A páros kalandos útja véget ér, és végre megérkeznek Tirionba. Ám előtte még tartanak egy kis pihenőt, ahol történik egy s más… 
Ebben a fejezetben szerepel az egyik olyan jelenet, amit még az elsők között találtam ki a történet kezdetekor. Fogadjátok szeretettel! :) 

Fanart: Fëanor és a drón - DandeilionDragon

‒ Végül nem derült ki, miért akarta Almarien, hogy Valmarba menjünk ‒ jegyezte meg A2, mikor már messze maguk mögött hagyták a Harangok Városát, és a csendes óra után nem sokkal, Telperion ezüstös fátyolfényében Tirionnak fordultak.
‒ Most, hogy mondod... ‒ hallotta Fëanáro kissé erőtlen hangját, mire a mellette ügető hercegre nézett. Úgy volt, ahogy Ingillo megmondta: valóban kába volt még egy kicsit, de a nyereg egyenesen tartotta, Narquelion pedig érezte gazdája bizonytalan mozdulatait, így ő is óvatosan ügetett. A2 persze a szeme sarkából folyamatosan figyelte őt, készen arra, hogyha elszédül, akkor el tudja kapni, mielőtt lezuhan a csődör hátáról. ‒ Gondolom nem az volt életünk fő célja, hogy Ingillóval találkozzunk Valmarban. Főleg az enyém nem. De nem is tudom, mit vártál, az ainuknak ez a kedvenc elfoglaltsága: ködösítve beszélni egy eseményről, melyről aztán sosem derül ki, mire is utaltak valójában. 
‒ Nem Mandos az, aki szeret a „jövőbe látni”?
‒ Főként ő, igen, de időnként mindegyikük eljátssza ezt. Nem látnak ők sehova, csupán az Ainulindalë kottáját olvassák. Aztán vagy bejön, vagy nem.
A2 hallgatott. Nem volt túl sok tapasztalata az ainukkal, így nem tudta, hihet-e Fëanáro kétkedő hozzáállásának. 
‒ Egyébként meg azt hittem, ha már a valák többsége is Valmarban él, találkozni fogunk néhányukkal.
‒ Örülj neki, hogy nem így történt, Anawen. Csak még több magyarázkodásra adott volna okot.
Az android a fejét csóválta. Ismét meg kellett állapítania magában, hogy Fëanáro nem egy könnyű eset, ok nélküli paranoiája pedig egyszerűen nevetséges.

Az égbolt tiszta volt felettük, és Telperion virágzása immár közelített fénypontjához, így az egész vidék a Fa és a csillagok ezüstfényében tündökölt. Éppen ekkor haladtak el az út mellett, mely a Taniquetil meredek, sziklába vájt lépcsőihez vezetett, és A2 akaratlanul is felnézett a magasba. A hófedte hegycsúcs csak egy elképesztően távoli, fehér folt volt az ég kéklő sötétjében, a maga misztikusságával lenyűgözve a lányt. Valamiért a műholdak jutottak eszébe, de aztán megrázta a fejét, így próbálva feledni a régi világának kósza maradványait.
‒ Azon gondolkoztam... ‒ szólalt meg egy kis idő elteltével, mire Fëanáro fáradt pillantást vetett rá. ‒ ...hogy talán, ismétlem, talán, tartozom egy bocsánatkéréssel.
‒ Mégis miért? ‒ kérdezett vissza a nolda egyszerre meglepetten és kábultságából kissé felélénkülve.
‒ Mert valójában az én hibám az egész.
Fëanáro erre hangosan felsóhajtott ‒ kihasználta, hogy végre fájdalom nélkül tud sóhajtozni.
‒ Úgy, szóval elismered, hogy te buktattál le Ingillo előtt?
‒ Dehogyis! Ingillo azért jött rá, hogy te vagy a noldák hercege, mert nem ostoba. Viszont... az az én hibám, hogy egyáltalán ilyen helyzetbe kerültél. 
‒ Már miért lenne az a te hibád?
‒ Ha egy kicsit körültekintőbb lettem volna ott lent, a barlangban... Vagy ha neked nem kellett volna utánam ugranod, akkor mindez nem történik meg ‒ folytatta A2. ‒ Úgyhogy, sajnálom, hogy megsérültél miattam.
‒ Ugyan már ‒ legyintett Fëanáro. A2 sejtette, hogy nem csak szerénykedésből mondta, hanem valóban nem hibáztatta őt semmiért. Következő szavaival aztán meg is erősítette őt ebben a feltételezésben. ‒ Megtehettem volna, hogy nem ugrok utánad, hanem keresek valami más megoldást, vagy hívok segítséget. Vigyázhattam volna jobban is, ezt elismerem.
A2 egy bólintással nyugtázta a fiú szavait. Valamiért jólesett neki erről beszélni, pedig egyenesen ki nem állhatta az olyan helyzeteket, ahol meg kellett alázkodnia a herceg előtt. De ez most valahogy más volt.
Ugyan Fëanáro nem mondta ki, de A2 a szíve mélyén tudta, mi volt az ok, amiért a nolda a gyorsabb, de veszélyesebb utat választotta, és ez a történések ellenére boldogsággal töltötte el.

‒ Egyébként csak hogy tudd, mindenre tisztán emlékszem, ami Ingillónál történt ‒ törte meg a csendet Fëanáro, mire az android zavartan kapta fel a fejét.
‒ Mindenre? ‒ kérdezett vissza, és azonnal eszébe jutott, amikor megsimogatta az arcát, majd kezet csókolt a gyógyszer hatása alatt álló hercegnek.
‒ Ahogy mondod. Nem gondoltam, hogy ilyen gyengéd is tudsz lenni.
A2 csak tátogni tudott meglepetésében. Mégis mi a célja, zavarba akarja őt hozni? 
‒ Vagy csak ki akartad használni magatehetetlenségemet? ‒ heccelte tovább Fëanáro. ‒ Persze meg tudnám érteni, ha így volna...
A2 dühösen fújtatott egyet, és válasz helyett gyorsabb tempóra kapcsolt Astarral, így próbálva lezárni a témát. mikor Fëanáro nehezen utolérte, csak ennyit vetett oda neki:
‒ Mégis nagyobb dózist kellett volna adnom abból a gyógyszerből.
Hallotta, hogy Fëanáro valami olyasmit mormog az orra alatt, hogy „Na persze, tudtam, hogy meg akarsz ölni, azzal a sarlatánnal együtt!”, de nem törődött vele. Helyette csak vállat vont, majd hosszú ideig némán folytatták az útjukat Varda csillagai alatt.

Mivel Fëanáro úgy gondolta, "nem lenne biztonságos" az utazók által kedvelt főúton menniük, ezért a kövezett út helyett a hosszú kilométereken át kanyargó, kitaposott földutakat választották, melyek mezők és szántóföldek alatt, erdők és patakok mentén vezettek a két elda város között. Ha útközben elfáradtak, és láttak egy-egy pihenőül szolgáló fogadót, vagy kisebb tanyát, falut, akkor is inkább a táborozást választották. 
Ugyan Fëanáro már teljesen felépült a sérüléséből, mégis úgy határoztak, hogy amíg úton vannak, nem folytatják az edzést, így az összes pihenőjük nyugalomban telt el.
Mikor már csak alig egynapi útra voltak Tiriontól, egy patakparton álltak meg, mely egy ritkás erdőt szelt keresztül. Szerettek vízközelben megállni, mert így több lehetőségük nyílt a vacsorára, a következő indulásuk előtt feltölthették a kulacsot friss vízzel, és még fürdőt is vehettek, hogy lemossák az út porát. Fëanáro úgy döntött, ki is használja ez utóbbi lehetőséget, és a vacsora befejeztével magára hagyta androidot, hogy megmosakodjék kissé a kristálytiszta vízben.

Telperion már javában ontotta magából ezüstfényét, mikor a tündeherceg megállt az apró kavicsokkal és közeli fák kiálló gyökereivel tarkított parton. Az egyik nagyobbacska kőre terítette a tunikáját és az ingét, majd a táborhelyüknek hátat fordítva letérdelt a patak mellé a fűbe, hogy bevizezze magát.
A2 egy jó darabig némán üldögélt a helyén, a szomszédos fa ágain ugráló mókust figyelve, de tekintete minduntalan a patak felé tévedt. Nem táboroztak messze a parttól, sőt, A2 egészen jól láthatta a fiút a helyéről, és ezzel ő maga is tisztában volt, mégsem foglalkozott vele. 
Vagy szándékosan hívta fel magára a figyelmét? Az android nem tudta eldönteni, de már csak azért is próbálta elterelni a gondolatait Fëanáróról. Ez azonban a percek múlásával egyre kevésbé sikerült.
Élvezte a kissé hűs, mégis kellemes levegőt, a patak csobogását, a természet közelségét. Még Fëanáro nélkül is csodálatos látványt nyújtott a tölgyerdő az Ezüstfa fényében, de így egészen különlegesnek találta az éjszakát.
Észre sem vette, hogy elmosolyodott, miközben a tünde meztelen hátát nézte, izmainak játékát, ahogy újra és újra belemerített a patak hűs vizébe, és magára locsolta azt. Fëanáro előrevette fekete tincseit, és kicsavargatta belőlük a vizet, miközben felállt, és hátranézett. A pillantása egy rövid másodpercre kapcsolódott A2-éval, aki nyugodtan állta a fiú tekintetét. 

Mikor az android úgy vélte, Fëanáro már elég sokáig húzta az időt a parton, ő is felállt, és a patakhoz sétált. A nolda fiú még szárítkozott, mikor az android odalépett hozzá.
‒ Mi a helyzet, Kis Herceg? Kipancsoltad magad? ‒ kérdezte, és akaratlanul is végigmérte tetőtől talpig az itt-ott még vizes Fëanárót. Azt azért nem tagadhatta, hogy közelről még jobban tetszett neki a látvány.
A tündeherceg szemei résnyire szűkültek a megszólítás hallatán, de ezúttal beérte egy rosszalló pillantással is. Aztán csevegő hangon válaszolt:
‒ Látom, nem akartál lemaradni a látványról ‒ mondta, és felhúzta az ingét, majd anélkül, hogy begombolta volna, közelebb lépett hozzá. ‒ Nem hibáztatlak érte.
‒ Higgadj le, csak azért kérdeztem, mert én is szeretnék fürödni egyet ‒ vágott vissza A2. Hogy tetteivel is demonstrálja az elhangzottakat, levette a csizmáját, és már elkezdte volna kioldozni a felsőjét tartó pántokat, mikor Fëanáro hirtelen elkapta a csuklóját. ‒ Most mi...
‒ Anawen... ‒ kezdte lágy hangon, ami teljesen ellentétben állt az eddigi arrogáns viselkedésével. ‒ Azt hiszem, én is tartozom neked egy vallomással ‒ mondta csendesen, utalva ezzel pár nappal korábbi beszélgetésükre, és továbbra sem eresztette el a lányt.
‒ Miféle vallomással? ‒ kérdezte A2 gyanútlanul, miközben leengedte másik kezét is, és szembefordult a tündével. 
S minthogy Fëanáro nem válaszolt egyből, néhány rövidke pillanatig nem törte meg más a csendet, mint a patak vidám csobogása a kövek között.

Fëanáro hagyott magának némi időt, hogy kiélvezze a lány arcán átfutó zavart, melyet az azóta is tartó kézfogás okozott. Tekintete aztán a vállaira siklott, melyeket a fekete csíkok még különlegesebbé tettek, erős kontrasztban állva halovány bőrével. A maga módján Anawen igazán szép volt, ezt nem tagadhatta. 
Ha éppen nem szólalt meg, arckifejezése mindig hideg volt, és közönyös. A szem a lélek tükre, szokták mondani, de e kék szempár időnként mintha valóban azt sugallta volna, hogy ő csak egy android, egy mesterséges lény. Vagy ezt csupán ő képzelte bele?
Mostanában sokat törte a fejét a dolgon, főleg a Tirionban töltött utolsó éjszakájuk óta. Akkor egy gyengéd oldalát ismerte meg Anawennek, melyet nem tudott elfeledni, és azóta is látni vágyott. Az azóta történtek pedig megszilárdították a hitében, hogy akármennyire is „mesterséges” lény ő, ugyanolyan érző lélek lakozik benne, mint bárki másban. 
Most már biztosan tudta, hogy hibát követett el korábbi viselkedésével, amit szeretett volna jóvá tenni.
Némán figyelte, ahogy Anawen kifejezéstelen tekintettel kinyújtja felé szabad kezét, miközben ő másra sem vágyott, mint hogy magához ölelhesse őt. Hogy érzelmeket lásson szép arcán, bármilyet, amit csak ki tud váltani belőle. 
Tudta, hogy Anawen kedveli őt, sőt, valószínűleg vonzódik hozzá, ha az androidok egyáltalán képesek ilyesmire a szó szoros értelmében. Mégsem volt ez neki elég. Abban a pillanatban legalábbis nem.

Ugyanakkor volt valami, amit már napok óta el akart neki mondani, de a büszkesége nem engedte, hogy csakúgy, könnyedén kimondja a szavakat, melyek mások számára valószínűleg nem okoztak volna problémát.
‒ Figyelj, én... ‒ kezdte, de a torkára forrt a szó, amikor Anawen óvatosan megérintette a hasát, majd oldalra húzta a még begombolatlan ingét.
‒ Még mindig piros a törés helye ‒ állapította meg hangosan, a fiú bordái felett pihentetve a kezét. Ujjai kissé hidegnek tűntek Fëanáro bőrén, mégis jólesett az érintése. ‒ De azért már sokkal szebb, mint volt.
Fëanáro nem tudott mit felelni, csak némán bólintott. Akaratlanul is elmosolyodott, ahogy lenézett az androidra, aki épp, hogy a válláig ért, de ő nem nézett vissza rá. Tekintetét nem vette le Fëanáro felsőtestéről, leginkább az egykori sérülés helyéről, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy ettől most zavarba kéne jönnie, vagy sem. Végül csak ennyit mondott:
‒ Amiatt már nem kell aggódnod. Rendben leszek.
‒ Pedig nagyon is aggódtam érted ‒ vallotta be A2 alig hallhatóan, majd hirtelen nézett fel a szürkéskék szemekbe. ‒ Fëanáro...
Maga sem tudta, miért, de szíve nagyot dobbant a saját neve hallatán. Résnyire nyitotta ajkait, ahogy hosszú ideig farkasszemet néztek. Aztán egyszerre mozdultak meg. 

Érezte, ahogy Anawen tenyere az oldalára simul, majd hátrasiklik az ing alá, mire ő is azonnal reagált. Elengedte a csuklóját, de csak azért, hogy két kézzel, szorosan ölelje őt magához, arcát az ezüst fürtök közé temetve, miközben a lány a másik kezével is átkarolta, és a mellkasához hajtotta a fejét.
Egyszer már megölelte őt, nem sokkal korábban, de ez most más volt. Akkor A2 tudatában voltak, és nem volt benne biztos, hogy az ottani történések valóságosak-e, vagy mindössze a fejében léteztek. 
Ám most, ahogy a bőrén érezte puha arcát és lélegzetvételeit, szívének heves dobbanásait, ahogy teljes egészében hozzásimult, biztos lehetett benne, hogy ez a valóság. Olyan különös, bizsergető érzés futott át az egész testén, amilyet talán még soha életében nem érzett. Halk sóhajt hallatva simított végig a hátán és a haján, és csak remélte, hogy Anawen is hasonlóan kellemesnek éli meg e pillanatot.
Hosszú percekig nem engedték el egymást, csak álltak ott a patakparton, és maguk sem tudták, miért ölelik a másikat ennyire hevesen. A herceg úgy hitte, valahol mélyen már régóta vágytak erre mindketten, csupán valami gátolta őket abban, hogy ezt ki is mutassák. Az utóbbi napok eseményei azonban visszavonhatatlanul közelebb hozták őket egymáshoz, ami mellett már egyikük sem tudott szemet hunyni.

Végül Fëanáro törte meg a csendet, anélkül, hogy megmozdult volna.
‒ Tudod, amit Ingillónál mondtál... ‒ motyogta A2 fürtjeibe. ‒ Én tényleg, igazán hálás vagyok, amiért kitartottál mellettem. Még akkor is, ha ez nem mindig látszik. Tudom, hogy az utóbbi néhány napban különösen elviselhetetlen voltam, és...
‒ Amúgy is az vagy, emiatt ne aggódj, Kis Herceg! ‒ vágott a szavába A2 mosolyogva. Arckifejezését ugyan a herceg nem láthatta, de sejtette, hogy e szavakat csupán az mondatta vele, hogy képtelen volt bármi egyebet reagálni a vallomásra, és ezt magában ismét győzelemnek könyvelte el.
‒ Muszáj mindig így hívnod? ‒ kérdezte aztán tettetett méltatlankodással, csak, hogy ő se hagyja magát.
‒ Valld be, hogy szereted, ha Kis Hercegnek szólítalak.
‒ Ki nem állhatom.
‒ Pedig el kell, hogy keserítselek, nem fogok leszokni róla. Ha te adhattál nekem nevet, akkor én is neked.
Fëanáro egy ideig némán állt, továbbra sem eresztve A2-t. Volt valami varázslatosan kellemes abban, hogy már hosszú percek óta ugyanabban a pózban voltak, még a piszkálódásuk közben is. Nem akarta, hogy véget érjen ez a pillanat, ugyanakkor minden lélegzetvétellel egyre nagyobb késztetést érzett, hogy ne álljon meg az ölelésnél. 

‒ Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy én is megfürödjek ‒ közölte hirtelen Anawen, mintha megsejtett volna valamit a gondolataiból. Mielőtt Fëanáro bármit tehetett volna, elengedte őt, és elkezdte begombolni a fiú ingét.
Fëanáro sok mindent tudott volna mondani ebben a pillanatban, de valamiért egyik sem tűnt helyénvalónak. Ennélfogva inkább nem szólt semmit, csak tűrte némán, hogy felöltöztessék.
‒ Tessék. Most menj, várj meg a táborunknál! ‒ mondta még A2, és távolabb lépett tőle. Folytatta a korábban félbehagyott műveletet, és a haját oldalra söpörve, kioldotta a pántokat a tarkóján, majd addig tartotta a mellkasához a ruhát, amíg Fëanáro hátat nem fordított neki, és el nem indult a fák közé.
A nolda maga sem tudta, mi történt vele az elmúlt percekben. Először az ölelés, aztán azok a hirtelen jött érzések, melyeket A2 közelsége keltett benne... Most pedig, szó nélkül engedelmeskedett neki. Visszaballagott a táborhoz, leült, hátát a kemény fának vetve, és várakozott. Felnézett Varda csillagaira, melyek most mintha különösen fényesen csillogtak volna a tiszta égbolton, Telperion ezüstfényében. 

Mindez csak azért történt, mert már túl régóta vagyunk kettesben. Igen, ez az egyetlen magyarázata.

Ahogy ezt eldöntötte magában, behunyta a szemét, és erőszakkal terelte el saját gondolatait a patakban fürdő lány képéről, és helyette inkább az otthon váró feladatait vette sorra.


Mire A2 visszatért hozzá, kissé vizesen, mezítláb trappolva a hideg fűben, Fëanáro már félálomban volt. Ugyanabban a pózban maradt, ahogy nem sokkal korábban leült, a tölgyfának támaszkodva, lábait felhúzva, és az android közeledtére éppen csak kinyitotta az egyik szemét.
‒ Aludj csak! ‒ suttogta A2, és ő is lekuporodott a fa tövébe, közvetlenül a tünde mellé.
‒ Jó éjt! ‒ motyogta vissza Fëanáro még mindig az álom és az ébrenlét határán. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, lejjebb csúszott ültében, és a lány vállára hajtotta a fejét.
A2 először meglepődött a fiú közvetlenségén, de nem húzódott el tőle. Ugyan jólesett neki, de mégis, az előbbi ölelés emléke még túlságosan élénken élt benne, és emiatt kissé kényelmetlenül érezte magát, hogy ismét ilyen közel kerültek egymáshoz. Ugyanakkor sejtette, hogy a fiú már alszik, és nem volt szíve csak emiatt felkelteni; másrészt tudta, hogy az álmából felzavart, nyűgös Fëanáróval nem tudna mit kezdeni. Így csak hátradőlt, amennyire a tünde súlya engedte, és lassanként őt is utolérte az álom.

Tiriont az Ezüstfa következő virágzásának kezdetén érték el, mikor a királyi család éppen vacsorához készült. Amint a páros belépett a csarnokba, Nolofinwë azonnal a bátyjára vetette magát, mire Fëanáro, és a nemrég még törött bordája megállapította, hogy kisfiú létére olyan erős a szorítása, hogy igen jó esélyekkel indulhatna Tulkas ellen egy birkózóversenyen. Hamar kihámozta magát a kis tündeherceg öleléséből, aki ezután Anawent vette célba.
Az idősebb fiú szólt Hírionnak, hogy tudassa a királlyal jöttüket, majd felmentek az emeletre, ki-ki a maga lakosztályába, hogy vacsorához illően felöltözzenek.
Finwë az asztalnál elmesélte, hogy Aulë két napja kereste őket, mivel úgy számolták, hogy a páros addigra már hazaér, de minthogy nem voltak még itthon, ezért a vala neki adott oda bizonyos titánérceket, hogy majd adja tovább Fëanárónak.
Késlekedésük okára azonban a koronaherceg semmit nem felelt, csupán megköszönte apjának, hogy vigyázott az ércekre. Már tovább is lépett volna a témán, mikor Indis csakúgy, mellékesen megkérdezte:
‒ Na és mondjátok csak, hogy tetszett Valmar?

Fëanáro és A2 óvatos pillantást váltottak.
‒ Ki mondta, hogy Valmarban voltunk? ‒ kérdezte aztán a herceg szenvtelenül, s nyugalmat színlelve belekortyolt a vörösborba.
‒ Ugyan, drága Fëanáro, tudod jól, hogy a vanyák dalos pacsirtái által a hírek gyorsabban elérnek Tirionba, mint ti magatok ‒ felelte Indis csilingelő hangon, mintha csak az említett madarakat imitálná. ‒ Vagy inkább szólítsalak titeket Daurinnak és Ettelëának?
Fëanáro a váratlan szembesítésre kis híján félrenyelte a bort. A köhögéstől néhány pillanatig nem jutott szóhoz, egyedül a tekintete árulkodott nem épp kedves gondolatairól a vanya nő iránt. Helyette Finwë vette át a szót, értetlenül fordulva legidősebb gyermekéhez, majd A2-hoz:
‒ Daurin? Ettelëa? Lemaradtam valamiről?
‒ Nem, Atar ‒ vágta rá gyorsan Fëanáro a torkát köszörülve. ‒ Mint tudod, utazásaim során nem szokásom felfedni a kilétem, különösen, ha lakott területeken járok. Nem óhajtok semmiféle különleges bánásmódban részesülni csupán azért, mert a fiad vagyok. És ha már így alakult, gondoltam nem árt, ha Anawen is álnevet használ. Minden bizonnyal már az ő nevét is elegen ismerik, tekintve, hogy a nolda királyi családdal él.

Finwë nem értette, mi szüksége van erre Fëanárónak, de végül ráhagyta a dolgot. Anawenre pillantott, aki csak a szemét forgatta a herceg magyarázata hallatán.
‒ Értem. Nos, tégy, ahogy jónak látod, gyermekem. Egyébként különös, de nem emlékszem, hogy említettétek volna, hogy Valmarba is szándékoztok látogatást tenni.
‒ Mert nem is ter... ‒ kezdte A2, de Fëanáro az asztal alatt finoman megbökte, ezzel belefojtva a szót.
‒ Mert nem volt fontos ‒ fejezte be a herceg olyan hangsúllyal, hogy senki nem mert tovább kérdezősködni. Egyedül az android pislogott rá dühösen, a bökés helyét dörzsölgetve.
‒ Rendben van ‒ felelte végül Finwë, miután rájött, hogy fia nem fog kielégítőbb magyarázatot adni a kitérőjükre. ‒ A lényeg tehát az, hogy ez volt késlekedésetek oka. Már kezdtem aggódni.
‒ Ugyan már, apám! Hisz mondtam, hogy engem nem kell féltened!
‒ Na persze ‒ mormogta A2 a poharába, de szerencséjére senki sem hallotta meg.


Vacsora után Fëanáro eltűnt, így A2 Findisszel tartott a hercegnő lakosztályába, hogy megcsodálhassa a legújabb ruhakölteményét, majd meghallgassa az elkövetkező napok terveit. Nem igazán figyelt rá, csak annyi maradt meg neki a hosszú monológból, hogy a lány ismét el akar majd látogatni a füvészkertbe, és ki akar menni a városba is, hogy beszerezzen néhány holmit. Mint kiderült, Findis meg szeretne tanulni varrni.
‒ Figyelsz te rám egyáltalán? ‒ kérdezte a hercegnő türelmét vesztve, karjait összefonva maga előtt, mikor már egy jó ideje csak ő beszélt.
‒ Figyeltem ‒ hazudta A2, de valójában azon járt esze, hogy a legidősebb herceg éppen mit csinálhat most. Aztán, hogy ne bukjon le, gyorsan válaszolt valamit az utolsó megmaradt beszédfoszlányra. ‒ Szívesen veled tartanék, hercegnőm, de azt hiszem, holnap nekilátunk Pod megjavításának. Hacsak Fëanáro el nem kezdte már nélkülem.
‒ Vagy úgy ‒ sóhajtott Findis lemondóan. ‒ Semmi baj, sejtettem, hogy Fëanáro teljesen kisajátít majd magának. Megint.
‒ Ez nem igaz! ‒ kiáltott fel A2, és maga sem értette, miért tiltakozik ennyire hevesen. ‒ Vagyis, de... De én önszántamból is szívesen töltöm vele az időt.
‒ Pedig már Nolónak is nagyon hiányzol ‒ húzta el a száját Findis. ‒ És Írimének, meg nekem is. Gondolhatnál ránk is, nem csak mindig Fëanáróra!
‒ Persze, hogy gondolok, de Pod fontos nekem. Ő volt a társam a másik világban, és ha tudok segíteni Fëanárónak a megjavításában, akkor ott a helyem. Értsd meg!
‒ Rendben van ‒ mondta a hercegnő beletörődve, miközben visszapakolta az előrámolt szoknyákat és blúzokat az öltözőbe. ‒ De utána kijössz velem a városba, ugye? Vihetnénk Írimét is.
‒ A legnagyobb örömmel ‒ felelte A2, de érezte, hogy állítása csak félig volt igaz. 

Miközben kimondta, jutott eszébe először, hogy ezek szerint az androidok is képesek valótlant állítani. Eddig sosem volt rá szüksége, hiszen az android és android közötti társalgásoknál nem volt fontos, hogy a másik személyt ne sértsék meg a rideg őszinteséggel, de a hercegnőt semmiképp sem szerette volna megbántani.
Igazából, nem is tudta mit akart, ha nem Findisszel lenni, hiszen eddig nem volt kifogása a lány társasága ellen. Vagy ha tudta is, akkor magának sem akarta bevallani, és ha ez valóban így volt, akkor nem csak a hercegnőnek hazudott, hanem önmagának is.
‒ Remek ‒ csapta össze a tenyerét Findis a lány szavait hallva, mire A2 összerezzent. ‒ Már alig várom!
‒ Én is ‒ bólintott az android, és felállt. ‒ De most már azt hiszem, jobb, ha pihenek egy kicsit.
‒ Jól van, Ana. És kérlek, ne haragudj rám az előbbi kifakadásomért! Önző voltam. Azzal töltöd az idődet, akivel csak szeretnéd.
‒ Szívesen töltöm veled az időt, Findis ‒ felelt A2 mosolyt erőltetve az arcára, és az ajtó felé hátrált. ‒ A holnapi viszontlátásra! 
‒ Így legyen. Jó pihenést!

Másnap reggel Fëanáro a szokásos helyen várta, karddal a kezében, edzésre készen.
‒ Hát te meg hova tűntél tegnap este? ‒ kérdezte A2 köszönés helyett, de csak egy mogorva pillantást kapott válaszul.
‒ Semmi közöd hozzá ‒ felelte kurtán Fëanáro, és kardját támadó pózba lendítette, miközben az android megállt vele szemben. ‒ Kezdhetjük? Nem érek rá egész nap.
‒ Mitől van ilyen jó kedved? ‒ kérdezte A2 egyszerre értetlenül és felháborodva Fëanáro hangnemén, miközben ő is elővette a kardját.
‒ Ugyan miért lenne jó kedvem? Itthon vagyunk, így megint kerülgethetem azt a némbert, aki ráadásul tegnap nem volt képes visszafogni magát, és muszáj volt apám tudtára adnia, hogy Valmarban jártunk. 
A2 csak a fejét csóválta.
‒ Nem értem ezt az egészet. Miért van az, hogy meg sem próbálod szeretni őt? Szerintem kedvesnek tűnik, és ahogy eddig láttam, veled is barátságos, annak ellenére, ahogy te viselkedsz vele. Szerintem azzal sem volt rossz szándéka, hogy felhozta Valmart.
A nolda válasz helyett már támadott is, olyan lendülettel, hogy az android alig tudott lépést tartani vele. Majd amikor A2 egy rosszul sikerült hátraszaltónál elvesztette az egyensúlyát, Fëanáro keményen a földre taszította, és kardját az android mellének szegezte.
‒ Attól, hogy köztünk élsz, még nem tudsz semmit a családomról ‒ felelte zihálva, és leeresztette a kardot. ‒ Az én dolgom, hogy kivel hogy viselkedek, és addig örülj, amíg veled kedves vagyok. Ne avatkozz bele többet!
A2 dühödt pillantást vetett a hercegre, de nem válaszolt. Korábban sosem foglalkoztatta, hogy ki hogyan bánik a másikkal. Vajon miért van az, hogy Fëanáro ebben is kivétel a számára? Miért fontos számára, hogy a koronaherceg jó kapcsolatot ápoljon a körülötte élőkkel?
‒ Ahogy mondod, te vagy maga a megtestesült kedvesség ‒ dünnyögte végül, miközben feltápászkodott a földről. ‒ Na gyerünk, kérek egy visszavágót!

Az edzés után Fëanáro közölte vele, hogy ma átalakítja a rezet és a titánt olyan állapotba, hogy azokat felhasználhassa a Podhoz, így legalább estig biztosan nem fogja elkezdeni a tényleges javítást. Hozzátette még, hogy ha szeretné, akkor A2 vele töltheti a napot, de valószínűleg nem fog ráérni beszélgetni. Az android azonban a herceg eddigi jó hangulatát látva úgy döntött, ezt a napot inkább a féltestvéreire szánja. Amúgy is túl sokat voltak együtt az utóbbi időben, úgy gondolta, nem árt egy kis szünetet tartani.
Azonban kisebb csalódás érte, amikor ellátogatott Findis lakosztályához. Az egyik szolgálólány közölte vele, hogy a hercegnő bevásárlókörútra ment édesanyja és húga társaságában, és majd csak Laurelin delelője után térnek vissza. Findis bizonyára tartotta magát ahhoz, hogy A2 nem fog ráérni napközben, ezért keresett magának más társaságot.
A2 ezután egy ideig tétlenül sétálgatott fel-alá a palota hosszú folyosóin, gondolkozva, mitévő lehetne. Egyedül semmi kedve nem volt nekivágni a városnak, Fëanáro műhelyébe meg még annyira se szeretett volna lemenni. Gondolta, megnézi, mi a helyzet Arvóval, de mint kiderült, Fániel*, Indis királyné barátnője vigyázott a legkisebb hercegre éppen.
Mikor már végképp nem volt ötlete, mihez kezdjen, összetalálkozott Nolofinwével az egyik folyosón, aki éppen a könyvtárba sietett, mert Istarron, a tanítómestere várt rá.
‒ Istarron Rúmil bácsival dolgozott korábban ‒ magyarázta a kisfiú. ‒ Most ő tanít a sarati betűkre, olvasni és írni őket egyaránt. Szerintem már egészen jól megy, de Istarron azt mondja, sosem árt a gyakorlás. Gyere velem, hátha téged is megtanít rá!
A2 szívesen tartott a fiúval, aki ezt meghallva kézen fogta az androidot, és egészen a könyvtárig vonszolta maga után.
Istarron pedig örült, hogy a mai napon nem egy, hanem két tanítványa lesz, és A2-ra tekintettel ismét elmagyarázta a Rúmil által feltalált írásrendszer alapjait, amit az android félig-meddig érdeklődve hallgatott végig. Néha oldalra pillantott, és látta, hogy padtársa Istarron beszéde közben elkezdett rajzolgatni a pergamenre: tünde lovasok voltak, fényes páncélban, mint Tulkas, hatalmas íjjal a hátukon, mint Oromë. És mikor a bölcs tünde kérdőre vonta, Nolofinwë annyival magyarázta a dolgot, hogy ezt már vagy ezerszer végighallgatta, és unatkozik. A2 csak nevetett.

A nap végül valahogy eltelt, és elérkezett a fények keveredése. Ahogy arra A2 számított, Fëanáro nem jelent meg a vacsoránál, aminek nem tudta, hogy örüljön, vagy sem. Szerette volna látni a herceget, de annyira mégsem, hogy megint abban a feszült hangulatban teljen miatta az egész vacsora.
Végül, miután elköszönt a többiektől, egy nagyobb kerülőt téve lenézett az alagsorba, a herceg műhelye felé, hogy aztán csalódottan megállapítsa: a kulcs belülről volt a kulcslyukban.
Így belegondolva, nem tudta, mit várt. Pontosan tisztában volt azzal, hogy Fëanáro előszeretettel zárta magára az ajtót, és olyankor a kulcsot rendszerint a zárban tartotta. Ez pedig általában annak volt a jele, hogy valami olyasmin dolgozott, amiből nem engedte, hogy kizökkentsék. Persze voltak alkalmak, amikor nyitva hagyta, de ez a mostani eset nem ilyen volt. A2 mégis úgy érezte, meg kellett próbálnia. Valamiért túlságosan hosszúnak érezte ezt a napot a fiú nélkül, és látni szerette volna, még ha csak néhány percre is.
És ahogy ez tudatosult benne, hirtelen átjárta a düh. Eszébe jutott Fëanáro reggeli viselkedése, ami minden volt, csak nem kellemes. Egy cseppet sem hiányoztak neki az arrogáns megjegyzések, sem a fölényes mosolya, amikor kivételesen sikerült felülkerekednie az androidon. 
Valóban dühös volt abban a pillanatban, de inkább magára, mintsem a fiúra, amiért képes volt idáig lejönni csupán annak reményében, hogy láthatja őt.

Mintha nem töltenénk együtt amúgy is az időnk nagy részét. Ez egyszerűen nevetséges, mit keresek itt egyáltalán?

Megrázta a fejét, ezzel elhessegetve a fiú gondolatát, majd sarkon fordult, és elindult a fürdő irányába.

Amint elérkezett a következő csendes óra, A2 szemei felpattantak, és rögvest kimászott az ágyból. A szokásosnál gyorsabban kapkodta magára az edzőruháját, majd a haját össze sem fogva sietett a palota udvara felé.
Fëanáro azonban nem volt még ott. Sőt, az elkövetkező fél órában sem jelent meg. A2 nem értette a dolgot, hisz a fiú sosem hagyta még ki az edzéseket. 

Korábban azt mondta, ő is élvezi őket.... Akkor most miért nincs itt? Lehetséges, hogy megharagudott rám, amiért nem töltöttem vele a tegnapot?

Körülnézett az udvaron, de csak a szokásos látvány fogadta: ebben a korai órában csupán néhány szolgáló volt idekint, kiknek napi teendői már hajnalok hajnalán elkezdődtek. A palota lakóinak többsége, még aludt, vagy mostanában ébredezett. Tapasztalatai szerint még a korán kelőnek számító Finwë király is csak a fények változásának végén szokta elhagyni lakosztályát.

Lehet, hogy Fëanáro is alszik még? Mi van, ha egész éjszaka Poddal foglalkozott, de elaludt a csendes óra kezdete előtt? Lehet, hogy még mindig a műhelyében van. Végtére is, az alagsorban nincs ablak, hogy tudja, mennyi lehet az idő.

De aztán megrázta a fejét. Fëanáro mindig pontosan érkezett, akkor is, ha előtte egész éjjel dolgozott valamin.

Talán mégiscsak haragszik rám, és látni sem akar.

Csalódottan fordult a palota irányába, és indult vissza a kikövezett úton, mikor a távolban megpillantotta Híriont, aki a kertészmesterrel beszélgetett, a gondosan megnyírt, alacsony sövények között sétálgatva.
Gondolta, tesz még egy utolsó próbát a tanácsosnál. Intett neki, majd sietős léptekkel ment oda hozzá.
‒ Hírion, mondd, nem láttad véletlenül Fëanárót? ‒ kezdte köszönés helyett.
A nolda tekintete egy pillantás alatt végigfutott A2-n, majd kedves, de kissé fáradt mosollyal az arcán válaszolt.
‒ Nem, kisasszony, attól tartok, ma még nem. Azt javaslom, a dolgozószobájában keresd! Mielőtt megérkeztél, erőszakkal sem lehetett kirángatni arról a helyről. Megeshet, hogy ezúttal is ott töltötte az éjszakát.
‒ Igazad lehet, köszönöm ‒ bólintott A2 megkönnyebbülten. ‒ Akkor megnézem, hátha ott találom őt. Köszi, Hírion, nem is zavarok tovább!
Hírion kurtán biccentett egyet, majd miután az android otthagyta őket, és visszatért a palota felé vezető macskakőre, ismét a kertészhez fordult.

Az alagsorba érve A2 lefékezte magát, és lábujjhegyen, néma csöndben közelítette meg a nolda herceg műhelyét. Meglepetésére a kulcslyuk üres volt, ami azt jelentette, hogy Fëanáro ezúttal nem zárta magára az ajtót. Nem nyitott be, helyette lélegzetét visszafojtva hajolt közelebb a nyílászáróhoz, és hallgatózott. Legnagyobb döbbenetére egy rég nem hallott, ismerős hang csendült odabentről:
‒ Ez a Pod a YoRHa 042-es taktikai támogató egysége, örülök az ismeretségnek. Kérdés: téged hogy hívnak?
‒ Ezt már hallottam, tovább! ‒ Fëanáro hangja meglehetősen fáradtnak tűnt az ajtón keresztül. A2 le merte volna fogadni, hogy egy percet sem aludt az éjjel. Már megint.
‒ Az adatbázisban nem találtam az általad megadottal megegyező nevet, ezért érvénytelennek minősítem. Javaslat: adj meg egy másik nevet!
‒ Finwë fia Curufinwë Fëanáro ‒ hadarta türelmetlenül a herceg. A2 most már csak azért sem nyitott be, kíváncsi volt a beszélgetés végére.
‒ Üdvözöllek, Finwë fia Curufinwë Fëanáro!
‒ Elég lesz a Fëanáro.
‒ Értettem. Fëanáro, kérlek, állítsd be az alapértelmezett nyelvet, melyet az alábbi panel lehetőségei közül választhatsz ki.
‒ Jó lesz a quenya, haladjunk!
‒ Értettem. Ez Pod mostantól alapértelmezett nyelvként használja a quenyát. Javaslat: a továbbiakban add meg a helyi időt és koordinátákat!

Halk pittyenések szűrődtek át az ajtón, amiből A2 sejtette, hogy a herceg a Pod panelját nyomkodja.
‒ Jelentés: a Fëanáro által megadott dátum helytelen. Kérlek, adj meg egy másikat!
‒ Nem adok meg másikat, mert ezt az évet írjuk, 1179-et, a Fák Éveiben. Méghozzá Nárië havában vagyunk, annak is a negyvenedik napján.
‒ Értettem. Kívánod felülírni az adatbázisomban tárolt, jelenlegi időszámítást?
‒ Igen.
‒ Kérés megtagadva. Finwë fia Curufinwë Fëanárónak nincs jogosultsága ilyen mértékű módosítást végrehajtani a rendszeremben. Javaslat: keresd meg ennek a Podnak a tulajdonosát, hogy meghatalmazzon téged a hiányzó autoritással.
‒ Erura, ne szórakozz velem! Ugyanazokat a köröket futjuk órák óta. Mit töröljek még a memóriádból, hogy engedj továbblépni?
‒ Ismétlés: keresd meg ennek a Podnak a tulajdonosát, hogy meghatalmazzon téged a hiányzó autoritással. Az adatok törlése a memóriámból teljesen felesleges eljárás, a rendszerindító kérdések nem fognak módosulni.
‒ És ki a tulajdonos? Azt ne mondd, hogy a másik világban van.
‒ Én vagyok ‒ szólalt meg hirtelen A2, aki a most már nyitott ajtóban állt, és nagyon nehezére esett visszafogni magát, hogy ne nevessen fel hangosan a jelenet láttán.


Fëanáro a földön ült, előtte, a feje magasságában ott lebegett a kis Pod, miközben a fiú elmélyülten tanulmányozta a robot menüjét. Az android hangjára azonban hátrafordult.
Anawen a legjobbkor jött, már teljesen elveszítette a türelmét a Poddal szemben, épp ezért azt sem tette szóvá, hogy a lány csakúgy, kopogás nélkül benyitott a műhelyébe. Fáradt volt már az egész éjszakás munkától, főleg, hogy előző éjszaka sem aludt sokat. 
‒ Nagyszerű, akkor gyere!
‒ Üdv, Pod! ‒ köszöntötte őt az android, és kivételesen tényleg örült neki. Sosem mondta volna ki, de már hiányzott neki a folytonos helyzetjelentése. Leült a herceg mellé a földre, és két tenyere közé fogta a robotot. ‒ Emlékszel még rám?
‒ Jelentés. Te vagy az A típusú, Kettes Számú YoRHa Egység. Szia, A2! ‒ Mire Pod végigmondta az üdvözlést, Anawen már elkezdte nyomkodni a világító paneleket.
Fëanáro egy ideig némán figyelte a lány ténykedését egyszerre ámulattal és irigységgel, amiért kivételesen nem ő bizonyult a leginkább hozzáértőnek a jelenlévők közül. Aztán, mikor megunta, hogy végképp hasznavehetetlennek tűnik az android mellett, közbeszólt, csak hogy éreztesse, azért ő is képben van valamennyire.
‒ Hogy lehet, hogy te vagy a tulajdonosa? Azt hittem az a YoRHa-valami, amit már többször is emlegettél.
‒ Az előző tulaj egy másik android volt, 2B. A halálakor a gondjaimra bízta (vagy inkább engem az ő gondjaira), és azóta az enyém ‒ válaszolt Anawen kissé keserű fintorral, majd ismét Podhoz fordult. ‒ Pod, ő itt Finwë fia Curufinwë Fëanáro, a barátom. Kérlek, biztosítsd számára a megfelelő a jogokat, hogy hozzáférhessen a rendszeredhez. Mostantól ő lesz, aki rajtam kívül karbantartásokat fog végezni rajtad.
‒ Értettem. Finwë fia Curufinwë Fëanáro, röviden Fëanáro számára az engedélyek megadva.
‒ Helyes ‒ felelte két ásítás között a herceg. ‒ Köszönöm, Anawen.

‒ Jelentés. Frissítések végrehajtása szükséges a memóriafájljaimban. Az utolsó emlékem az, hogy kritikus sérülést szenved a tápegységem. 
‒ Igen, az én voltam. Azt hittem, ellenségek vagytok ‒ mondta Fëanáro szemrebbenés nélkül. A lelke mélyen azért érezte a bűntudat súlyát, még ha kifelé nem is mutatta ezt. ‒ De a hibámért cserébe, én magam hoztam helyre az okozott károkat.
‒ Igen, ezt tanúsíthatom ‒ szólt közbe Anawen is. ‒ Az elmúlt hetekben ezen fáradoztunk.
‒ Értettem. Analízis: az adatbázisomban nem található a helyzetemnek megfelelő koordináta.
‒ Valinorban vagyunk, Pod. Ez egy másik világ. Kétlem, hogy a korábban használt helymeghatározó rendszered itt is működőképes lenne, úgyhogy felejtsd el.
‒ Értettem.
‒ A térképem segítene? ‒ szólt közbe Fëanáro is, aki csak remélte, hogy érti, miről van szó.
‒ Nem is tudom. Egy próbát talán megér, de én sem vagyok biztos abban, hogyan tudnánk lekódolni, hogy eltárolhassa a memóriájában.
‒ Jól van ‒ állt fel Fëanáro, és nyújtózkodott egyet. ‒ Akkor ez lesz a következő dolgunk. De ha megbocsátod, most pihennem kell egy keveset.


A2 szintén felállt, és végigmérte a herceget. Tényleg fáradtnak tűnt, és ha már önszántából megy aludni Laurelin virágzása idején, akkor valóban az lehet. Fáradtsága ellenére arcán büszke mosoly villant, és az android tudta, hogy volt is rá oka. Teljesen egyedül javította meg Podot, egy másik világból jött gépet, ahol a technológia messze meghaladja a sajátjukét.
‒ Rendben, menj csak ‒ biccentett végül A2, tekintetük kapcsolódott egy rövid pillanatra. Aztán Fëanáro közelebb lépett hozzá, és óvatosan megérintette az arcát, egy tincset a füle mögé simítva.
‒ És ne aggódj, nem feledkeztem meg a gyakorlásunkról. Amint ismét eljön a csendes óra, visszatérünk rá!
A2 döbbenten figyelte a nolda gyengéd mozdulatait, majd bólintott a szavaira. Immáron végképp elszállt minden kétsége, hogy a herceg esetleg megharagudott rá.
Fëanáro az ajtó felé hátrált egy lépést, úgy folytatta a beszédet, de hangja ezúttal a szokásos, kissé parancsoló hangnemet ütötte meg:
‒ Vidd vissza Podot a szobádba! Amíg nem végeztünk a beállításaival, nem szeretném, ha szabadon röpködne a palotában. Ha felkeltem, ott foglak keresni téged, és folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Azzal Fëanáro kikísérte A2-t a műhelyéből, Pod pedig engedelmesen követte őket. Együtt mentek fel a saját szintjükre, majd a herceg elköszönt a párostól, és a saját lakosztálya felé vette az irányt.

*Egy korai verzió szerint egy Finwének lett volna egy Fániel nevű lánya is, ám a későbbi verziókban ő törlésre került. Én viszont megsajnáltam őt, és úgy döntöttem, valamilyen formában mégis benne lesz, legalább az én történetemben. :)