Átvezető fejezet, melyből megtudjuk, hogyan próbál meg A2 beilleszkedni a nolda királyi család mindennapjaiba. Ám mire végre minden elrendeződne körülötte, egy újabb látogató forgatja fel az android napjait.

Fanart: Rúmil of Tirion - Steamey 

A visszaút kevésbé volt eseménydús, mint az odafelé. Sok szó nem esett közöttük, viszont Fëanáro betartotta korábbi ígéretét, és előre engedte A2-t Sorontar hátán, az android pedig megjegyzések nélkül tűrte a helyzetet. Ahogy a nolda hátulról átkarolta fél kézzel, A2 a fejét a mellkasának döntötte, és kényelembe helyezte magát az út hátralévő részére.
Annak ellenére, hogy igyekezett úgy tenni, mint akinek nem igazán van ínyére a dolog, valójában már kezdett hozzászokni, hogy a tündeherceg a közelében van, így különösebben nem bánta a kialakult helyzetet. Be kellett vallania magának, hogy amíg nem szólal meg, Fëanáro kifejezetten kellemes társaság.
A herceg pedig nem mondta ki, de nagyon is megkönnyebbült, hogy az android velük maradhatott. Igazából alig várta, hogy hazaérjenek, mert akkor folytathatják végre az edzést, aztán pedig az egész éjszakáját a műhelyében fogja tölteni a Pod tanulmányozásával.
Úgy érezte, A2 új távlatokat nyitott meg előtte, és a tudat, hogy ő egy másik világból jött, egy percre sem hagyta nyugodni. Azt viszont kifejezetten meghittnek tartotta, ahogy ott ültek Sorontar hátán, állát az ezüst hajkoronának támasztva, félig-meddig összebújva, egymást melegítve a hűvös szélben. Valamiért úgy érezte, egyfajta kettősség jellemzi az egész kapcsolatukat, s talán pontosan ez volt, ami izgalmassá tette számára az androiddal töltött időt.

Amint landoltak a palota előtt, búcsút vettek a sasok királyától a mielőbbi viszontlátás reményében, és megbeszélték, hogy tíz percen belül a küzdőtéren találkoznak.
A2 így, a nap végére nem tervezte túlbonyolítani a gyakorlást, gondolta elég, ha a korábbiakat ismétlik. Eldöntötte, hogy ezúttal csupán figyelni fogja Fëanáro technikáját, és anélkül, hogy kritizálná, vagy közbeszólna, hagyja, hogy a fiú úgy harcoljon, ahogy akar, vagy ahogy tud.
Látszott, hogy Fëanáro nem fáradt el eléggé a nap folyamán, a csata első tíz percében olyan hévvel támadt a lányra, hogy annak épp, hogy volt ideje kitérni az újabb és újabb csapások elől, majd mikor már kétszer majdnem elejtette a kardot a kapkodás közepette, lihegve állt meg másfél méterre A2-tól.
‒ Nem osztod be jól az energiádat ‒ közölte A2 annak ellenére, hogy megfogadta, nem szól bele. ‒ Ha már rögtön az elején kifárasztod magad, képtelen leszel normálisan védekezni. Csak egyetlen egyszer kell rontanod, és azonnal vége lehet. ‒ Aztán, hogy gyakorlatban is demonstrálja szavait, előresuhant, és mire Fëanáro felemelhette volna karját, A2 hideg pengéje a nyakát érintette. ‒ Látod? Már meg is haltál.
‒ Elvontad a figyelmem ‒ vont vállat a herceg, és eltolta magától a kardot, majd hátrébb lépett, hogy meglegyen köztük az elegendő távolság. ‒ Különben meg, miből gondolod, hogy nem az a célom, hogy a folyamatos csapásokkal kifárasszam az ellenfelemet?
‒ Szerinted én úgy nézek ki, mint aki elfáradt? ‒ kérdezte provokálón, félrebillentett fejjel. ‒ Ennél jobb taktika kell, ha le akarsz győzni engem, Kis Herceg.
Fëanáro válasz helyett nekirugaszkodott, és újabb csapást mért az androidra, aki a kardját maga elé tartva hárított.
‒ Ha még egyszer így hívsz...
‒ Akkor mi lesz? Megversz?
A noldának csak egy dühös fújtatásra futotta, mielőtt kénytelen volt támadásból védekezésbe váltani. Ezúttal A2 volt az, aki nem hagyta levegőhöz jutni a fiút, aki végül addig hátrált, hogy nekiment a kerítésnek. Tudta, hogy ismét veszített, így már meg sem próbált védekezni, mikor Anawen közelebb lépett hozzá.
‒ Ne hagyd, hogy az ellenfeled kihasználja a gyenge pontjaidat ‒ szólt csöndesen az android, és cinikus mosolyra húzta a száját, ahogy baljával megérintette Fëanáro hasát.
‒ Mire gondolsz? ‒ vonta fel a szemöldökét a fiú, és igyekezett tudomást sem venni A2 érintéséről, ennek ellenére ösztönösen megfeszítette a hasizmait.
A2 pedig, aki maga sem tudta mire vélni a bizalmas kontaktust, kissé zavartan engedte le a kezét.
‒ Könnyedén irányítanak téged az érzelmeid ‒ felelte végül, egy lépést hátrálva. ‒ Ha harcolsz, zárj ki mindent, különben újra és újra veszíteni fogsz. Ez az egyik legnagyobb gyengeséged, Fëanáro.
Fëanáro élesen fújta ki a levegőt, s ezúttal ő közelített a lányhoz. Olyan közel állt hozzá, hogy kissé lehajolva a fülébe tudjon suttogni.
A2-t kirázta a hideg, ahogy a nolda forró lélegzetét a bőrén érezte.
‒ Szerinted csak nekem vannak gyenge pontjaim? Szerinted csak az én figyelmemet lehet elterelni, ugye? Nem láttál még elégszer harcolni, ha azt hiszed, máris kiismertél. ‒ Aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül ellökte magát a lánytól, és hasba rúgta. A2 a hirtelen támadásra képtelen volt időben reagálni, így egyensúlyát vesztve a földön találta magát. Mire a kardjáért nyúlt, Fëanáro már nekiszegezte a sajátját.
‒ Azért ez nem olyan rossz egy ügyetlen, gyenge kis hercegtől, el kell ismerned ‒ mondta, és a választ meg sem várva, a kezét nyújtotta A2 felé, hogy felsegítse a földről.
‒ Sosem mondtam, hogy ügyetlen vagy. Ha az lennél, nem vesztegetném az időt az edzésre.
Fëanáro szája széle mosolyra húzódott, ahogy az androidot nézte. Látszott rajta, hogy meglepődött a váratlan lefegyverzéstől, mégis elégedettnek tűnt.
‒ Azt hiszem, ezt akár bóknak is vehetem ‒ mondta végül, és ismét eltávolodott A2-tól. ‒ Folytatjuk?

***

A következő néhány nap nyugalomban telt az android számára. Szokásos rutinjává vált, hogy a fények változását, vagyis A2 számára a hajnalt edzéssel kezdik, majd néhány órára bevonulnak Fëanáro műhelyébe. Ilyenkor leginkább a Poddal, vagy más, kisebb teendőkkel foglalatoskodnak, miközben ki-ki a saját világáról mesél a másiknak. A nyelvi különbségek egyre kevésbé okoztak problémát a számára, Fëanáro pedig heves természete ellenére meglepően jó nyelvtanárnak bizonyult. Szeretett mindent részletesen elmagyarázni, az android által még ismeretlen szavakat pedig annyira körbeírta, hogy A2 magától is rájöjjön a jelentésükre. Ezzel egyébként magának is jót tett, hiszen így egyre többet és többet tudhatott meg a lányról, és annak világáról ‒ a nolda herceget lenyűgözött minden, amit A2 a saját idejéről, és technológiájáról mesélt.
A2 pedig hasonlóképpen szerette hallgatni a herceg történeteit az eldákról és Amanról. Azt ugyan észrevette, hogy a valákról nem beszélt sokat, csak ha az elkerülhetetlen volt, ám ezt nem jegyezte meg neki egyetlen alkalommal sem. Az, hogy egyre többet megtudhatott a világról, mely mostantól az idők végezetéig az otthona lesz, örömmel töltötte el, főleg, hogy továbbra is úgy tekintett Valinorra, de leginkább Eldamarra, mint egy földi paradicsomra. Elképzelte, hogy az ő világuk is ilyen lehetett volna, ha a földönkívüli robot-létformák nem támadják meg a bolygót.

Azután általában tartottak egy rövid ebédszünetet, majd a herceg vagy A2-val, vagy nélküle, de bezárkózott a műhelyébe, ahonnan már nem került elő a vacsoraidőig. A2 ha épp nem tartott Fëanáróval, akkor a testvéreivel töltötte az időt, akiket napról napra jobban megkedvelt. Findis, a legidősebb leány teljesen úgy kezelte őt, mint akármelyik másik tündét, és a kezdetektől a barátságába fogadta. Nolofinwë pedig rajongott mindenért, amit A2 csinált, vagy mondott, ha tehette sok időt töltött a lánnyal, akárcsak Írimë, a kisebbik leányzó. Ám amint Fëanáro megjelent a színen, hirtelen mindannyian távolságtartóbbak lettek, aminek az okát android nem igazán értette, de ezt sem tette szóvá.
Azonban a királyi házaspárral, és a család legkisebb tagjával, Arafinwével még csak a közös étkezések alkalmával találkozott, de akkor Finwë király nem szégyellte kérdezgetni a lányt mindenről, ami épp szóba került. Vele szemben Indis viszont csak azon aggódott, jól érzi-e magát a palotában, ahol nincs túl sok tennivaló a korábbi, mozgalmas életéhez képest. A2 szűkszavúan, de udvariasan válaszolgatott a kérdésekre, ám feszült hangulata általában csak akkor oldódott, amikor valamelyik herceg, vagy hercegnő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
A vacsora általában a fények változásakor volt, mikor Laurelin és Telperion újra együtt világított, és az arany és ezüst fények lágy keveredése az alkonyt idézte az android szeme elé. Aztán, mikor az Aranyfa teljesen elhalványult, és már csak a Telperion virágai vonták ezüstös világba a tájat, a család általában még eltöltött némi időt közösen, a palota egyik szalonjában. Ezekről az alkalmakról Fëanáro szeretett eltűnni, s néhányszor elhívta magával az androidot is. Ilyenkor vagy a műhelyben kötöttek ki ismét, vagy pedig a palota kertjeit, vagy a kapukon kívül, Tirion utcáit rótták, amíg teljesen el nem fáradtak.
Máskor pedig, mikor Fëanáro szó nélkül otthagyta a többieket vacsora után, Nolofinwë, vagy Findis voltak, akik társasággal szolgáltak az androidnak, aki így igazán sosem unatkozott.
A fürdő pedig az egyik kedvenc helyévé vált a palotában, ahova a nap végén, lefekvés előtt mindig elvonulhatott, ha egy kicsit egyedül akart lenni. Nem is értette, hogy a másik világban miért nem keresett sosem fürdésre alkalmas helyet. Az elméjét teljesen megnyugtatta a kellemes pára, és a meleg víz; azt, hogy tiszta lehet, mindennél jobban élvezte, az illóolajok, fürdősók és egyéb illatszerek bódító aromájáról már nem is beszélve. A medence, melyben akár naphosszat is elüldögélt volna, nem volt olyan óriási nagy, de hárman-négyen azért bőven elfértek volna benne, s néha el-el gondolkozott rajta, milyen lehet, ha nem egyedül fürdik. Ezután már általában nem ment ki a palotából; helyette magára öltötte fekete hálóruháját és köntösét, és úgy tért vissza a szobájába, ahova időnként kerülőúton ment, csakúgy, a séta kedvéért.

Az efféle sétáknak is köszönhette, hogy lassanként megismerte az egész palotát, mely elsőre olyan volt számára, akár egy útvesztő. Ám ahogy teltek a napok, hol társasággal, hol anélkül, keresztül-kasul bejárta minden folyosóját és nyitott szobáit, szalonjait és csarnokait, felment a toronyba, lement az alagsorba, az óriási teraszokon üldögélt, vagy a kertekben hosszúra nyúlt sétákat tett a kikövezett utakon, esetleg megpihent a bokrok és fák alatt. Egy idő után a palota lakói, és a napközben fel-feltünedező nagyurak is hozzászoktak az android jelenlétéhez, ahogy ő is hozzászokott a kíváncsi pillantásokhoz, melyek elkísérték, bármerre is járt. Kivéve, mikor Fëanáro társaságában volt ‒ olyankor mindezek egy csapásra megszűntek, A2 nem kis meglepődésére.
Így teltek az android első napjai a palotában, s ezeket követően még megannyi másik, de ő sosem unta meg az itteni életet, és egy percre sem kívánta volna vissza azt a világot, amit a háta mögött hagyott. Most már úgy érezte, ez az otthona.

***

A csendes óra már igencsak a végét járta, mikor Fëanáro és A2 csatlakozott a vacsorázó családhoz a nagy étkezőben. Findis már el is tervezte a holnapi lányos programokat, amiktől „Fëanáro úgyis fél órán belül rosszul lenne”, míg Nolofinwë és Írimë azon veszekedtek, mit játszanak majd az androiddal, mindezt az ő megkérdezése nélkül. A2 pedig egy szót sem szólt, csak mosolyogva figyelte a testvéreket, és kicsit sem zavarta, hogy mindenki vele akarja tölteni az idejét. Mindenki, egyvalakit leszámítva.
Kissé furcsállta, hogy Finwë király legidősebb fia egy szóval sem tiltakozott kistestvérei következő napi tervei ellen ‒ pedig általában ha róla, A2-ról volt szó, mindig Fëanáróhoz igazodott igazodott az egész család. Ha éppen a kedve, vagy aznapi teendői úgy kívánták, az android vele tartott, viszont ha egymaga zárkózott be a műhelybe, vagy ment ki a városba, akkor A2 a többiekkel töltötte az időt.
‒ Na és te, Fëanáro, mit szólsz ezekhez? ‒ Indis próbálta bevonni a legidősebb fiút is a beszélgetésbe, miközben felvette a falovacskát, mely Arafinwë jóvoltából aznap este úgy huszadjára végezte a padlón.
‒ Semmit ‒ vont vállat a megszólított anélkül, hogy mostohaanyjára akár csak egy pillantást is vetett volna. ‒ Holnap nem érek rá, úgyhogy Anawen azt csinál, amit akar.
‒ Hogyhogy? ‒ szólt közbe meglepetten az android, és Fëanáróra nézett, de az kicsit sem zavartatva magát, a könyökén támaszkodva, egykedvűen lapátolta magába a párolt zöldségeket.
Finwë látta, hogy fia számára itt be is fejeződött a beszélgetés, így átvette a szót.
‒ Rúmil holnap látogatóba jön. Ilyenkor mindig bezárkóznak a könyvtárba, és egész nap ki sem jönnek onnan. Úgyhogy nyugodtan találj ki más elfoglaltságot magadnak!
‒ Ha gondolod, fedezd fel a várost! ‒ tette hozzá Indis, és a lányra mosolygott. ‒ Tirion meseszép, amikor ideköltöztem, napokig másra sem voltam hajlandó, mint az utcáin sétálni, egészen amíg meg nem ismertem az utolsó kis zugot is. Egyszerűen sosem fogom megunni!
Finwë erre felnevetett.
‒ Ne is mondd, amikor először útnak indultál a palotából, azt se tudtam, hol keresselek. A frászt hoztad rám.
‒ Na persze! ‒ nevetett a királyné is. ‒ De amikor összetalálkoztunk az utcán, az igazán mulatságos volt. A mai napig nem értem azt a macskás esetet....
‒ Milyen macskás eset? ‒ kapta fel a fejét Írimë, aki megszállottan rajongott a kisállatokért.
‒ Meséld el, anya! ‒ kérlelte őt Nolofinwë is. ‒ Még sosem mondtátok el ezt a történetet.
Mielőtt azonban az édesanya szólásra nyithatta volna a száját, Fëanáro a kelleténél kicsit hangosabban csapta oda a poharát az asztalhoz.
‒ Köszönöm a vacsorát ‒ mondta hűvösen, és a további kérdezősködést megelőzve felállt az asztaltól. Még odasúgta A2-nak, hogy másnap reggel várja a szokásos helyen, majd se szó, se beszéd, távozott a vacsorázóktól.
Finwë a fejét csóválta, Indis pedig elszontyolodva nézett a távozó herceg után.
‒ Sosem fog megkedvelni, ugye? ‒ kérdezte nagyot sóhajtva. A gyerekei előtt nem szokta hangoztatni, mennyire bántja, hogy mostohafia ennyire távolságtartó vele, de néha-néha kibukott belőle.
‒ Adj még neki egy kis időt, kedvesem! Hisz még ő maga is szinte gyermek, talán csak...
‒ De még mennyi időt? Lásd be, Finwë, sosem fogja elfogadni, hogy új feleséget választottál magadnak.
A2 lehajtotta a fejét, mintha így próbálná kizárni Indis keserű szavait. Még mindig fogalma sem volt róla, hogy mi történt Fëanáro édesanyjával. Annyit tudott csupán, hogy Finwë újranősült, és a testvérei mind Indis gyermekei. Meg akarta kérdezni, pontosan mi is történt, de egyrészt nem akarta még jobban elrontani a hangulatot (legalábbis úgy sejtette, hogy ex-feleségek felemlegetése a vacsoraasztalnál igencsak hangulatromboló lenne), másrészt valamiért úgy érezte helyénvalónak, ha magától, Fëanárótól kérdezi meg a dolgot. Így végül inkább másfelé terelte a témát.
‒ És ki az a Rúmil?
‒ Rúmil nagyon okos ‒ mondta Nolofinwë, miközben választott magának egy nagy szelet süteményt.
‒ Igen, kitalált egy rakás furcsa jelet, és azt mondta, ezek tetűk, és el lehet olvasni őket ‒ tette hozzá Írimë. Finwë majdnem félrenyelte a bort.
‒ Nem is tetűk, hanem betűk ‒ javította ki a bátyja. ‒ És már mindenki el tudja őket olvasni, rajtad kívül.
‒ Nem is igaz, Arvo sem tudja ‒ vágott vissza durcásan a kislány.
Az említett kis tünde erre a kijelentésre nővérére nézett óriási, tengerkék szemeivel, majd kecsesen a földre hajította az összenyálazott kanalat.
A2 pedig csak pislogott. Igazából még mindig nem tudta, ki lehet ez a Rúmil, de úgy tűnt, a nagykirály rájött, hogy gyermekei magyarázatán felül az övére is szükség van.
‒ Rúmil az egyik legbölcsebb nolda, akivel valaha is találkoztam, és egy igen kedves barátom. Együtt jöttünk Cuiviénentől Amanba, úgyhogy már hosszú ideje ismerem. Tekintve, hogy ő is Tirionban él, gyakran megfordul a palotában, főleg, mióta Fëanáro is legalább akkora érdeklődést mutat a nyelvészet iránt, mint ő. Rúmil alkotta meg a sarati betűket nem is olyan régen, igaz ugyan, hogy még csupán a hivatalos iratokban, és a tirioni, valmari nemesség körében használatos. És ha ez nem lenne elég ‒ habár ő maga sosem erősítette meg ‒, a városban azt rebesgetik, hogy érti a valák beszédét.
Ekkor A2-nak eszébe jutott a Máhanaxarban hallott, különös nyelv. Ennek a Rúmilnak valóban figyelemreméltó tehetsége lehet, ha képes megérteni a valákat a saját nyelvükön.
‒ Értem.
‒ De azért Fëanáro is okos ‒ mondta csendesen Nolofinwë. ‒ Azt mondják, egy zseni, mert akármibe is kezd bele, mindenhez ért. Büszke vagyok rá, hogy ő a bátyám.
A2 elmosolyodott a tündefiú szavain, és magában azt remélte, Fëanáro is szereti a testvéreit, csak éppen nem mutatja ki, kitudja milyen okból. Aztán felidézte magában a jegyzetfüzetben látott képeket. Talán mégsem utálhatja őket annyira, mint ahogyan beállítja, ha több alkalommal is hajlandó volt lerajzolni őket.
Ezzel a gondolattal nyugtatta magát a vacsora hátralevő részében, majd elköszönt a családtól, és a fürdő felé vette az irányt. Mikor végzett, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felkeresi a herceget, de végül csak megrázta a fejét, és visszavonult a szobájába.

***

A másnap reggeli gyakorlás kevésbé volt intenzív, mint a korábbiak, ezúttal leginkább a kard forgatásának technikáját tanulmányozták együtt. Bár A2 sok mozdulatot mutatott a fiúnak, megállapította magában, hogy Fëanáro az alapokat már régen elsajátította; sőt, volt olyan mozdulat, amit a nolda ismert, ő viszont nem. A gyakorlás levezetése pedig egy párbaj volt, s mint általában, most is A2 kerekedett felül.
Aztán Fëanáro korábbi ígéretéhez híven elköszönt tőle, és még annyit hozzátett, hogy ne várjon rá a vacsoránál, s ha a többiek érdeklődnek hiánya felől, mondja meg, hogy Rúmillal fogja elkölteni. Így A2 a legnagyobb nyugalommal indult útnak Findisszel a szabóhoz, hogy új ruhákat tervezzenek maguknak (mely még unalmasabbnak bizonyult, mint a próbálás), majd pedig a palota füvészkertjébe mentek, mert a hercegnő állítása szerint van egy növény, név szerint a lelas, amiből ha pakolást készítenek, kifejezetten selymessé varázsolja a hajat, s olyannak hat majd tőle, mintha saját fénye lenne.
‒ Eleget szedtünk már, nem? ‒ kérdezte A2 az izzadságot törölve a homlokáról. Jobban elfáradt az egész napos ruhapróbában és növénygyűjtésben, mintha Fëanáróval gyakoroltak volna.
‒ Erura, dehogy! Ez még a fél hajunkra sem elég.
‒ Nem értelek, Findis. A te hajad már így is gyönyörű! ‒ nézett rá értetlenül az android, mire a szőke tündelány csak legyintett egyet, de azért büszkén hátravetette a fejét.
‒ Sosem lehet tudni. Különben meg, te sem úszod meg, ugye tudod? Gondolom szeretnéd, hogy a férfiak idővel szemet vessenek rád.
‒ Hogy mi van? Miért akarnám egyáltalán... ‒ kezdte felháborodva A2, mire Findis csak nevetett.

A nap hátralevő részében A2 a kisebbik Finwë-gyerekekkel játszott a kertben. Először fogócskáztak, de Nolofinwë megunta, hogy az android verhetetlen, és miután már a sokadik próbálkozása végződött úgy, hogy mindketten a földön landoltak, úgy döntött, inkább labdázni akar. Ahhoz viszont Írimë nem volt elég ügyes, folyton kiesett a kezéből a labda, és messzire gurult.
Végül a csendes óra az egyik, nagyobbacska meggyfa felső ágain érte őket, és miután degeszre ették magukat gyümölccsel, Hírionnak jó húsz percébe telt lekönyörögni őket. Akkor is csak azért adták meg magukat, mert végtére is, nem akarták megvárakoztatni a királyt.
A2 titkon reménykedett azért, hogy Fëanáro megjelenik majd a vacsoránál, de minthogy ez nem történt meg, nem húzta sokáig az időt sem az asztalnál, sem lefekvés előtt.

***

És Fëanáro a következő nap reggelén sem vitte túlzásba az edzést. Mikor A2 érdeklődött, hogy mi a helyzet vele, csak annyit mondott, hogy Rúmil a palotában maradt éjszakára, és hogy a mai napot, csakúgy, mint az előzőt, a könyvtárban töltik. Valamint, hogy a bölcs szeretné megismerni A2-t, ezért a fények változásakor menjen ő is a könyvtárba, addigra mindent átbeszélnek Fëanáróval.
Így az android napjának nagy része a várakozás jegyében telt. Reggel elment Nolofinwével sétálni egyet a városban, aztán pedig a palota kertjében. Aztán Findis elkapta őket, így a kicsi hercegnek sem volt más választása, mint végigülni a ruhapróbát, ahol ő még az androidnál is jobban unatkozott.
Végül hármasban indultak egy újabb sétára, ezúttal ki a városba, a Keleti Kapu felé. Tirion kijáratától alig néhány száz méterre a füves rész véget ért, és egy nem túl meredek sziklapartra értek, ahol egy kőből faragott lépcsőn lesétáltak a Belegaer homokos partjára. Tekintve, hogy a Túna dobja felfogta a Fák fényeinek javarészét, ezért a part kissé sötét volt, és hűvös, de az egymástól egyenlő távolságra felállított lámpások elegendő fényt adtak. A tengerparton leginkább halászok időztek ebben az órában, fürdőzőből ezen a részen nem akadt sok.
‒ Magam sem tudom, miért, de itt, a Túna mögött nem szoktak a tengerben úszni. Általában mi, noldák is Alqualondéba, a telerek fővárosába megyünk, ha efféle vágyaink támadnak ‒ magyarázta Findis. ‒ De én nem szeretem a sós vizet. Túlságosan kiszárítja a bőrömet, és összetapadt tőle a hajam.
‒ Én szeretem, de nem sűrűn megyünk úszni ‒ mondta Nolofinwë. ‒ Amil sem rajong érte, Atar meg egyedül nem visz ki minket. Pedig milyen jó lenne!
Ezután a testvérek nem túl heves vitába kezdtek a tengerben való úszás előnyeiről és hátrányairól, amit az android némán hallgatott végig. Még egy darabig elüldögéltek kint a homokban, majd visszamentek a palotába, ahol a testvérpár elkísérte a könyvtárig, aztán búcsút vettek egymástól.
A lány igazán kíváncsi volt Rúmilra, de kicsit tartott is tőle. Nem akart ostobának tűnni előtte, pedig egy nyelvészhez képest ő biztosan sehol sem tart még a quenya nyelv elsajátításában.
Már épp be akart nyitni a könyvtárba, mikor az ajtó kitárult, és Fëanáro lépett ki rajta. A nolda herceg fáradtnak tűnt, de akaratlanul is elmosolyodott egy rövid pillanatra, amint meglátta a lányt.
‒ Menj csak be ‒ mondta köszönés helyett. ‒ Rúmil mester már vár rád.
A2 bólintott, és az ajtóhoz lépett, Fëanáro pedig arrébb állt, hogy elférjen mellette.
‒ Mondd csak, Fëanáro, holnap mit tervezel? ‒ kérdezte még az android, mikor a keze már a kilincsen volt.
A nolda válasz gyanánt ásított egy nagyot.
‒ Nem is tudom. Poddal terveztem foglalkozni egy kicsit, de lehet, hogy pihennem kéne, mert az utóbbi három napban egy szemhunyásnyit sem aludtam.
A2 bólintott.
‒ Reggel azért gyakorlunk majd?
‒ Nocsak, csak nem hiányolod a társaságom? ‒ kérdezte meglepetten Fëanáro, és ravasz mosolyra húzta száját. ‒ Ne aggódj, kedves Anawen, a mi kis edzéseink a nap fénypontja, ki nem hagynám.
Az android nem tudta, mit feleljen. Kicsit sem számított efféle megnyilvánulásra Fëanáro részéről.

Ennyire jó kedvében lenne? Vagy mi a fene ütött belé?

A herceg pedig elégedetten nyugtázta A2 döbbent arckifejezését.
‒ Na, mire vársz? Menj be, ne várasd meg Rúmilt! Reggel találkozunk ‒ mondta aztán, és elindult a folyosón.
A2 még hosszú másodpercekig állt a helyén döbbenten, kezét a kilincsen tartva, miközben Fëanáro szavai visszhangoztak az agyában. Végül megrázta a fejét, mintha így akarná elhessegetni a fiú gondolatát, és benyitott az ajtón.

Valóban igaznak bizonyult, amit Finwë mondott Rúmilról és az írásjeleiről: a sarati betűk használata még nem volt széleskörben elterjedt az eldák között, ezért a noldák könyvtára sem volt nagy, csupán néhány tucat könyv kapott helyet a levélmintás díszekkel szegélyezett, karcsú polcokon.
Ez pedig arra a következtetésre juttatta A2-t, hogy Fëanáro még annál is intelligensebb lehet, mint ahogy eddig gondolta. Nem kis fáradtságába kerülhetett a kutatásaihoz szükséges rengeteg jegyzet összeállítása, melyek rendszerint átláthatatlanná tették a herceg dolgozóasztalát a kívülállók számára, s nem kevesebb tehetségre utalhatott, hogy nagy részükre ‒ megfelelő információs adatbázis hiányában ‒ egymaga jöhetett rá. A saját maga által fejlesztett írásjelrendszerről már nem is beszélve.
Most már meg tudta érteni, hogy Fëanáro miért van ennyire jó hangulatában, mióta Rúmil a palotában tartózkodik: minden bizonnyal örül annak, hogy van valaki, akivel megoszthatja a filológiában szerzett tapasztalatait, kutatásait. Nem lepődött volna meg azon sem, ha ezek java részét ő maga adta volna, mint egy másik világból, kultúrából érkezett, idegen lény.

Ahogy A2 megkerülte a polcot, egy hosszú íróasztalt talált a noldák városára néző ablakok alatt, s az egyik széken, neki háttal, egy világosbarna, összefont hajú tünde ült, jegyzetei fölé görnyedve.
‒ Jó napot, uram! ‒ köszönt az android tisztelettudóan, mire Rúmil megfordult.
A2 nem tudta, miért gondolta, hogy Rúmil a többiekkel ellentétben egy görnyedt hátú, öreg, és szakállas lesz, talán csak azért, mert a bölcseket mindig is így képzelte el. Ezzel ellentétben azonban Rúmil hasonlóan fiatalnak tűnt, mint a többi tündeúr, akik a napközben rendszerint a király udvarában tartózkodnak, zöld szemei élénken csillogtak a tudásvágytól, ahogy megpillantotta az idegen lányt.
‒ Á, minden bizonnyal te vagy Anawen, ahogy az ifjú herceg elnevezett. A2 az igazi neved, ugye? Az én nevem Rúmil, örülök a találkozásnak! ‒ hadarta vidáman, miközben felpattant ültéből, és két kézzel rázta meg az android jobbját.
‒ Ahogy mondod ‒ felelte zavartan A2, s zavara csak nőtt, mikor látta, hogy Rúmil nem ereszti a kezét, sőt, vizsgálgatni kezdi.
‒ Teljesen olyan vagy, mint mi ‒ állapította meg hangosan, és elhúzta az ezüst tincseket A2 füle elől, majd megérintette a felkarján végigfutó, fekete csíkot. ‒ Egy-két apróságot leszámítva.
‒ Azt hiszem, mondhatjuk így is ‒ bólintott A2. Rá kellett jönnie, hogy Rúmil nem az a misztikus, őrült tudós alkat, amilyennek a többiek elmondása alapján képzelte. Inkább egy kíváncsi, mindent tudni vágyó, már-már gyermeki érdeklődéssel megfigyelő elda, aki nem mellesleg volt olyan zseniális, hogy megalkosson egy jelrendszert, ami alkalmas volt arra, hogy a hangokat, és a betűket egyaránt kifejezze.
Rúmil végül felegyenesedett, és ezúttal ő mosolygott zavartan az androidra.
‒ Bocsásd meg a tapintatlanságom, leányom, de nem akartam elhinni, amíg nem láttam a saját szememmel! Gyere, ülj csak le! ‒ mondta, és kihúzta az egyik széket A2-nak, majd leült a mellette lévőre. ‒ Mondd csak, honnan keveredtél ide? Hiszen te nem vagy Másodszülött, és ahogy hallottam bölcs urainktól, ők még sokáig nem is lesznek sehol.
A2 csak pislogott. Egy szót sem értett abból, amit Rúmil mondott.
‒ Én egy android vagyok, uram ‒ felelte végül lassan, abban reménykedve, hogy akkor a bölcs is kicsit visszafogja magát, és az információk áradatát. ‒ Magam sem tudom, hogy kerültem ide, csupán annyit, hogy ezelőtt én egy másik világban éltem.
‒ Ez érdekes, igencsak érdekes ‒ bólogatott Rúmil, és A2 elgondolkozott, hogy vajon a bölcs mennyit érthetett az ő szavaiból. ‒ És mondd csak, miféle hely ez a másik világ? Igaz, hogy még a valák sem tudtak a létezéséről?
‒ Ami azt illeti... ‒ kezdett bele a mesélésbe A2.
Nem mondott el mindent a régi világáról, főleg, hogy a legtöbb dologgal ő maga sem volt tisztában, de a Gépek Tizennegyedik Háborújáról, annak végéről, majd a látszólagos haláláról elmesélt mindent, amire emlékezett. A csendes óra lassanként a végéhez közeledett már, amikor eljutott arra a pontra, hogy magához tért Oromë Erdejében, majd röviden beszámolt az azóta eltelt hetekről, és a Máhanaxarban tett látogatásukról.
Úgy tűnt, fölöslegesen aggódott amiatt, hogy quenya szókincse nem lesz megfelelő a noldának ‒ Fëanáro valóban remek tanárnak bizonyult. Rúmil nem kérdezett közbe, türelmesen, érdeklődve hallgatta végig a lány mondandóját, és sűrű bólintások közepette tollat és papírt ragadott, majd jegyzetelni kezdett.

‒ ...És azóta is itt vagyok a palotában, most már a valák engedélyével ‒ fejezte be a mesét a lány. Rúmil pedig teleírt egy egész oldalt, miközben A2-t hallgatta.
‒ Értelek ‒ mondta végül, és letette a tollat. ‒ Igazán tanulságos volt a történeted, köszönöm.
‒ Az lett volna? Szerintem inkább unalmas.
‒ Megismerni egy másik egyén szemléletét sosem unalmas, kedvesem. Ez pedig a te esetedben pedig különösen igaz. Ám ha abban reménykedsz, hogy én majd ésszerű magyarázattal tudok szolgálni, miként történhetett veled mindez, sajnos el kell keserítselek.
‒ Értem ‒ felelte kissé csalódottan A2. Valóban azt remélte, hogy Rúmilnak lesz majd valamiféle halvány elképzelése, hogy kerülhetett át egy másik világba, látszólag minden ok nélkül. Aztán be kellett látnia, hogy ha a valák nem tudtak segíteni, akkor egy egyszerű tünde sem fog tudni, hiába tartják bölcsnek. ‒ Igazából van más is, amit meg szerettem volna kérdezni, remélve, hogy te talán tudod rá a választ.
‒ Hallgatlak, leány.
‒ Aznap, mikor találkoztunk Fëanáróval az erdőben, megpróbáltunk beszélni egymással, de akkor még egy szót sem tudtam quenyául. Viszont, amikor megérintette a kezem, valahogyan bekerült a tudatomba, hasonlóan ahhoz, ahogyan csak mi, androidok csinálhatjuk egymás között. Azt már nem is mondom, hogy tökéletesen értettük egymást, ez valószínűleg az én operációs rendszeremnek volt köszönhető. A kérdés inkább az, hogy minderre Fëanáro hogyan lehetett képes?
Rúmil válasz helyett csak hümmögött, és hosszas némaságba burkolózott, miközben újra és újra elolvasta az imént készített jegyzeteit.
‒ Őszinte leszek veled ‒ mondta végül. ‒ Fëanárót én egészen kicsi kora óta ismerem, és már az első találkozásunkkor észrevettem, hogy ő nem egy átlagos elda. Gyorsabban tanul, mint bárki más, akivel életemben találkoztam, és szinte mindegyik tudományág iránt érdeklődést mutat. De hogy van-e bármilyen különleges képessége, amivel kapcsolatba tud lépni nem e világi lényekkel... Nos, ennek csak maga Ilúvatar a megmondója, mint ahogy annak is, hogy miért éppen vele találkoztál akkor, és ott.
‒ Szóval fogalmad sincs, ugye? ‒ vonta fel a szemöldökét A2.
‒ Én csak azt mondom, kedvesem, hogy a te történeted talán egy olyan dallamban volt benne az ainuk muzsikájában, amit maguk a valák sem értenek még. De úgy hiszem, ittléted okára és minden egyébre fény fog derülni idővel.
‒ Hát jó ‒ adta meg magát A2 a ködös válasz hallatán. ‒ Akkor inkább mesélj Ardáról! Fëanáro már mondott egyet s mást, de azt hiszem, még bőven van mit tanulnom rólatok. Nálad jobb mesemondód pedig biztos nem találok.
‒ Jól van, azt hiszem, egy rövid mese még belefér az időmbe ‒ mosolyodott el a tünde a bók hallatán. ‒ Mondd hát, miről szeretnél hallani?
‒ Lássuk csak... Kíváncsivá tettél, mi a fene ez az „ainuk muzsikája”. Mesélj el róla, mindent, amit tudsz!
Rúmil alig hallhatóan sóhajtott egyet, de nem tiltakozott.
‒ Legyen hát, bár őszintén megvallva, ez nem a rövidebb mesék közé tartozik. Mondd, ugye van időd?
‒ Mint a tenger ‒ vont vállat a lány, és azon gondolkozott, haragudnak-e majd rá a gyerekek, ha kihagyja a vacsorát. ‒ Ki vele!
‒ Rendben ‒ bólintott mosolyogva a nolda, és hátradőlt a székében. ‒ „Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit Ardán Ilúvatarnak neveznek; s először az ainukat teremtette, a szentségeseket, akik gondolatának szülöttei voltak...”*

*J.R.R. Tolkien: A szilmarilok, az Ainulindale első sorai

Végezetül jöjjön még egy kép: Finwë nagykirály és az a bizonyos "macskás eset":