Úton a Végzet Gyűrűje felé, ahol A2 végre találkozik a valákkal, és ahol megszületik a döntés az android sorsa felől.
A spoiler figyelmeztetés ismétetlen a NieR:Automata C Endingjére vonatkozik!

Fanart: Máhanaxar - Ismeretlen művész

Reggel, mikor Fëanáro ásítozva kilépett a palota udvarára, olyan látvány tárult a szeme elé, amire a legkevésbé sem számított: az általában magának való, ritkán társalgós kedvében lévő Anawen most a sasok királya mellett állt, és úgy cseverészett vele, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem tudta eldönteni, hogy mindez azért van, mert ennyire lenyűgözte az androidot a fenséges Sorontar, vagy csak őt akarja bosszantani. Ugyan nem hallotta a beszélgetés tárgyát, de volt néhány elképzelése A2 hangos, egyáltalán nem rá valló kacaját hallva.
A herceg közeledő lépteinek zajára a társalgás azonban abbamaradt, és egyszerre néztek Fëanáro irányába.
‒ Na, itt van ‒ morogta félhangosan A2, megbizonyosodva róla, hogy Fëanáro is hallja a szavait; ő azonban elengedte a füle mellett az android elejtett megjegyzést. Ekkor vette csak észre, hogy ezúttal nem a Findistől kapott ruhák valamelyikét viseli, hanem azt a feketét, amiben megtalálta őt Oromë Erdejében.
‒ Üdvözöllek, Sorontar, Sasok Ura! ‒ hajolt meg a madár felé a tünde, mire ő is fejet hajtott.
‒ Jó újra látni téged, Fëanáro herceg!
A nevén szólított szándékosan nem köszönt Anawennek, ehelyett látványosan végigmérte tetőtől talpig.
‒ Te ebben akarsz jönni?
‒ Valami problémád van vele? ‒ kérdezte hasonlóan hűvösen az android, aztán a választ meg sem várva visszafordult Sorontarhoz. ‒ Indulunk?
Fëanáro közelebb lépve a sashoz, barátságosan megpaskolta az oldalán a tollazatot, majd megvárta, hogy lejjebb ereszkedjen, hogy fel tudjanak szállni a hátára. Először ő mászott fel, és cinikus mosollyal az arcán nézett vissza az androidra, kíváncsian várva, hogy segítség nélkül hogyan birkózik meg a feladattal. A lány azonban könnyedén kapaszkodott fel Sorontar hátára, aki a szárnyával segített is neki a feljutásban. A2 Fëanárótól tisztes távolságra talált magának helyet, közel a madár szárnyaihoz.
‒ Anawen, jobban tennéd, ha közelebb jönnél, nem szeretném, hogy leess! ‒ szólt hátra a sasok királya, mire az android grimaszolt egyet, de azért engedelmeskedett.
‒ Ha egész úton a hajadat kell majd kerülgetnem megint, mint amikor idefelé jöttünk, én komolyan mondom, hogy levágom ‒ morogta a hercegnek, és magában kuncogott azon, hogyan is festhetne Fëanáro olyan kisfiús frizurával, mint amilyen 9S-nek is volt.
‒ Biztosíthatlak, hogy az lenne az utolsó hiba, amit életedben elkövetnél.
‒ Na de fiatalok, ha kérhetném, ne veszekedjetek! ‒ szólt közbe Sorontar tettetett bosszúsággal, de valójában jót derült magában a pároson.
Végül kitárta a szárnyait, és néhány csapással a magasba emelkedett.

A2 hiába repült már korábban is, az űrhajó és a sas hátán történő utazás között óriási különbség volt. Így mikor hirtelen eltűnt a lábuk alól a biztonságot nyújtó talaj, az android önkéntelenül is megkapaszkodott Fëanáro derekában, és még közelebb csúszott hozzá.
‒ Csak nem félsz a magasban? ‒ gúnyolódott a herceg, de ugyanakkor kellemes melegség futott rajta át a hideg szél ellenére, ahogy érezte A2 összekulcsolt kezeit a dereka körül. Ez az érzés fokozódott, mikor a lány az egész felsőtestével a hátához simult, és a fejét a vállának döntötte.
‒ Szálljak alacsonyabban, Anawen kisasszony? ‒ kérdezte Sorontar is, aki csak a szeme sarkából látta az utasait.
‒ Nem szükséges, jól vagyok ‒ válaszolt A2 behunyt szemmel, egy pillanatra sem eresztve Fëanárót. ‒ Csak nem az efféle repüléshez szoktam.
Fëanáro akart valami megjegyzést tenni, de végül meggondolta magát. Igazság szerint, a tegnap történtek ellenére egyáltalán nem bánta, hogy a lány átkarolta őt, és ha ezzel biztonságérzetet ad neki, akkor nem lenne helyénvaló, ha gúnyolódna rajta.
Az utazás nagy része így csöndben telt el, csak néha váltottak egy-egy szót, akkor is általában Fëanáro beszélt, az alattuk elterülő tájhoz fűzve egy-egy megjegyzést. A nolda úgy döntött, hogy a valákról Sorontar jelenlétében inkább nem szól semmit, így az elkövetkező eseményekkel kapcsolatban nem esett köztük szó.
A tegnapiak fényében még mindig kimértek voltak a másikkal, de az, hogy fizikailag közel voltak, némiképp enyhített a köztük lévő feszültségen. Fëanáro legalábbis így érezte.

A2 pedig egyre kevésbé tudta eldönteni, miképp vélekedjen a kialakult helyzetről. Próbált nem foglalkozni az összekülönbözésükkel, s mikor teljesen visszanyerte biztonságérzetét, inkább az alattuk elterülő, festői tájban gyönyörködött. Elnézett a Pelóri távoli hegyvonulatai felé, majd a Fák ragyogását csodálta, miközben Sorontarra gondolt.
Amikor az előbb, a palota udvarára kiérve megpillantotta a sarok urát, először kissé meghökkent, hogy az visszaköszönt rá. Aztán rájött, hogy ebben a világban – Eán, ahogy Fëanáro nevezte – nem sok dolgon kellene meglepődnie. Már pusztán maga a tény, hogy nem a Nap és a Hold, hanem két fa, Laurelin és Telperion ad világosságot is sokat elárult arról, mennyire más itt minden, mint amihez odaát hozzászokott. Ráadásul a csillagok, melyekről ő egész életében úgy tudta, távoli égitestek, mind-mind az egyik vala, Varda művei.
Valák…
Ismét az előtte álló találkozásra gondolt, és hirtelen idegesebb lett, mint ittléte óta bármikor. Az, hogy Fëanárót közel tudhatta magához, ebben a percben többet jelentett neki, mint azt bárki, főleg Fëanáro gondolhatta volna. Természetes reakció volt a részéről, hogy repülés közben belékapaszkodott, de az, hogy az esetleges elválásuk előtt megérinthette őt, erőt adott neki.

‒ Visszafelé te ülsz előttem ‒ közölte a herceg, mikor már közelítettek a Máhanaxarhoz. ‒ Úgy legalább meg tudlak tartani, és még csak nem is fogsz fázni ebben a szélben, ha már úgy döntöttél, hogy nem öltözöl fel rendesen.
Legnagyobb meglepetésére Anawen nem ellenkezett, még csak nem is reagált a csípős megjegyzésére.
‒ Ahogy akarod ‒ felelte egyszerűen, és kissé megemelte a fejét. Néhány pillanatra átadta magát a kellemes érzésnek, amit Fëanáro testének melege okozott. ‒ Gyönyörűek a csillagok. A világűrből is szépek, de így, a Fák fénye fölött egészen különlegesek.
Fëanáro már egészen hozzászokott, hogy nem mindig érti az android szavait, de kíváncsisága ellenére nem akadt fent minden egyes ismeretlen kifejezésen. Tudta, hogy idővel úgyis megértik egymást teljes mértékben, így zavartalanul kezdett bele a mesélésbe.
‒ És képzeld el, Középföldére nem ér el a Fák fénye, ott csak ez a gyönyörű, csillagos ég ad fényt az ott maradt rokonainknak.
‒ Középföldén is élnek tündék?
‒ Igen, néhányan maradtak, vagy megálltak útközben, mikor a valák Amanba hívták minket a Cuiviénen partjáról. Azt talán sosem tudjuk meg, hogy ők döntöttek jól, vagy mi.
‒ De te már itt születtél Valinorban, nem?
‒ De. De apám még a Cuiviénen mellett ébredt sok-sok évvel ezelőtt. Ő volt az egyike annak a három quendinek, akik követként, a népünkből elsőnek érkeztek Valinorba. Belőlük lettek később a nemzetségek nagykirályai.
‒ Felébredt? Úgy érted, megszületett?
‒ Nem. Ő, és még száznegyvenhárom másik tünde felébredt az álomból, melyet Eru Ilúvatar bocsátott rájuk. Ezért hívjuk őket Elsőknek. És mindenki, aki azóta a világra jött az ő leszármazottjaik.
‒ Még sosem mesélted ezt.
‒ Ha már rögtön az elején elmesélnénk mindent, mihez kezdenénk egy örökkévalóságon át?
‒ Miből gondolod, hogy az androidok is egy örökkévalóságon át élnek, mint a tündék?
Igazság szerint Fëanáro nem mondott olyasmit, hogy a tündék halhatatlan lények, de az, hogy nincsenek köztük idősek, sem temetők, és hogy az apjára is úgy hivatkozott, hogy „sok-sok évvel ezelőtt” ébredt fel, mind A2 elméletét támasztották alá. Nem kevésbé Fëanáro következő szavai:
‒ Van olyan, aki nem ezt teszi? Úgy értem, Valinorban minden fiatal és szép, amíg csak áll a világ. Még az állatok, és a növények is, nem csak mi.
A2 egy darabig elgondolkozva hallgatta a körülöttük süvítő szelet. Végül rá kellett jönnie, hogy Fëanárónak igaza van.
‒ Tény, hogy mi sem halunk meg végelgyengülésben, de...
‒ Az micsoda? ‒ szakította félbe a herceg, akinek akaratlanul is az édesanyja jutott eszébe a szó hallatán.
‒ Állítólag az, amikor az emberek megöregednek, és meghalnak. De ne törődj vele, hiszen ez sem titeket, sem engem nem fenyeget ‒ tette hozzá a lány, aki valószínűleg képtelen lett volna megmagyarázni a fiúnak, milyen is ez, az embereknél lejátszódó, visszafordíthatatlan folyamat, amit még ő sem látott a valóságban. ‒ Szóval, lényegében mi, androidok, is örökké élünk, de a tönkrement alkatrészeinket folyamatosan cserélni, vagy pótolni kell, különben előbb-utóbb alkalmatlanok leszünk bármilyen feladat végrehajtására.
‒ Azt hiszem, értelek.
‒ Az ott alattunk már a Máhanaxar ‒ szólt közbe Sorontar, aki eddig csendben hallgatta utasait. ‒ Megérkeztünk.
Alig, hogy kimondta, a Sasok Ura nem túl meredeken landolni kezdett, majd kissé keményen érkezett a füves talajra, Valmar városának nyugati kapujában. Először Fëanáro ugrott le a hátáról, aki közvetlenül a sas mellett állt meg, és onnan figyelte Anawent, s ő könnyedén, mégis óvatosan csusszant le a földre. Látta, hogy az egyik lábát (amelyiket az előző napi edzés közben sikeresen megrúgott) kissé behajlította a földet érés közben, ami akaratlanul is eszébe juttatta a korábbi eseményeket.
‒ Hogy van a lábad? ‒ kérdezte, hangjából kicsendült az őszinte törődés, amit még A2 sem tudott nem észrevenni. Meglepődve nézett fel a hercegre, aki erre zavartan oldalra pillantott.
‒ Ez az ugrás nem esett neki jól, de egyébként jobban. És a te hátad?
‒ Az is jobban ‒ bólintott Fëanáro, majd, hogy oldja a pillanatnyi feszültséget, inkább Sorontarhoz fordult. ‒ Köszönjük még egyszer, Sasok Ura, hogy elhoztál bennünket!
A sas fejet hajtott, majd kitárta a szárnyait, indulásra készen.
‒ Igazán semmiség, herceg, ez a dolgom. Később ugyanitt találkozunk! ‒ búcsúzott tőlük, majd ismét a magasba repült, és lassanként beleveszett az égboltba.

A páros megfordult, és szó nélkül indult el az előttük álló Végzet Gyűrűje felé, ahol a Valák tartották a gyűléseiket, és ahova magukhoz hívták az eldákat is, ha beszélnivalójuk volt valamelyikkel. Nem voltak messze sem Valmar kapujától, sem Ezellohartól, így a Fák fénye még ragyogóbbnak tűnt. Az előttük álló, kupolás épület nem volt olyan nagy, mint Finwë palotája, de eléggé tágas és magas volt ahhoz, hogy A2 a közelébe érve egészen aprónak érezze magát. Nem volt egyetlen ajtaja sem, csak boltíves kapui a négy égtáj irányában, fehér falai szikráztak a Laurelin adta aranyló fényben.
‒ Bármit is kérdeznek, mondd el az igazat ‒ mondta fojtott hangon Fëanáro, miközben egyre közelebb értek a Máhanaxarhoz. 
‒ Már miért ne tenném? ‒ kérdezte szintén suttogva A2, és a séta közben akaratlanul is közelebb húzódott a tündéhez.
‒ Nem tudom ‒ vont vállat a herceg. ‒ De előre szólok, Manwë mindent lát, és Mandos többet tud, mint azt feltételeznéd róla. Valószínűleg már azelőtt tudták, hogy Amanban vagy, hogy te egyáltalán magadhoz tértél volna. Ezért mondom, semmi értelme eltitkolni előlük bármit.
‒ Értem. Ez akár azt is jelentheti, hogy ők tudhatják, hogyan kerültem ide?
‒ Hmm, erre még nem gondoltam. De most hogy kérdezed, igen, ez elképzelhető.
Néhány percig némán haladtak egymás mellett, mikor A2 lopva a mellette sétálóra pillantott. Fëanáro feszültnek tűnt.
‒ Még valami ‒ szólalt meg a herceg, mikor elértek a lépcsőkhöz. ‒ Nem fogok közbeszólni, hagyom, hogy te mondj el mindent. Csak akkor beszélek én is, ha feltétlenül szükségét érzem.
‒ Jó ‒ bólintott A2 türelmetlenül. Igazából bánta is, nem is, hogy Fëanáro ráhagyja a beszédet; egyrészt szeretett volna ő maga bemutatkozni az isteneknek, másrészt tartott is tőlük kissé. De úgy határozott, nem adja a herceg tudtára kételyeit. ‒ Nekem mindegy.
‒ Nem félsz?
‒ Nem tudom, kellene?
‒ Én félek ‒ jelentette ki a tünde némi habozás után, s ez teljesen ellentétben állt azzal a Fëanáróval, akit A2 megismert. A nolda herceg ritkán beszél a saját érzéseiről, főleg, ha azok gyengének mutathatják őt. Most mégis mi lelhette? 
Döbbenetében még sétálni is elfelejtett, helyette hosszú másodpercekig figyelte az egyre távolodó noldát, a gyors tempójától lobogó bíborvörös köpenyét és hollófekete haját, melyen ott ragyogott az ezüst, hercegi korona. Mire észbe kapott, már legalább tíz méternyire nyúlt közöttük a távolság, ezért a fejét megrázva elhessegette gondolatait, majd sebes léptekkel követte őt. Meg akarta kérdezni, mégis miért, vagy mitől fél, de pont ekkor léptek be az épületbe az óriási boltív alatt, így inkább csendben maradt.

Odabent tágas tér és (a nyílászárók hiányának ellenére) félhomály uralkodott, mely teljesen ellentétben állt a szikrázóan fehér, külső falakkal. Mikor A2 felpillantott a mennyezetre, rájött, mi ennek az oka: a kupola teljes homályba borult, mintha elvarázsolták volna, viszont milliónyi apró csillag ragyogott rajta, tompa, fátyolszerű fénybe vonva a helyiséget. Lélegzetelállító látványt nyújtott.
Tekintete aztán lejjebb siklott, és körbenézett a hatalmas teremben. Tizennégy szék, sokkal inkább trónszerű, díszes ülőalkalmatosság alkotott egy kört, melynek némelyikén ültek már.
Ahogy a kör belsejébe léptek, a velük szemben álló alak felállt, és kitárta a karjait. Magas volt, és valami különleges fényesség lengte körbe, akár a többieket. Hosszú, hófehér haja és palástja volt, jégkék szemében végtelen bölcsesség tükröződött. A2-nak kérdeznie sem kellett, Fëanáro korábbi elbeszélése alapján rájött, hogy ő Manwë, a valák és egész Arda királya. Jobbján ült a felesége, Varda, akinek a mennyezethez hasonlóan csillagok borították a ruháját és sötét hajkoronáját, szemei pedig úgy világítottak, mintha maguk is csillagokból lennének. Manwë széke mögött állt a tegnap esti látogató, Eönwë, hozzá közel, Varda háta mögött pedig, egy gyönyörű maia-leány, Ilmarë.
Tőlük pár székkel arrébb egy másik páros foglalt helyet. A nő aranybarna haja magasan, a feje búbján volt összefogva, mégis a földet súrolta, zöld és rózsaszín ruhája olyan volt, mintha egy virágcsokorból állna össze, és a fején is egy virágkoszorú díszelgett. Mellette ülő kedvesének szintén barna haja volt, és néhány árnyalattal barnább bőre, ruhája a többiekével ellentétben egyszerű volt, szinte már közönséges, mint a leghétköznapibb kovácsé. Fëanáro korábban mesélt már róluk is, így A2 tudta, hogy ők Yavanna, a Föld Királynője, és Aulë, a Nagy Kovács.
Az érkezők háta mögött egy testvérpár ült, mindkettőjük sötét csuklyába burkolózva, arcuk szinte teljesen takarásban. Az egyikőjük volt Námo, akit általában csak Mandos néven szólítottak, és akinek csupán hosszú haja lógott ki a csuklya rejtekéből, másikuk, a hölgy, pedig Nienna, aki kissé áttetsző fátyollal takarta az arcát. Rajtuk kívül még egy vala tartózkodott a helyiségben, ő volt Oromë, a vadász, aki utazó köpenyt viselt, székének támasztva az íja hevert, oldalán pedig ott pihent a híres-neves kürtje, a Valaróma.
‒ Üdvözöllek téged, Finwë fia Curufinwë Fëanáro, és téged is, idegen leány! Már vártunk benneteket! ‒ köszöntötte őket Manwë, a többiek csendben maradtak. ‒ Kérlek, bocsássátok meg csekély létszámunkat, a többieknek sajnos sürgős teendője akadt, ezért nem tudtak eljönni.
Fëanáro körbenézett a jelenlévőkön, majd tisztelettudóan meghajolt a valák királya felé köszönés gyanánt. A2 követte a példáját. Nem igazán tudta, hogyan kell viselkedni istenek, vagy legalábbis valami azokhoz hasonlatos lények jelenlétében, így jobbnak látta, ha Fëanárót utánozza.
‒ Hívattál minket ‒ szólt a nolda herceg, és várakozón nézett körbe ismét, holott jól tudta idejövetelük okát.
Manwë bólintott.
‒ Igen, valóban. Szeretnénk megtudni, ki ez a leány a társaságodban, akit egészen ezidáig nem siettél bemutatni nekünk.
Mikor A2 látta, hogy Fëanáro nem reagál a vala szavaira, tett néhány lépést előre, és ismét meghajolt.
‒ Az én nevem Anawen, uram, ahogyan Fëanáro herceg nevezett el a maga nyelvén. Az igazi nevem azonban A2, ami az A típusú, 2-es számú YoRHa android rövidítése. Egy másik világból érkeztem az Áldott Birodalomba.
Kijelentését néhány másodperces döbbent csend követte, majd Mandos volt az, aki a leghamarabb meg tudott szólalni.
‒ Látjátok, barátaim ‒ mondta csuklyája rejtekéből, mire mindenki felé fordult. ‒ Hiába adta nekem Eru a legnagyobb belelátást a gondolataiba, másik világ létezéséről még én magam sem tudtam.
‒ Eru tervei néha még számunkra is kifürkészhetetlenek ‒ bólintott Manwë, és növekvő érdeklődéssel fordult vissza A2-hoz. ‒ Mesélj hát, gyermekem, hogy kerültél ide, Aman földjére, amit oly gondosan őrzünk a külső behatolóktól?
A2 lélegzete egy pillanatra elakadt ijedtében. Nem tudta eldönteni, hogy Manwë kérdése gyanakvásból, vagy puszta kíváncsiságból fakad csupán.
‒ Őszinte leszek veled, valák és Arda királya ‒ szólalt meg rövid hallgatás után az android. ‒ Halvány sejtelmem sincs. ‒ Majd mikor látta, hogy Fëanáro hirtelen mozdulatot tesz, mint aki közbe akar szólni, gyorsan hozzátette. ‒ Az utolsó emlékem a saját világomból az, hogy összedőlt egy torony, ami...
A2 elhallgatott. Az egy dolog, hogy Fëanáro már hozzászokott az ő világában használatos kifejezésekhez, de hogyan beszéljen így a valákkal? Mi van, ha ők is ellenségnek tekintik majd?
‒ Folytasd, kérlek! ‒ szólt Varda is, csillogó szemeit egy pillanatra sem véve le az androidról.
‒ Az a torony egy romos város közepén emelkedett, és mint kiderült, az ellenségünk tulajdonában állt, hogy elpusztítsa vele mindazt, ami megmaradt az emberiségből. Az emberek voltak, akik minket, androidokat terveztek és alkottak, így mindent megteszünk az ő védelmükért, még akkor is, ha ez a halálunkat jelenti.

Fëanáro figyelmét nem kerülte el, hogy a király és a királynő az emberek említésére összenézett.
‒ Én... ‒ folytatta A2. ‒ Elpusztítottam a tornyot, de amikor leomlott, engem is maga alá temetett. Meg kellett volna halnom, de helyette itt tértem magamhoz, Oromë erdejében.
Erre a kijelentésre az említett vala felé fordult, aki biztatóan mosolygott, de nem szólt semmit.
‒ Nem tudom, miképpen lehetséges ez, és azt sem, hogy hogyan juthatnék vissza. De hogy őszinte legyek, nem is kerestem a megoldást. ‒ Szavait ismét csend követte, így folytatta a történetét, minden quenya-tudását összeszedve. ‒ Nem voltam egyedül, velem volt Pod is, a társam, egy taktikai támogató egység, akit Fëanáro úgy írt le, mint egy repülő fémdobozt, karokkal. De szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre pont ő volt az, akivel először találkoztam az erdőben. Azt hiszem, félt tőlem, mert úgy vélte, hogy valami Melko... Milko...
‒ Melkor ‒ szólt közbe félhangosan Fëanáro. Yavanna felkuncogott.
‒ ...Melkor teremtménye vagyok, ezért rám támadott. Szerencsére a Podot leszámítva senkinek sem esett bántódása, de már dolgozunk a helyrehozásán. Később sikerült szót értenünk, mikor valamiképpen bejutott a tudatomba, amire elméletileg nem lehetne képes. Megegyeztünk, hogy vele megyek a noldák városába, megtanít a saját nyelvére, én pedig őt a saját képességeimre. Három napja sincs, hogy Tirionba érkeztünk, azóta még nem volt alkalmunk tiszteletünket tenni a színetek előtt.
Manwë hosszan bólintott, arca nem árulta el, hogy mennyit értett meg A2 magyarázatából.
‒ És ennyi idő alatt tanultad meg ilyen kiválóan a quenyát? ‒ kérdezte őszinte ámulattal Aulë.
‒ Igen, már a hosszú hazaút alatt sikerült valamelyest elsajátítanom ‒ bólintott A2 a vala felé fordulva.
‒ Elképesztő ‒ motyogta magának Aulë, aztán a feleségéhez hajolt. ‒ A te teremtményeid miért nem tudnak ilyet?
‒ Nem mintha a törpjeid jobbak lennének ‒ dünnyögte Yavanna is. A2 értetlenül nézett Fëanáróra, de ő csak vállat vont, jelezvén, hogy ő sem érti a dolgot.
‒ Ők legalább tudnak beszélni.
‒ Az entek is tudnak.
‒ Csak azért, mert a tün...
‒ Az androidok gyorsan tanulnak ‒ szólt közbe A2, megelőzve a házastársak közti veszekedést. ‒ Viszont a harci androidok, azon belül is a támadók, leginkább a fegyverek használatára specializálódtak, és ez az, amiben leginkább Fëanáro segítségére lehetek.
‒ És ha szabad tudnunk, Fëanáro miért szeretne harcot tanulni? ‒ szólalt meg hirtelen Mandos, inkább a noldának, mintsem A2-nak címezve a kérdést.
‒ Sosem árt, ha meg tudjuk védeni magunkat ‒ felelt a tünde, és a szeme sem rebbent, ahogy Námo felé fordult. ‒ Meg különben is, ha még egyszer fel kéne vennetek a harcot Melkor ellen, Anawen biztosan...
‒ Nem lesz rá szükség ‒ felelte hidegen a vala, és úgy nézett Fëanáróra, mintha a lelkébe próbálna látni. ‒ Melkor jó helyen van, bezárva a csarnokaimba. Nem kell tartanod tőle, főleg nem itt, Valinorban, ahol mindenki a védelmünk alatt áll.
‒ Námo helyesen beszél ‒ hagyta meg Manwë is. ‒ Amanban nincs szükségetek fegyverekre.
‒ Én mégis szeretném az engedélyeteket kérni, hogy folytathassuk. Nem csak Melkor ellen, de a vadászatok során is jó, ha tudunk bánni a fegyverekkel. Aztán meg nem tudhatjuk, mit hoz a jövő... ‒ Fëanáro tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, ám látta, hogy a valák királya közbe akar szólni, így hamar folytatta: ‒ Különben, Anawen remek tanár, és ha úgy dönt, másokat is kiképezne, én nem fogom visszatartani. Arról nem beszélve, hogy nem csak a fegyverforgatás miatt tartok rá igényt. Megkedveltem őt, és szeretném, ha maradhatna a palotában. Mint tudjátok, főleg te, Aulë, igen sokféle tudományban érdekelt vagyok, és úgy vélem, nem árt, ha van egy segítőm, Anawen pedig minden szempontból megfelel a célra.
A2 nem kicsit lepődött meg a fiú szavain. Habár emlékezett rá, hogy tegnap este azt mondta, „mindent megtesz”, hogy velük maradhasson, mégsem hitte, hogy ilyen nyíltan ki fog állni mellette. Apró, de annál hálásabb mosolyt küldött felé, Fëanáro azonban nem viszonozta a gesztust.
Aulë egyetértően bólintott a nolda szavaira, Mandos viszont szólásra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Manwë egyetlen kézmozdulata belé fojtotta a szót.
‒ Amíg úgy látom, hogy ez a „gyakorlás” a hasznotokra válik, addig engedélyezem, de nem tovább. Arról viszont nem szeretnék hallani, hogy fegyverek használatára buzdítod a társaidat is, főleg, hogyha az teljesen szükségtelen.
‒ Értettem. Így lesz ‒ bólintott Fëanáro köszönet gyanánt a valák királya felé.
‒ Ami pedig Anawen maradását illeti... Ha megbocsátotok, váltanék néhány szót jelenlévő társaimmal ez ügyben.
Miért is hittem, hogy ilyen egyszerűen meggyőzhetjük őket? ‒ gondolta A2, és kétségbeesett pillantást vetett Fëanáróra, az utóbbi arckifejezése azonban rezzenéstelen maradt. Úgy tűnt, nem volt hajlandó elárulni az érzelmeit a valák előtt, még csak nem is nézett az androidra, helyette meredten bámulta Manwét, aki most a társaihoz fordult.
Különös nyelven beszélt hozzájuk, mely olyan dallamos volt, akár egy ének, a fülnek kellemes. Varda aztán csilingelő hangon, egy magasabb tartományban felelt, majd idővel a többiek is bekapcsolódtak. Időnként Mandos basszusa zengte be a helyiséget, még teljesebbé téve az összképet.

A valák nyelve nem olyan volt, mint bármelyik másik, melyet A2 valaha is hallott: valójában gondolatban kommunikáltak egymással, de a külső szemlélő így is hallhatta az ainuk korából visszamaradt hangokat, melyek talán megfoghatatlan lényük legmélyéből törtek elő. Az egész úgy hatott, mintha valamiféle, földöntúli kórust hallgattak volna; A2 csak sejtette, hogy akkor érthettek egyet, amikor egyszerre beszéltek, és akkor volt különböző véleményük, ha egymás után több szólam bontakozott ki.
Fëanáro kissé türelmetlen pillantása ezúttal találkozott az androidéval, aki jelen pillanatban eddigi feszültségéről is megfeledkezett, annyira elámult a valák vitájának hallatán.
Végül azonban nem tartott sokáig. Lassanként mind elcsendesültek, és ezúttal Varda volt az, aki a páros felé fordult, és szólalt meg az eldák nyelvén elsőnek:
‒ Köszönjük türelmeteket. Nos, arra a következtetésre jutottunk, hogy annak ellenére, hogy Anawen egy harci android, a szándékai minden bizonnyal tiszták, és nem fog bajt hozni ránk ‒ mondta, majd egyenesen A2 szemeibe nézett, átható tekintete olyan volt, akár a végtelen univerzum: ‒ Nem hiszem, hogy bármi rossz származna abból, ha Amanban maradnál, az eldák között.
‒ Igazság szerint, elképesztően hálás vagyok Erunak, vagy bárkinek, aki ide juttatott. Nem szeretnék többé háborút és halált látni. Valinor pedig elképesztően szép hely ‒ mondta A2, kimondhatatlanul megkönnyebbülve a Csillagok Királynőjének szavai hallatán.
Varda mosolyogva bólintott, és A2 ebben a pillanatban gyönyörűbbnek látta, mint bármi mást a világon.
‒ Kedvesemhez hasonlóan én is úgy gondolom, jó helyen vagy közöttünk ‒ szólt Manwë. ‒ Ugyan Valinort elsősorban magunknak teremtettünk, és az eldák miatt őrizzük ilyen jól, úgy gondolom, te is otthonra lelhetsz köztünk.
‒ Ez igazán megtisztelő, köszönöm ‒ hajolt meg A2.
Fëanáro elégedett mosolyra húzta a száját, de azért ő is meghajolt.
‒ Másnak sincs ellenvetése, ugye? ‒ fordult a valák királya társaihoz, akik egytől egyig támogatták a döntését. A2 sejtette, hogy az iménti tanácskozásuk során mindent megbeszéltek már, és most csak az ő kedvükért tette fel ismét a kérdést. ‒ Így hát eldöntetett. Anawen, az Egy áldásával légy üdvözölve Valinorban! Kívánom, hogy te is békére és boldogságra lelj ezen a földön, és a jó szerencse kísérjen, bármerre is mégy.
‒ Manwë uram, még egy kérdést megengedsz nekem? ‒ kérdezte bizonytalanul A2, akinek fogalma sem volt, hogyan reagáljon az ünnepélyes köszöntésre.
‒ Mondd csak, gyermekem.
‒ Ezek szerint te... vagy ti sem tudtok semmit arról, mégis hogyan kerülhettem ide? ‒ A2 közben Mandos felé pillantott, aki a legtitokzatosabbnak tűnt az összes vala közül. Úgy tűnt, mintha tudna valamit, amit a többiek nem, és ezért reménykedett benne, hogyha más nem is, ő majd a segítségére lesz.
‒ Mint mondottuk, további világok létezéséről egészen eddig a pillanatig mit sem tudtunk ‒ mondta Mandos szenvtelenül, mire Manwë bólintott. ‒ Hidd el, leányom, ha lenne róla tudomásunk, miként juthattál el az Áldott Birodalomba, nem haboznánk felfedni előtted.
A2 némán bólintott, ezzel lezártnak tekintve a témát, azonban Fëanáro erősen kételkedett az elhangzottakban. Mindezek ellenére úgy gondolta, értelmetlen tovább feszegetni a témát. Ha Mandos azt mondta, nem tudnak semmit, akkor nem is fognak mondani semmit.
‒ Ez esetben köszönjük, hogy fogadtatok minket ‒ szólt hidegen a nolda herceg, és vigyázva, hogy mozdulata ne tűnjön birtoklónak, mint előző este, óvatosan megérintette az android hátát. ‒ Azt hiszem, jobb, ha indulunk. Otthon még rengeteg teendőnk van, és már nincs sok hátra Laurelin virágzásából.
Manwë bólintott, és ismét felállt.
‒ Kívánom, hogy kellemes utatok legyen hazáig! Sorontar majd vigyáz rátok. És Anawen, ha bármi kérdésed, kívánságod, vagy egyéb közlendőd van, fordulj nyugodtan bizalommal bármelyikünkhöz, bármikor!
A2 meghajolt köszönetképpen, Fëanáro pedig már éppen a kijárat felé fordult volna, mikor hirtelen megállt a mozdulat közepén, és a Kovács felé fordult.
‒ Jut is eszembe. Aulë mester, válthatnánk veled néhány szót?
Ahogy a megszólított vala tekintete találkozott a noldáéval, elmosolyodott, és felállt.
‒ Nem látom akadályát. Kikísérlek benneteket!

***

‒ Kíváncsivá tettél, Fëanáro ‒ jelentette ki Aulë, miután végighallgatta a tünde mondandóját a Podról, és a javítási folyamatáról, miközben Valmar kapuja felé sétáltak. ‒ Mindazonáltal úgy vélem, érdemes lenne megnézni azt a rézbányát a Pelóri lábainál. Nem csak réz, de egyéb hasznos fém és nyersanyag is fellelhető a környéken, amiknek még jó hasznát veheted. A titánról meg majd én gondoskodom.
‒ Köszönöm, így lesz. Még utánajárok egy-két dolognak, aztán útnak indulunk.
‒ Indultok? Anawent is viszed?
‒ Természetesen.
‒ Örömmel tartok Fëanáróval, uram ‒ szólt közbe A2 is hosszú hallgatás után. ‒ Legalább nem fogok a palotában ülni naphosszat, elég unalmas lenne. És felfedezhetem Valinort is.
Aulë elmosolyodott a lány válaszán.
‒ Ezek szerint valóban jó helyre kerültél: akárcsak a noldák, te sem tudsz nyugton maradni. Különben meg Valinorban van felfedeznivaló bőven. Kívánom, hogy sikerrel járjatok!
‒ Köszönjük.
‒ Visszatérve a Podra, Fëanáro. Mit gondolsz, megmutatnád nekem valamikor? Igazán kíváncsi vagyok, milyen ez a másik világból származó dolog, aminek a megjavítására ennyi időt és energiát szenteltek.
‒ Látogass el, amikor csak kedved tartja!
‒ Köszönöm, ifjú herceg, élni fogok a meghívással. ‒ Ebben a pillanatban Sorontar landolt előttük a virágos mező közepén. ‒ Nos, úgy vélem, itt elválnak útjaink.
‒ Köszönünk mindent, Aulë! ‒ búcsúzott a herceg, és A2 úgy látta, a korábbiakhoz képest őszinte volt ez a köszönet Fëanáro részéről. Ha az összes valát nem is, Aulét biztosan kedveli. A2 ismételten meghajolt, majd üdvözölte Sorontart, aki hagyta, hogy az android és a tünde felmásszon a hátára.
Hamarosan útnak indultak.