Fëanáro és A2 megérkezik Valmarba, ahol az android nem várt ismeretséget köt, a gyógyító házához érve pedig a herceg is végre segítséget kap, még ha nem is igazán tetszik neki a dolog… 

Ez sem Fëanor, az alkotóját sem találtam meg, és még csak köze sincs a fejezethez. De annyira tetszett, hogy muszáj volt betennem valamelyik részhez. (Szerk.: Az ő neve Izuminokami Kanesada a Touken Ranbu nevezű anime/játékból. Az alkotót továbbra sem tudom, de Kane-san rémisztően hasonlít Fëanorra, úgyhogy marad.)

Nem telt el sok idő, továbbra is Laurelin virágzott, mikor Fëanáro felébredt könnyű álmából. Miután felkeltette Anawent is, azon nyomban folytatták útjukat Valmar felé. A fájdalom az oldalában szinte teljesen megszűnt, már csak akkor volt érzékeny, ha megnyomkodta, így különösebb nehézség nélkül fel tudott ülni Narquelionra, sőt, még könnyű vágtába is foghatta a csődört.
Az út Valmarba nem is tűnt hosszúnak végül, pedig csak akkor álltak meg, mikor a lovaik már végképp elfáradtak, és csak egyetlen egyszer tartottak hosszabb pihenőt. Az utolsó negyedet viszont már megállás nélkül tették meg, tekintve, hogy kezdett elmúlni a fájdalomcsillapító hatása, és Fëanáro ellentmondást nem tűrve kijelentette, hogy nem fog megállni, hogy aztán vissza se tudjon szállni Narquelionra. 

Ismét az aranyló virágú fa szórta fényét Valinorra, amikor átlépték a Harangok Városának kapuit, és leszálltak a hátasukról. A2 Fëanáro kérésére felvette az utazóköpenyét, és a szoknyáját is úgy rendezte, hogy ne látszódjanak a testét átszelő, fekete csíkok. Ugyan nem igazán értette a kérdés miértjét, de azért szó nélkül engedelmeskedett.
A városban minden aranynak és fehérnek tetszett, megannyi tornya és házteteje vakító világossággal verte vissza Laurelin fényét. A széles utcák telis-tele voltak élettel, a város lakói szokásos napi tevékenységeikkel foglalatoskodtak odakint, és a kertjeikben egyaránt. 
A sok szőke elda között az éjfekete hajú Fëanáro, és az ezüsthajú A2 igazán feltűnő jelenségnek számított, de az itteniek mintha tisztelettudóbbak lettek volna, mint Tirionban élők: a vanyák nem bámulták a párost annyira feltűnően, leszámítva a gyerekeket.

‒ Bárki kérdezi, te is nolda vagy ‒ mormogta oda Fëanáro az androidnak. ‒ Semmi kedvem magyarázkodni, hogy egy másik világból jött idegen vagy.
‒ Ahogy felséged szeretné ‒ hümmögte vissza A2, aki továbbra sem értette igazán a herceget, de elfogadta a kérését. ‒ Amúgy tudod egyáltalán, hogy merre kell mennünk?
‒ Valakit megkérdezek, hol találjuk Ingillo házát ‒ felelte Fëanáro, és megállt körbenézni, vajon kihez érdemes fordulnia. ‒ Te várj meg itt!
A2 bólintott, és figyelte a távolodó herceget, amint az megszólít egy városlakót, és beszédbe elegyedik vele. Ő is körbenézett a forgalmas úton, ahol lovasok, áruval megpakolt szekerek, és egyszerű járókelők nyüzsgése vette körbe. Ismét az az érzés járta át, mint amikor először megpillantotta Tiriont: egyszerre töltötte el ámulattal és kíváncsisággal a valák és a vanyák városának látványa.

Merengéséből az zökkentette ki, hogy valami a lábának ütközött hátulról. Megfordult, és lenézett, akkor látta, hogy egy piros labda volt az.
‒ Hé, ne csak állj ott, dobd vissza! ‒ kiáltott neki egy vékonyka hang, mire A2 felpillantott a játékról, és egyenesen egy sötétszőke kislányra nézett. A tündelányka még Íriménél is fiatalabb volt, ennek ellenére úgy tűnt, alaposan felvágták a nyelvét. Szőke fürtjei két copfban lobogtak a lágy szélben, ahogy az androidnak integetett. ‒ Nem hallod?
A2 zavartan nézte a kis tündelányt, aki megunván, hogy az android nem reagál, elindult maga a labdáért, mire egy idősebb, női hang utána kiabált.
‒ Amarië, mégis hová mész? ‒ De a kislány rá sem hederített.
Az android végül lehajolt a labdáért, és pont mire a kicsi lány megállt előtte, felé nyújtotta a játékszert.
‒ Köszönöm ‒ bólintott aztán az Amariének nevezett. ‒ Még sosem láttalak errefelé. Te nem Valmarban laksz, ugye? Hogy hívnak?
A2 nem válaszolt azonnal, először oldalra sandított Fëanáróra, aki úgy tűnt, még mindig beszélgetett a vanyával.
‒ Tirionból jöttem vele ‒ bökött a nolda hercegre. ‒ És Anawennek hívnak.
A kislány erre a kezét nyújtotta.
‒ Az én nevem Amarië, örülök a találkozásnak! Nem akarsz velem játszani? 
‒ Amarië, hányszor kell még elmondanom, hogy nem illik zaklatni a járókelőket! ‒ pirított rá az édesanyja, mikor végre utolérte a kislányt. ‒ Elnézést kérek a kislányom nevében is, remélem, nem bántott meg! Igencsak tiszteletlen tud lenni a kisasszony. ‒ Ezt már A2-nak mondta, aki csak zavartan megrázta a fejét.
‒ Nem, dehogy! Igazából én...
‒ Gyere, Ana! ‒ hallotta Fëanáro hangját, majd a fiú közelebb lépett a beszélgetőkhöz. Hallotta még, hogy Amarië édesanyja azt motyogja: „nahát, ők biztosan noldák lehetnek”, de reagálni nem tudott rá, mert a herceg karon ragadta, és elindult vele az egyik irányba.
‒ Remélem, még látjuk egymást! ‒ kiáltott utána a kislány, mire A2 hátrafordult, hogy intsen neki, majd elvesztek a város forgatagában a vanya lány szeme elől.

‒ Mit mondtál a lánynak, kik vagyunk? ‒ faggatta ki a herceg, amint hallótávolságon kívülre kerültek.
‒ Én ugyan semmit. Csak annyit, hogy Anawennek hívnak.
‒ Helyes. Bár jobb lett volna, ha nem mutatkozol be, vagy legalábbis nem ezen a néven. Talán nekem sem kellett volna a neveden szólítanom téged.
‒ Miért?
‒ Nem tudom, mennyit hallhattak Valmarban Anawenről, az Idegenföldről jött leányról, aki a nolda királyi családdal él. Mindenesetre nem szeretném, ha bármelyik vanya tudná, hogy Finwë nagykirály fia Valmarba látogatott.
‒ Az nehéz lesz, elmondásod szerint a Fëanáro nevet elég sokan ismerik Valinorban.
‒ Pontosan ezért nem fogsz te sem így hívni, amíg itt vagyunk. A nevem mostantól Daurin.
A2 nem tudta visszafogni magát, felkacagott a fiú szavain.
‒ Hát te nem vagy normális! Biztos, hogy nem verted be a fejed a barlangban te is?
‒ Semmi bajom ‒ morogta ingerülten Fëanáro, és még jobban lehalkította a hangját. ‒ Csupán nem akarom, hogy Indis fülébe jusson, hogy itt vagyunk. És tekintve, hogy Indis a vanyák királyának, Ingwének a rokona, hidd el, pillanatok alatt eljutna hozzá a hír, hogy Finwë fia a vanyák közé látogatott. Aztán otthon magyarázkodhatunk.
‒ Aha. Mondd csak, nincs neked üldözési mániád?
‒ Meglehet. Attól még azt teszed, amit mondok, mert ha lebuktatsz, esküszöm, hogy...
‒ Jól van, Fë ‒ vagyis Daurin, nyugodj meg! Egy szót sem szólok.
‒ Köszönöm ‒ bólintott végül Fëanáro, és a vitát lezártnak tekintve körülnézett. ‒ Jó, elvileg ezen a lépcsőn fel, és egy nagy, arany házat kell majd keresnünk az utca végén.
‒ Arany házat? Hiszen itt mindegyik arany!
‒ Csak azért tűnnek annak, mert a Nyugati Kapunál állnak a Fák. Csak kövess, kedves Anawen, és ne kérdezz semmit!
‒ Ahogy akarod, Daurin úr.


Végül egy-kettőre megtalálták Ingillo házát, aminek a kapui, de még a bejárati ajtaja is tárva-nyitva állt. A páros rövid tanácskozás után úgy gondolta, valószínűleg azért, mert ő egy gyógyító, tehát a segítségre szoruló eldák bármikor bemehetnek hozzá, így ők is hasonlóan jártak el. 
Amint beléptek a kétszárnyú ajtón, egy szolgáló lépett oda hozzájuk.
‒ Legyetek üdvözölve Ingillo mester házában! ‒ hajolt meg feléjük. ‒ Miben lehetek szolgálatotokra?
‒ Messziről jött utazók vagyunk ‒ válaszolt Fëanáro. ‒ És a mestered segítségére lenne szükségünk, mert megsérültem az út során.
A tünde a másodperc töredéke alatt végigmérte a herceget tetőtől talpig ‒ valószínűleg látható sérülés nyomait keresve. Végül csak bólintott egyet.
‒ Rendben van, jó uram. Kérlek titeket, fáradjatok abba a szobába, máris küldetek valakit Ingillo úrért!
A páros némán engedelmeskedett, és beléptek az említett helyiségbe, mely rögtön a hallból nyílt. Körülnézve megállapították, hogy ez lehet a gyógyító irodája, legalábbis a két heverőből, a helyiség közepén álló íróasztalból, és a fal mellett két oldalt helyet foglaló vitrinekből erre következtettek. Az egyik oldalon különféle fiolák és gyógynövények sorakoztak az üvegszekrényben, a másikon pedig a vizsgálathoz és gyógyításhoz szükséges, többnyire fémből készült eszközök álltak. Némelyik láttán Fëanáro erősen elgondolkodott, hogy biztosan jó helyen járnak-e, és nem egy henteshez jöttek véletlenül. Aggályait közölte A2-val is, aki csak vállat vont.
‒ Hallottam már az emberek régi gyógyítási módszereiről, ők is használtak hasonló eszközöket. De tekintve, hogy velünk ellentétben az emberek meg tudtak betegedni, az orvostudomány nagyon sokat fejlődött az évszázadok alatt.
‒ Mégis honnan tudsz ennyit az emberekről, ha sosem találkoztál eggyel sem?
‒ A romvárosban, ahol jártam, rengeteg emléket hagytak maguk után. Amíg magányosan jártam a vidéket, volt időm felfedezéseket tenni a régi világgal kapcsolatban. De ha engem kérdezel, téged nem fognak megkínozni ilyen eszközökkel. A tündék ennél kifinomultabbnak tűnnek.
‒ Ha te mondod... Csak tudnám, hogy akkor miért tart magánál ilyeneket ez a sarlatán?
‒ Gondolom, nyílt sérülések ellátásához kellenek.

Fëanárót nem egészen nyugtatták meg az android szavai, s hogy leplezze zaklatottságát, inkább másfelé terelte a témát.
‒ És te most hogy érzed magad? Őszinte leszek, az utóbbi napokban teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki megsérült...
‒ Ó, amiatt ne aggódj! ‒ mondta A2, és a füle mögé tűrte a haját, felfedve a korábbi sérülés helyét a halántékán, mely szinte már teljesen összeforrt. ‒ Az a chip, amiről a múltkor beszéltem, segített a regenerálódásban, úgyhogy most már kutya bajom. Inkább arra koncentrálj, hogy te is felépülj végre...
Mire a mondandója végére ért, Fëanáro közelebb lépett hozzá, és visszasimította a haját az arcába, hogy a füle ne látszódjon ki.
A2 arcán zavar futott át, és értetlenül pislogott a herceg gyengédségét látva, de aztán gyorsan összeszedte magát.
‒ Ez meg mire volt jó? ‒ kérdezte felháborodva.
‒ Csupán arra, hogy ne kelts még nagyobb feltűnést a megjelenéseddel. Nem szeretném, hogy az legyen a gyógyító első kérdése, mégis miféle lény vagy te.

Épp, mikor ezt kimondta, belépett a terembe egy magas, aranyszőke hajú tündeférfi, földig érő, fehér köpenybe burkolózva. Tekintetében végtelen bölcsesség ült, ahogy barátságosan vendégeire mosolygott.
‒ Üdvözöllek titeket! Ingillo vagyok, Valmar gyógyítója. Kik vagytok ti, kedves utazók?
‒ Üdv neked is! ‒ köszöntötte őt Fëanáro kimérten. ‒ Az én nevem Daurin, ő pedig az útitársam, Ettelëa. Tirionból érkeztünk.
‒ Bizonyára fáradtságos utatok volt idáig ‒ mondta a házigazda. Miközben beszélt, becsukta maga mögött az ajtót, így nem láthatta A2 értetlen tekintetét az új nevét hallván, sem Fëanáro türelmetlen legyintését, hogy elhallgattassa, mielőtt a lány egyáltalán megszólalt volna. ‒ Mondjátok, miben tudok segíteni?
‒ Baleset ért az utazásunk során ‒ kezdett bele Fëanáro, s nem kevés erőfeszítés kellett hozzá, hogy nyugodtságot erőltessen a hangjába. ‒ Leestem egy magaslatról, és úgy hiszem, eltört néhány bordám, talán kettő, vagy három. Egy Almarien nevű maiától kaptam már egy azuradan nevű fájdalomcsillapítót, de lassanként múlik a hatása, így pedig lovagolni sem tudok rendesen, hazáig utazni pedig semmiképpen sem. Mondd, mester, tudnál valahogy segíteni rajtam?
Ingillo különös arckifejezéssel hallgatta a fiú beszámolóját, és kezeit széttárva lassan tett felé néhány lépést. 
‒ Értem. Nos, megengeded, hogy vessek rá egy pillantást?
Fëanáro egy pillanatig vonakodva nézett a tündére, aztán Anawenre, és vissza. Majd lassan bólintott, és nekilátott levetni a tunikáját.
‒ Kimenjek? ‒ kérdezte az android, aki nem igazán értette a fiú furcsa zavarát, és azt hitte, talán az okozza, hogy ő is jelen van.
‒ Ahogy Daurin úr kívánja. Az én munkámat nem zavarod, kisasszony ‒ fordult felé Ingillo, de Fëanáro csak legyintett egyet.
‒ Maradhat, ha akar ‒ mondta a gyógyítónak címezve. ‒ Nem fog látni semmi újat.
És különben sem akarom, hogy magamra hagyjon veled, tette hozzá magában.

‒ Ezek szerint ő a te asszonyod? ‒ kérdezte a vanya gyanútlanul, mire Fëanáro mozdulatlanná dermedt, és úgy nézett a férfira, mint egy félőrültre. A2 csak pislogott.
‒ Dehogyis! ‒ kiáltottak fel végül együtt, majd egymásra néztek. Fëanáro gyorsan lekapta magáról az inget is, már amennyire sérülése engedte a kapkodást; A2 pedig a félmeztelen herceg láttán úgy döntött, inkább a szemközti vitrint veszi szemügyre.
‒ Ó, bocsássatok meg, nem akartam... ‒ szabadkozott Ingillo, majd ismét Fëanáro elé lépett, és alaposan szemügyre vette az oldalát. Az még csúnyán be volt lilulva a törött bordái fölött, talán csak a színe lett épp egy árnyalattal halványabb az elmúlt napok során.
‒ Nem történt semmi ‒ felelte végül, hogy elterelje a saját gondolatait. ‒ Ő csupán egy közeli barátom és útitársam ‒ folytatta, de rögtön utána fájdalmasan felszisszent, ahogy Ingillo megérintette a sérülést.
Az idősebb tünde a fiú fájdalmait látva hümmögött egyet, majd a háta mögé lépett.
‒ Ez most talán egy kissé kellemetlen lesz, de megtennéd, hogy veszel néhány mély lélegzetet?
Fëanárónak a nyelve hegyén volt a csípős válasz, miszerint pontosan kitapasztalta már az elmúlt két napban, mennyire fájdalmas is a levegővétel, de A2 szúrós pillantása belefojtotta a szót. Végül bólintott, és engedelmeskedett Ingillónak, aki lehajtotta a fejét a herceg lapockájához, és hallgatott.
Minthogy az azuradan hatása szinte már teljesen elmúlt, Fëanárónak nehezére esett teljesíteni a kérést, ugyanis a fájdalom miatt a mély lélegzetvételek egyre rövidebbé és szaggatottabbá váltak. Ingillo így nem is kínozta sokáig, számára elég volt ennyi, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem sérült a tüdeje.
‒ Jól van ‒ mondta végül felegyenesedve. ‒ Most pedig kérlek, Daurin úr, ülj le az ágy szélére!

Míg a nolda helyet foglalt, és várakozásteljesen pillantott fel a gyógyítóra, ő a közeli vitrinhez lépett, és kivett onnan egy sötétzöld fiolát.
‒ Nem adom be rögtön, mert szeretnék előbb megbizonyosodni, hogy nincs-e semmilyen belső sérülésed, vagy bármi egyéb, ami orvoslásra szorul. De amint úgy érzed, nem bírod tovább, szólj, és azonnal enyhítek rajta.
‒ Mi lenne, ha csak összeforrasztanád?
‒ Megteszem, uram, de előbb tudnom kell, nincs-e más sérülés, amivel számolnunk kell. Ha nem fedezik fel időben, a belső vérzésnek rendkívül súlyos következményei lehetnek, és sajnos kívülről nem minden esetben hagy nyomot. ‒ Amíg ezt elmondta, a fiolát egy kis asztalkára téve leült Fëanáróval szemben egy székre, majd egyik kezével megragadta a bal csuklóját, a másikat pedig a homlokára helyezte. Mindeközben motyogott magában valamit, de a herceg nem volt benne biztos, hogy értelmes szavak voltak. 
Fëanáro sejtette, hogy a másik tünde éppen a szívverését számolja a csuklóján, ezért nyugton maradt, pedig legszívesebben felkapta volna magára a ruháit, és hazáig szaladt volna. 
Megbánta már, hogy Valmarba jöttek. Úgy hitte, sokkal jobban járt volna otthon Yualonnal, a palotabeli gyógyítóval. Igaz, hogy magyarázkodnia kellett volna egy sort, de őbenne legalább megbízott. Semmi mást nem akart már, csak hogy túl legyenek végre az egészen, és maguk mögött tudhassák Valmar városát. Egyedül Anawen jelenléte tartotta benne az erőt, aki most érdeklődve, de kissé aggódó arccal figyelte a vizsgálatot.

‒ Hmm... ‒ mormogta Ingillo egy perc elteltével. ‒ A pulzusod valamivel gyorsabb, mint kellene, hogy legyen, és úgy érzem, van egy kis lázad is. Azt hiszem, további vizsgálatokra lesz szükség, addig nem forrasztom össze a csontot.
‒ Nála ez normális ‒ szólt közbe A2, látva Fëanáro döbbent tekintetét a gyógyító szavai hallatán. 
‒ Ezt hogy érted, gyermekem? ‒ fordult felé kíváncsian a gyógyító.
‒ Úgy, hogy eddig akárhányszor hozzáértem, mindig forrónak tűnt a bőre. És biztos vagyok benne, hogy a sérülése előtt semmi baja sem volt, ezért nem gondolom, hogy lázas lenne. 
És valóban. Most, hogy jobban belegondolt, a többi nolda, akivel valaha is fizikai kapcsolatba került, egy kicsit sem tűnt olyannak, mint a koronaherceg. Fëanáro érintése mindig forró volt, mintha valóban ott égne benne az a tűz, amiről a nevét is kapta. 
Fëanáro pedig helyeslően bólintott a lány szavaira.
‒ Igen, ezt mások is megjegyezték már.
‒ Igazán? ‒ kérdezett vissza meglepetten Ingillo, mélyzöld szemeit a nolda szürkéskék íriszeibe fúrva. ‒ Rendben van, Daurin úr. Azért, ha nem bánjátok, szeretnék megbizonyosodni, hogy valóban csak egy mezei csonttörésről van szó...
Fëanáro ismét szólásra akarta nyitni a száját, hogy ellenkezzen, de A2 megelőzte.
‒ Tedd a dolgod, mester!

Ingillo bólintott, és megkérte a noldát, hogy feküdjön hanyatt a heverőn, karjait kissé eltartva a testétől, mire ő kénytelen-kelletlen engedelmeskedett.
‒ Akkor, ha most megbocsátod... ‒ kezdte a vanya, és ismét a fiú bordáihoz nyúlt. Ezúttal erősebben megnyomkodta, amit Fëanáro úgy érzékelt, mintha a bordái alatti részt próbálná elérni a sérülésen keresztül. Az ajkába harapott, hogy ne ordítson fel.
‒ Ezt most ki kell bírnod fájdalomcsillapítás nélkül. Ígérem, nem fog sokáig tartani. De legalább mindannyian megnyugodhatunk, hogy nem történt komolyabb baj ‒ magyarázta Ingillo, miközben az oldaláról áttért a hasára. Szerencsére Anawenhez hasonlóan ő sem találta belső sérülés nyomait, így végül eleresztette Fëanárót, aki zihálva engedte el eddig megfeszített izmait. 
‒ Rendben van, fiú. Úgy látom, nincs semmi akadálya, hogy elkezdjem a gyógyítást.
‒ Éppen ideje volt.
A vanya nem reagált betege csípős megjegyzésére. Tapasztaltabb volt ő annál, mintsem, hogy hagyja, hogy kizökkentsék munkájából. Egyik tenyerét a sérülésre helyezte, a másikat valamivel feljebb, a mellkasa bal oldalára.

‒ Előre szólok, igen fájdalmas lesz. Ennek ellenére kérlek, próbálj nyugton maradni, különben lehet, hogy rosszul forrasztom össze!
‒ Remek. Akkor adj abból a fiolából!
‒ Őszinte leszek veled, uram, nem szívesen teszem, amíg nem érzem feltétlen szükségét. Ez egy rendkívül erős nyugtató és fájdalomcsillapító, ami az én munkámat segíti ugyan, de a szervezetnek nem tesz jót. Túladagolva pedig akár halálos is lehet.
‒ Mit értesz az alatt, hogy halálos? ‒ kapta fel a fejét A2 is, és közelebb lépett a heverőhöz. Aggódva nézett Fëanáróra, de a fiú nem viszonozta a pillantását. 
‒ Csupán azt, hogy ezt a gyógyszert alkalmaztam a hosszú utazásunk során is, és sajnos volt példa rá, hogy az, akinek adtam belőle, nem tért magához többé. 
‒ Értettem ‒ mondta végül Fëanáro, és mély levegőt vett. ‒ Akkor csak essünk túl rajta!
Ingillo bólintott és A2-hoz fordult.
‒ Gyere még közelebb, Ettelëa kisasszony! Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre.
Az android nem kérdezett semmit ahogy az ágy mellé lépett, tekintetét Fëanáro arcára függesztette. A herceg behunyt szemmel várakozott, láthatóan próbált felkészülni az elkövetkező kínokra. 

Az első néhány másodpercben teljes némaság telepedett a szobára, aztán Ingillo elkezdett motyogni valami varázsige-szerű mantrát. Egy darabig még Fëanáro nem tiltakozott, ám egyszer csak fájdalmasan feljajdult. A2 leült Ingillo mellé, a nolda fejéhez közel, de egyelőre nem tett semmit, csak figyelte a tündéket, hol az egyiket, hol a másikat.
‒ E... elég... ‒ zihálta Fëanáro, és arcára volt írva, mennyire erőlködik, hogy mozdulatlan maradjon. Olyan érzés volt, mintha ahelyett, hogy összeforrasztották volna, újra és újra eltörték volna a csontjait.
Ingillo azonban meg sem hallotta a jajgatását ‒ rendületlenül mormolta tovább a gyógyító varázslatot.
‒ Sokáig tart még? ‒ kérdezte A2, és még csak nem is akart belegondolni, mit érezhet most Fëanáro.
A vanya erre abbahagyta a mormolást, de kezét nem vette le a tündéről, aki erre hangosan felnyüszített.
‒ Egy darabig biztosan. Daurin úrtól függ, milyen gyorsan reagál a szervezete, és hogy ő maga mennyire ellenkezik. Hidd el, kisasszony, mindent megteszek, hogy a fiú fájdalmait a lehető legcsekélyebbre csökkentsem.
‒ Ebben nem kételkedek ‒ bólintott A2, és a kézfejével megtörölte a herceg gyöngyöző homlokát. ‒ Már az eddigiekért is hálásak vagyunk.
‒ De még mennyire ‒ motyogta Fëanáro, majd ismét felkiáltott. Ingillo visszatért a varázsigéhez.

Hosszú percek teltek így el, és az android kezdte egyre inkább feszélyezve érezni magát. Fëanárón látszott, hogy minden erejével azon van, hogy visszafogja magát, de időnként elhagyta az ajkait egy-egy fájdalmas sikoly. A2 még sosem látta őt ilyennek, pedig már nem egyszer okoztak egymásnak fájdalmat gyakorlás közben. Kezdett megrémülni, de egy hang a fejében azt súgta, ha ő megijed, akkor a herceg is biztosan elveszíti a maradék higgadtságát.
Végül úgy tűnt, Fëanáro elérte a tűréshatárát. Kétségbeesetten lökte el Ingillo kezét, és úgy ordított, hogy még ablaküveg is beleremegett.
‒ Nem! Elég! Ne érj többet hozzám! Nem... ‒ A végére azonban elcsuklott a hangja, és olyan hevesen kapálózott, hogy félő volt, hogy leesik az ágyról.
Ingillo azonban nyugodt maradt. A mellkasa közepénél fogva visszanyomta Fëanárót az ágyra, és közben A2-hoz fordult.
‒ Kisasszony, kérlek, fogd le őt! 
Az android némán engedelmeskedett. Felállt, és a két vállára támaszkodva mozdulatlanul tartotta a herceget.
‒ Semmi baj, itt vagyok veled! ‒ próbálta nyugtatni, de valójában fogalma sem volt, mit kellene mondania, hogy Fëanáro valóban megnyugodjon. Az egész teste reszketett a lány alatt, és tehetetlenül kapkodta a fejét jobbra-balra, ha már a többi testrészét nem tudta mozdítani.
Lassacskán abbahagyta a kiáltozást, de úgy tűnt, csak azért, mert annyira kiszáradt a torka, hogy nem jött ki rajta több hang, bármennyire is próbálkozott. Bőre csutakossá vált az izzadtságtól, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ami valószínűleg megnehezítette Ingillo dolgát, de a férfi nem szólt, csak motyogta magában az ősi szavakat.

‒ Már nincs sok hátra ‒ mondta csendesen inkább magának, mintsem a vendégeinek. Erre azonban Fëanáro ismét elkezdett kapálózni, és A2 attól félt, csak ártana azzal, ha erősebben fogja le.
‒ Kérlek, Ingillo mester, adjunk neki abból a nyugtatóból! ‒ fordult a vanyához elkeseredetten. ‒ Nem bírom nézni, hogy szenved!
Ingillo végül kiengedett egy néma sóhajt, és bólintott.
‒ Rendben van. Két cseppet kap, és nem többet!
A2 a zöld fioláért nyúlt, és kupakját kihúzva Fëanáro kiszáradt ajkaira csepegtetett a fehéres-átlátszó gyógyitalból. A hatás azonnali volt: Fëanáro kezei ernyedten hanyatlottak vissza az ágyra, mintha már nem lett volna több energiája, hogy használja az izmait. Teljesen mozdulatlanná vált, a légzése is lelassult, és már csak bágyadtan pislogott A2-ra.
Ingillo végre gond nélkül befejezhette a gyógyítást.
‒ Ugye nem lesz baja ennyitől? ‒ kérdezte tétován az android, tekintetét nem vette le a nolda tompán fénylő szemeiről.
‒ Úgy vélem, ennyitől még nem. A fiú még fiatal és erős, ez a mennyiség csak egy kicsit elbódítja őt, semmi több ‒ mondta, de hangja tétován csengett.
‒ Mennyire vagy ebben biztos?
‒ Egy ilyen erős gyógyszernél sosem lehetünk teljesen biztosak. De mondjuk azt, nagyobb esély van arra, hogy magához tér, mint, hogy nem.
‒ Kösz, ez megnyugtató.
Fëanáro tekintete hosszan időzött A2 arcán, majd felnézett a gyógyítójára, végül behunyta a szemét. Ingillo pedig végre elengedte a fiút, és felegyenesedett. Látszott az arcán, hogy a művelet igencsak igénybe vette az ő erejét is.
‒ És mennyi ideig marad ilyen állapotban? ‒ kérdezte csendesen A2.

A vanya közben felállt, és az asztalra készített kancsóból vizet töltött, majd a heverőhöz lépve megitatta a noldát.
‒ Az sem biztos, hogy teljesen elveszíti az eszméletét. Lehet, hogy még néhány óráig kicsit kába marad, de az is lehet, hogy egy kis pihenés után gond nélkül lóra tud majd szállni ‒ mondta, de a biztonság kedvéért ellenőrizte a pulzusát. ‒ Kutya baj sem lesz, nyugodj meg, leány!
‒ Ennek örülök ‒ sóhajtott megkönnyebbülten A2. ‒ Megkérdezhetem, hogy milyen orvosságot kapott?
‒ Hogyne. Máktej kivonat volt, egy kis athelasszal keverve. A hatás, mint azt magad is tapasztalhattad, azonnali. Egyetlen hátránya, hogy a máktej valóban nem használható nagy mennyiségben, a korábban említett okok miatt. Miért kérded? Tán csak nem magad is érdeklődsz a gyógynövények iránt?
‒ Nos, odahaza van egy füvészkert, ahova időnként ellátogatok ‒ vallotta meg az android. ‒ De még nagyon sokat kell tanulnom.
‒ Vagy úgy. Mindenesetre biztos, ami biztos: Daurin igazán jól viselte a gyógyítást.
‒ Még, hogy jól viselte?! ‒ hüledezett A2. ‒ Ennyire még sosem hallottam kiabálni.
‒ Az eddigi betegeimhez képest akkor is jobb volt. A legtöbben néhány perc után feladják, mert nem bírják elviselni a fájdalmat, amit a csont összeforrasztása okoz. Hihetetlen erő lakozik benne, ezt már az első érintésnél éreztem.
A2 nem válaszolt, helyette csak lágyan megcirógatta Fëanáro arcát, mire a tündefiú ismét ránézett. Ingillo pedig a székén hátradőlve, merengve nézte a párost.
‒ Régóta ismered a fiút? ‒ kérdezte a vanya, látva az android bizalmas érintését.
‒ Csupán néhány hete ‒ felelte, de gondolatban hozzátette, hogy ez az ő ideje szerint néhány hónapot jelent. Persze, valószínűleg ez semmiség az eldák öröklétéhez képest. ‒ De sok időt töltünk együtt.
‒ Értem. Akárhogyan is, Daurin úr hálás lehet, hogy van valaki, aki ennyire törődik vele. 
‒ Tudod, Ingillo úr, ő nem az a hálás típus ‒ mondta félhangosan A2, tekintetét Fëanáro arcán pihentetve. ‒ De bizonyára igazad van.

A vanya lágyan mosolyogva nézte a vendégeit még egy rövid ideig, majd felállt, és az ajtó felé vette az irányt.
‒ Ha megbocsátasz, kettesben hagylak titeket egy kicsit. Van némi papírmunkám, amit még a fények változása előtt el kell intéznem, de azután még meglátogatom Daurint!
‒ Rendben van ‒ bólintott A2, és meghajolt a bölcs tünde előtt. ‒ Köszönjük. Köszönünk mindent.
Ingillo az ajtóból fordult vissza, mintha elfelejtett volna valamit.
‒ Ó, jut is eszembe! Mondd csak, Ettelëa kisasszony, véletlenül nem Míriel Therindë nemzetségéhez tartozol?
Erre a váratlan kérdésre még Fëanáro is magához tért kissé, de csak a tekintete vált élénkebbé, egyébként nem mozdult. A2 pedig értetlenül nézett a vanyára.
‒ Tessék?
‒ Egyedül az ő családjáról tudok a noldák között, aki hasonló hajszínnel rendelkezik, mint te. Ezért gondoltam csupán, hogy a rokona lehetsz, bocsásd meg tolakodásom.
A2-nak fogalma sem volt, miként reagáljon erre. Ezek szerint Ingillo megsejtette, hogy kettőjüknek köze van a nolda királyi családhoz? Vagy tényleg csupán arról van szó, hogy a hajszíne miatt a gyógyító azt feltételezte, hogy köze van Míriel Therindéhez, Fëanáro édesanyjához? Eszébe jutott a ceruzarajz, melyet a herceg jegyzetei között talált az első nap, de abból nehezen állapíthatta volna meg, hogy hasonlíthat Mírielre.
‒ Nem, vagyis nem tudok róla ‒ mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott, de utána meg attól félt, bizonytalansága árulja el, hogy ő valójában nem is tartozik az eldák közé.
‒ Értem. Ez esetben tekintsd tárgytalannak, amit mondtam. ‒ Ezzel Ingillo elhagyta a szobát, és halkan dúdolászva indult el az emelet felé.
Miután kettesben maradtak, az android Fëanáróra nézett.
‒ Hmm... Szerintem lebuktunk.
Ahogy telt az idő, a nolda herceg kezdett ébredezni kábult állapotából. Egyelőre még nem beszélt, vagy ha igen, alig hallhatóan motyogott magában, vagy csak Anawen nevét ismételgette. Ő pedig gyengéden szorította meg a fiú kezét, amit felé nyújtott, majd egy lágy csókot lehelt rá.
‒ Remélem, hallottad Ingillót, hercegem. Nagyon ajánlom, hogy hálás legyél, amiért itt vagyok veled!
Fëanáro továbbra sem reagált, csak hosszan pislogott egyet, akár egy cica, majd lehunyta a szemét, és könnyű álomba szenderült.


Míg Fëanáro a következő, alig egy órában pihent, A2 egy pillanatra sem hagyta magára. Miután elaludt, ráterítette a lábánál heverő takarót, majd visszaült mellé, és hosszasan figyelte őt. 
Amiatt ugyan már nem kellett aggódnia, hogy a fiúnak komoly baja esett, de képtelen volt teljes mértékben megnyugodni, amíg az orvosság hatása alatt állt. Fëanárónak azonban nem kellett sok idő, hogy kipihenje a korábbi megpróbáltatásokat, és A2 alig bírta visszafogni magát, hogy örömében ne boruljon azonnal a nyakába. Ez volt az első pillanat, hogy ilyesfajta késztetést érzett, és maga sem tudott mit kezdeni vele.
Fëanáro még egy kicsit kótyagos volt, mikor felébredt, és nem egészen volt ura a testének. A2 segítségével felült az ágyon, és újra meg újra körülnézett a helyiségben, mintha csak arra próbálna visszaemlékezni, hogyan került ide. De aztán úgy tűnt, pontosan tisztában van a korábbi eseményekkel.
‒ Mennyi lehet az idő? ‒ kérdezte rekedten, és a vizespohárért nyúlt. Kinyújtott keze megremegett a levegőben, így az android ismét a segítségére sietett.
‒ Úgy látom, Laurelin már halványodik, közel lehet a fények változása. Te hogy vagy?
‒ Meglepően jól ‒ felelte a herceg, miután visszaadta az üres poharat a lánynak. ‒ Nem gondoltam volna, hogy ez a kuruzsló tényleg meg tud gyógyítani.
‒ Helyes ‒ bólintott a lány, és abban a pillanatban belépett Ingillo is, mintha csak megérezte volna a fiú ébrenlétét.
‒ Á, Daurin úr! Jobban vagy? ‒ kérdezte érdeklődve, és leült korábbi helyére, a betegágy mellé.
‒ Sokkal. Úgy érzem, teljesen meggyógyult a törés.
‒ Lássuk csak... ‒ motyogta az idősebb, és ismét megvizsgálta Fëanárót. Miután mindent rendben talált, elégedetten mosolygott a noldára. ‒ Rendben van, Daurin, úgy vélem, sikerült teljesen összeforrasztani a törött csontokat. A zúzódás nyoma is el fog tűnni néhány napon belül, de fájdalmat már biztosan nem fog okozni.
Fëanáro egy bólintással nyugtázta a dolgot, mire Ingillo felállt, és felsegítette a betegét is.
‒ Én akkor ezennel be is fejeztem a munkámat ‒ jelentette ki ünnepélyesen a gyógyító. Meghajolt a páros előtt, majd sarkon fordult, és az asztalhoz lépett, tollat és tintát ragadott, majd kapkodva elkezdett körmölni valamit egy üres pergamenre.

Fëanárónak nem kellett kétszer mondani; azonnal nekilátott az öltözködésnek, majd közelebb lépett a nekik háttal álló vanyához.
‒ Mondd, Ingillo Mester, mivel tartozunk neked?
Az idősebb tünde meglepve fordult hátra, majd legyintett egyet.
‒ Ugyan már, nem fogadhatok el fizetséget olyasvalamiért, ami a kötelességem! De köszönöm a kedvességed, nol... ‒ Befejezni azonban nem tudta, mert Fëanáro elé állt, lehúzta az egyik gyűrűjét az ujjáról, és felé nyújtotta. Még Indistől kapta néhány éve, de sosem szerette igazán. Csupán azért hordta magával, hogy szükség esetén fizethessen vele utazásai során, és most éppen kapóra jött. Az arany foglalatban tiszta smaragd volt, ami pontosan olyan színnel csillogott Laurelin halványuló fényében, mint a vanya férfi szemei.
‒ Ez a tiéd, tartsd meg. A lehető legszebb ajándék, amit egy noldától kaphatsz a szolgálataidért.
‒ Igazán, Daurin úr? ‒ kérdezte, egyszerre hitetlenkedve és hálával telve, miközben az ékszerért nyúlt. Valóban gyönyörű darab volt. ‒ Nem érdemlem meg a kedvességed, jó uram.
‒ Mi tartozunk köszönettel ‒ tette hozzá A2 is, immár sokadjára. Nem emlékezett, volt-e valaha bárki, akinek ennyiszer mondott volna köszönetet.
Fëanáro csak biccentett, és begombolta a tunikáját. Kissé bizonytalan léptekkel indult meg az ajtó felé, az android pedig szorosan mellette haladt, készen arra, hogy elkapja, ha esetleg elveszítené az egyensúlyát.
‒ Namárië, heru Ingillo! (Ég veled, Ingillo mester!) ‒ búcsúzott Fëanáro. Már majdnem kilépett a hallba, mikor a vanya utánaszólt.
‒ Ég veled, Fëanáro herceg!

A nolda erre a megnevezésre mozdulatlanná dermedt, majd mikor túljutott a döbbenetén, hátrafordult. Ingillo ott állt a szoba közepén, és meghajolt felé.
‒ Csak nem gondoltad, hogy nem fogom felismerni a Tűz Szellemét, Finwë nagykirály fiát? ‒ kérdezte cinkos mosollyal az arcán. Aztán az androidhoz fordult. ‒ Te pedig ezek szerint az a messzi földről érkezett leány vagy, akit a nolda királyi család magához vett.
A2 hevesen bólogatott, azonban Fëanáro nem válaszolt, csak halvány mosollyal az arcán biccentett egyet, majd belekarolt a társába. Egyrészt azért, hogy ezzel elhallgattassa, mielőtt az bármit is mondhatott volna, másrészt szüksége volt A2-ra támaszként, ha esetleg elveszítené az egyensúlyát.

‒ Mégis honnan jött az a név, hogy Ettelëa? ‒ kérdezte az android, mikor kiléptek a főkapun, és a lágy fényben elindultak vissza, a lovaik felé. 
‒ Rögtönöztem valamit ‒ vont vállat Fëanáro. ‒ Azt jelenti: idegen.
‒ És egyáltalán mi szükség volt rá?
‒ Megmondtam már: nem vagyok benne biztos, hogy az Anawent mennyire ismerik itt, Valmarban, így inkább nem kockáztattam.
‒ Hát neked tényleg üldözési mániád van ‒ közölte A2 a szemeit forgatva. ‒ De végül mindegy is, hiszen Ingillo rájött az igazságra.
‒ Igen, neked köszönhetően.
‒ Mi az, hogy nekem köszönhetően? Talán nem pont azt a gyűrűt kellett volna, amit Indistől kaptál...
‒ A gyűrűvel nem volt semmi baj ‒ közölte Fëanáro, miközben A2 segítségével felült Narquelion hátára.
‒ Hmm. Akkor talán az, hogy Mírielhez hasonlított, te meg hirtelen sokkal éberebbé váltál.
Fëanáro erre nem felelt, és a lány sejtette, hogy ezzel érzékeny pontra tapintott.
‒ Vagy amikor azt mondta, lázad van ‒ gondolkozott tovább hangosan.
‒ Attól még a te hibád ‒ jegyezte meg nyugodtan a herceg, és egy pillanatra sem hitte el, hogy talán Ingillo nem volt olyan ostoba, hogy ő becsaphassa.
‒ Na persze ‒ horkantott fel az android. ‒ Remélem, a hír, hogy itt jártunk, hamarabb eljut Indishez, mint mi magunk!
‒ Néha elgondolkozom, hogy kinek az oldalán állsz.
‒ Ó, Fëanáro, mondtam már, mennyire örülök, hogy meggyógyultál?