tudta eldönteni, hogy a szavain lepődjön meg jobban, vagy azon, hogy kisfiú létére mennyire átlátja a helyzetet.
‒ De hiszen, ha ez nem sokkal azután történt, hogy megérkeztem... ‒ kezdte végül. ‒ Akkor még szinte nem is ismertük egymást. Kétlem, hogy bármennyire is ragaszkodott volna hozzám.
‒ Én nem tudom, Ana. Csak azt, hogy még soha senkivel nem volt hajlandó annyi időt eltölteni, mint veled. Biztos, hogy fontos vagy a számára, és ezért egy kicsit irigy is vagyok rád.
‒ Rám? ‒ nevetett fel a lány, de valójában jól estek neki a herceg szavai. ‒ Rám nem kell irigynek lenned. Főleg most, hogy Fëanáro haragszik rám.
‒ De miért haragszik?
‒ Azért, mert... ‒ kezdte, de elhallgatott. Hogyan mondhatná el egy kisfiúnak mindazt, ami történt? Hiszem még ő sem érti teljesen, mi is van kettejük között.
‒ Na, ki vele!
‒ Inkább nem, ne haragudj ‒ próbált hárítani az android.
‒ Én is elmondtam egy titkot, úgy igazságos, ha te is beszélsz.
‒ Fene a nagy igazságérzetedbe! Nem és kész.
‒ Kérlek! ‒ könyörgött tovább Nolofinwë, s mikor a földszintre értek, eleresztette a lányt, megállt előtte, és kezét ünnepélyesen a szívére tette. ‒ Nem mondom el senkinek, ígérem! Hercegi becsületszavamra!
A2 a szemeit forgatta.
‒ Talán majd máskor. Ha már egy kicsit idősebb leszel.
‒ De én nem akarok annyit várni! ‒ ellenkezett Nolofinwë. ‒ Most kell elmondanod. Vagy tán nem bízol bennem?
‒ Dehogynem.
‒ Akkor?
‒ Nem értenéd. Én sem értem igazán.
‒ Lehet, hogy Fëanáróval kellene akkor megbeszélned. Talán ő elmondja, miért haragszik. Nézd, pont ott jön!
A2 szíve nagyot dobbant az utolsó mondatra, és a Nolofinwë által mutatott irányba nézett. Fëanáro valóban pont most ért fel a földszintre az alagsorból. Biztosan a műhelyéből jött, gondolta.

Az idősebb herceg azonnal kiszúrta a párost az emeletre vezető lépcső aljában. Először úgy tervezte, csak némán elsétál mellettük, ám amint meglátta az android vértől vöröslő bal tenyerét, azonnal előttük termett.
‒ Anawen, mi történt? ‒ kérdezte, és mindent megtett, hogy hangjából ne csendüljön aggodalom.
‒ Írimë eltört egy vázát, és Ana megvágta magát a szilánkokkal, amikor össze akarta szedni ‒ magyarázta öccse az android helyett.
Fëanáro erre összeráncolt szemöldökkel nézett az androidra.
‒ És mégis miért? Cselédnek érzed magad, hogy takarítasz?
A2 ökölbe szorította a fél kezét, és minden lelkierejét összeszedte, hogy ne kezdjen tárgyakat csapkodni a falhoz a fiú szavai hallatán. 
‒ Csak segíteni akartam ‒ sziszegte, és lassan fújta ki a levegőt. 
‒ Nagy segítség vagy, mit ne mondjak! Csak a baj van veled ‒ mondta cinikusan Fëanáro, de azért megragadta az android jobbját. ‒ Gyere velem! Te is, Nolofinwë.
‒ Hova? A gyógyítóhoz indultunk. 
‒ Igen, el akartam vinni Yualonhoz ‒ tette hozzá Nolofinwë is. Gyorsan kellett szednie a lábait, hogy tudja tartani fivére tempóját, aki sietős léptekkel indult visszafelé, az alagsorba vezető lépcsőn, maga után húzva A2-t.
‒ Minek vinnéd őt oda? Anawen egy android, te féleszű. Ha megsérül, őt másképp kell ellátni, mint egy eldát.
‒ Én ezt nem tudtam... ‒ motyogta Nolofinwë megszeppenve, de azért kitartóan lépkedett mögöttük.
‒ Mintha te annyira értenél az androidokhoz ‒ szólt közbe A2 is, aki képtelen volt visszafogni magát, hogy ne tegyen megjegyzést a koronahercegre.
‒ Azért jobban, mint bármelyik mihaszna ebben a palotában. És különben is, megmondtam, hogy az én felelősségem vagy. Ha történik veled valami, nekem kell helyrehoznom.
‒ Ez csak egy karcolás, pár nap és begyógyul.
‒ Nem érdekel.
A2 megadóan sóhajtott egyet.
‒ Jól van. Úgyis az lesz, amit Őfelsége óhajt.

Fëanáro nem felelt, helyette benyitott a műhelyébe, és leültette az androidot egy székre, majd nekiállt szerszámokat, fertőtlenítőt, és kötszert keresni. Nolofinwë pedig leült A2 mellé a munkapadra, és árgus szemekkel figyelte bátyja minden mozdulatát.
‒ Ne félj, Ana, a fivérem is biztosan rendbe tudja hozni a kezed! ‒ fordult az androidhoz biztatóan.
A2 nem felelt, helyette ő is mereven nézte Fëanárót. Utálta magát, amiért még most, ilyen helyzetben sem tudta levenni róla a szemét.
‒ Miért tartasz itt lent ilyeneket? ‒ kérdezte, csak hogy elterelje a saját gondolatait.
‒ Pontosan az ilyen esetek miatt ‒ válaszolt a koronaherceg anélkül, hogy hátranézett volna a nyitott szekrényből. ‒ Szerinted én még nem vágtam, vagy égettem meg magam munka közben?
Fëanáro végül letérdelt a szék elé, gyengéden megfogta az android balját, hogy megvizsgálja. Úgy tűnt, a vérzés már teljesen elállt egy ideje, de azért nem ártott az óvatosság.
‒ Fáj?
‒ Talán egy kicsit lüktet, de nem vészes.
Fëanáro egy szívdobbanásnyi időre felpillantott A2 szemeibe, majd gyorsan visszanézett a tenyerére. Az android halk nyüszítésével nem törődve kimosta a sebet a fertőtlenítővel, majd mikor végre teljesen eltűnt a vér, alaposan szemügyre vette. Most nem látta azt a fémszerű anyagot a bőre alatt, mint a barlangban, melyből arra következtetett, hogy a vágás nem volt túl mély, csupán egy kisebb verőeret ért. Feltéve, ha az android szervezete is úgy működik, mint a tündéké.

‒ Kíváncsi vagyok, mennyire hasonlítunk belülről. Mármint, ha te is így vérzel, ha megvágod magad, annyira nem különbözhetsz tőlünk ‒ mondta ki hangosan a gondolatait. Azt már nem tette hozzá, hogy látta a fejsérülése után, milyen váz alkotja a lányt valójában, nehogy Nolofinwë megsejtsen valamit a barlangban történt kalandjaikból.
‒ A kardiovaszkuláris rendszerünk teljesen megegyezik, azt leszámítva, hogy még a vörösvérsejtjeim is mesterségesek ‒ felelte tárgyilagosan A2, miközben érezte, ahogy Fëanáro végigsimít a tenyerén. Nem tudta eldönteni, mennyire volt szándékos a fiú részéről, mindenesetre jólesett neki az érintés. ‒ Igazság szerint az agyunkat és a csontvázunkat leszámítva nem sokban különbözünk. És amíg maga a váz nem sérül, kétlem, hogy különlegesebb eljárásra lenne szükség egy vágott seb ellátáshoz, mint a ti esetetekben. Egy törésnél már minden bizonnyal más lenne a helyzet.
‒ Értem ‒ hümmögte az idősebb nolda, miközben a kötszerért nyúlt. Továbbra is nehezére esett elképzelni, mi okozza ezt a, külsőleg majdnem elhanyagolható különbséget az androidok és a tündék között, ha valójában minden porcikája mesterséges eredetű. Ha nem ismerné, minden bizonnyal könnyedén összetévesztené egy fiatal tündelánnyal, és fogalma sem volt, hogy ennek örüljön, vagy sem. Hiába élt már köztük az android egy ideje, még mindig nehezére esett megérteni a tényeket, vagy legalábbis elfogadni őket. 
‒ Mi az, hogy kardiovaszkuláris? ‒ kérdezte Nolofinwë, aki igyekezett odafigyelni A2 magyarázatára.
‒ Lényegében minden, ami ahhoz kell, hogy a vér keringhessen az ereidben, kicsi herceg ‒ felelte A2 készségesen, miközben Fëanáro egy hosszú, fehér vászoncsíkot tekert körbe a kézfején.
‒ Akkor ha jól értem, azzal sem árthatok sokat, ha bekötözöm ‒ állapította meg a koronaherceg, miközben csomót kötött a végére. ‒ Idő kell, hogy regenerálódjon, és be kell kötözni, hogy ne fertőződjön el, ha nagyobb sérülésről van szó.
‒ Nem tudom, hogy az ilyen fajta fertőzés mennyire veszélyes ránk nézve, de az biztos, hogy ártani nem árt.
‒ Rendben ‒ bólintott Fëanáro, és felállt a földről. ‒ Ez esetben készen vagyunk. Bár, ha tudom, hogy csak ennyi az egész, akkor Yualon is megcsinálhatta volna.
‒ Én megmondtam ‒ motyogta Nolofinwë, mire a bátyja gyilkos pillantást vetett rá.
‒ Inkább örülnél, hogy itt lehetsz a műhelyemben, ahelyett, hogy okoskodsz.
‒ Örülök is.
‒ Akkor meg...
‒ Köszönöm, Fëanáro ‒ állt fel A2 is, ezzel elejét véve a testvérek közötti vitának. 

Aztán történt valami. Nem is tudatosult benne, hogy Fëanáro még mindig fogta a sérült kezét, csak mikor a fiú a szemébe nézett. De valami más volt. Valami, amit nem tudott szavakba önteni.
Egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatra elfelejtette, hogy az alagsorban vannak, elfelejtette azt is, hogy Nolofinwë is jelen van. Teljesen rabul ejtették azok a ragyogó íriszek, melyekben olyan tüzet látott, mintha egyenesen Fëanáro lelkébe nézett volna. A szíve belesajdult, annyi mindent érzett abban a pillanatban. Érezte, amit ő: a magányt, a csalódást, a fájdalmat, ugyanakkor vágyakozást és örömöt, és csak reménykedni tudott benne, hogy ez utóbbiakat is ő váltotta ki. 
Legszívesebben magához ölelte volna őt, és biztosította volna, hogy bármi történt is köztük, még mindig komolyan gondol minden egyes szót, amit azon az éjszakán a fülébe suttogott.
De aztán elengedte a kezét, és mintha elvágták volna, úgy szűntek meg egy csapásra az érzések is, és nem maradt utánuk más, mint egy keserédes emlék.
‒ Nincs mit ‒ mondta végül Fëanáro, és csak szeme különös csillogása árulkodott arról, hogy ő is érezhetett valamit. ‒ De ezután vigyázz magadra jobban!
‒ Úgy lesz ‒ bólintott az android, mikor összeszedte magát. ‒ Később találkozunk!
Kissé meghajtotta a fejét Fëanáro felé, majd Nolofinwéhez fordult, aki látszólag mit sem érzékelt az előbbi eseményekből. Megszorította a lány jobbját, és fivérének még egy utolsót intve, együtt sétáltak ki a műhelyből.


Fëanáro mozdulatlanul állva figyelte a távozó párost, majd miután becsukódott mögöttük az ajtó, erőtlenül a székbe roskadt. Abba a székbe, amelyben alig egy perce még Anawen ült.
Eltűnődött, hogy ha az android gyomorszájon üti ahelyett, hogy kéz a kézben kisétál a féltestvérével, az kevésbé lett volna-e fájdalmas. Minden bizonnyal igen.

Gyűlölte magát, amiért ilyen átkozottul gyenge volt. Gyűlölte, hogy még mindig ennyire fájt neki Anawen korábbi tette. És gyűlölte, hogy ennek ellenére minden lélegzetével vágyott a lányra, aki hiába volt közel, egyszerre elérhetetlennek tűnt. 
Úgy érezte, talált végre valakit, aki mellett önmaga lehet, aki mellett boldog lehet. És most ez a valaki magára hagyta. Mint az anyja, amikor a saját elhatározásából úgy döntött, nem tér vissza Mandosból. Vagy mint az apja, aki úgy döntött, nem elég neki egyetlen fia szeretete, és többet akart. 
És most Anawen, aki kijelentette, hogy nincs szüksége rá, nincs szüksége a szívére.

Hogyan is fogalmazott? Nem szeretné, hogy valaha is megváltozzon, hogy mi ketten barátok vagyunk? Micsoda baromság.

Elkeseredett düh járta át. Miért történik ez vele újra és újra? Miért kárhoztatják arra a valák, hogy minduntalan szembesülnie kelljen, milyen az, ha egy hozzá közel álló személy lemond róla?
Szinte fel sem fogta a környezetét, sem azt, ahogy dühödten felpattan a székből, hogy mindent a földre söpörjön az asztalról. Két kezével, teljes erőből ütött rá, és önkéntelenül is felkiáltott. A tenyere széle azonnal zsibbadni kezdett a fájdalomtól, de nem zavarta. Inkább az fájjon, mint a lelke.

Voltak pillanatok Míriel halála óta, mikor azt kívánta, bár sosem született volna meg, s ez is egy olyan pillanat volt. Mindenki fájdalmat okoz neki, mert ‒ vagy éppen emiatt ‒ ő is mindenkinek fájdalmat okoz. 
Milyen egyszerű lenne, gondolta, ha most megszakadna a szíve, és holtan esne össze. 
Milyen egyszerű lenne, ha Mandos Csarnokaiban lehetne, az édesanyjával. 
Ha többé nem fájna semmi…

Hirtelen megpillantotta magát a vitrin tükröződésében. Külseje zilált volt, arca sápadt, szemei karikásak a kialvatlanságtól.
‒ A Tűz Szelleme, mi? ‒ kérdezte a tükörképétől, de az válasz helyett konokul ismételte a saját szavait. Aztán, mikor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen magához beszél, halk, eszelős nevetést hallatva megrázta a fejét. ‒ Ez egyszerűen nevetséges.
Tudta, hogy valamivel el kell terelje a figyelmét az androidról, ha meg akarja őrizni az épelméjűségét.

Becsukta a szemét, és elszámolt magában tízig, majd kivett egy fiolát a vitrinből, és belekortyolt. Hirtelen kitisztult a feje, látása élesebb lett, és általánosságban sokkal éberebbé vált. Úgy érezte, bármire képes. 
Kávébab-kivonat volt, ha minden igaz. Finwë úgy mesélte, ezt a szert Míriel kapta egykoron Yavannától, amikor a vala mindent elkövetett, hogy segíthessen valahogy a noldák királynőjén. Ám ez is csak ideig-óráig szolgált megoldással; Míriel végül elaludt, és többé nem kelt fel.
Fëanárónak viszont jól jött ez a kis élénkítőszer amikor eltervezte, hogy Telperion egész virágzása alatt ébren marad. Az így szerzett, végtelennek tűnő energiát a munkába tervezte fektetni, és úgy döntött, ezúttal sem fogja abbahagyni, egészen a reggeli fények változásáig. Pedig Laurelin még a delelőjén sem járt.
Lehajolt, hogy összeszedje a földről az imént lesöpört pergameneket és könyveket, és mire az utolsó is a helyére került, teljesen kizárta a fejéből Anawent. Helyette visszatértek a tengwar-sorozatok.
Tincotéma.
Parmatéma.
Calmatéma.
Quessetéma.

Leült az asztalhoz, és munkának látott.