Miután Fëanáro magához tér, mindent megtesz, hogy valamiképpen szót értsen az idegen lánnyal – ami végül jobban sikerül, mint azt várta volna...

Figyelem! A Spoiler figyelmeztetés erre a fejezetre is vonatkozik!

Fanart: A2 by WLOP

Elérkezett a csendes óra, mikor Fëanáro lassan kinyitotta a szemét. Kissé szédült, és tompa fájdalmat érzett hátul, a koponyájában, ami arra késztette, hogy felidézze a korábban történteket.

Fejfájása ellenére tisztán emlékezett mindenre. A furcsa, beszélő dobozra, az ezüsthajú, idegen lányra és a harcra, majd arra, hogy veszített.

Veszítettem...
De hát... akkor miért vagyok még mindig életben?

Anélkül, hogy igazán körülnézett volna, megállapította, hogy egyedül van, és nem ott, ahol elveszítette az eszméletét. Valaki, feltételezhetően A2, egy fának támasztotta. Nem sokkal arrébb a lova, Narquelion, békésen legelészett, közvetlenül mellette a vizeskulacsa hevert a fűben, amellett pedig a bőrkötéses füzete.

Szóval a lány kutakodott a táskámban...

Normális esetben felhúzta volna magát ezen ‒ mert ugyan ki ne tenné ‒, de most valahogy ez izgatta a legkevésbé. Még mindig furcsának találta az egész helyzetet, és a tényt, hogy megpróbálta megölni a lányt, s az mégis megkímélte az életét. Sőt, láthatóan eszében sem volt ártani neki. A fegyverei ugyan nem voltak nála, de ha őszinte akart lenni, a helyében ő is elkobozta volna őket saját magától.
Fejét ismét hátradöntve nyúlt a kulacsért, és jókorát kortyolt belőle. Nem félt attól, hogy A2 mérget tett volna a vizébe, vagy valami hasonló módon próbálna végezni vele, így nyugodtan csillapította a szomját. Ha annyira meg akarta volna ölni, már réges-rég megtette volna, valószínűleg még a harc közben.
Miközben ivott, tekintetével a lányt kereste. Sejtette, hogy messzire nem fog menni, amíg ő magához nem tér, és igaza lett.
Jó százméternyire állt tőle egy magaslaton, és a Fák felé nézett, ezüst hajába bele-belekapott Manwë lágy fuvallata. Valószínűleg észre sem vette, hogy Fëanáro magához tért.
A tündeherceg lassan, szinte nesztelenül állt fel, és indult el a lány felé. Nem tudta, hogy miért, meg miképpen, de valahogy beszélni akart vele.

Amúgy is kíváncsi természete volt, és az, hogy korábbi ellenfele minden látható ok nélkül gondoskodott róla, annak ellenére, hogy ő korábban megtámadta, teljesen megzavarta.
Válaszokat akart.
A kis beszélő dobozt, ami azóta is a földön hevert, sem tudta hova tenni. Emlékezett minden szavára, annak ellenére, hogy nem értette őket, s mikor hallótávolságon belülre került, mély levegőt vett és a lányhoz szólt:
‒ Essenya Curufinwë Fëanáro. (Az én nevem Curufinwë Fëanáro.)

A2 hirtelen fordult meg, nem számítva arra, hogy már nincs egyedül. Szótlanul nézte a közeledő alakot, aki annak ellenére, hogy csak most tért magához, büszke tartással lépkedett felé. Arcán nem tükröződött semmilyen érzelem, ahogy a másikat figyelte, és nem úgy tűnt, mint aki bármiképp is reagálni akar Fëanáro bemutatkozására.
‒ Én ‒ kezdte ismét a saját nyelvén a fiatal tünde, és magára mutatott. Lassan és tagoltan ismételte el a nevét. ‒ Curufinwë Fëanáro. ‒ Itt a lányra mutatott. ‒ Te A2. ‒ Aztán ismét magára. ‒ Fëanáro.
A2 még egy hosszú másodpercig nézett mereven a fiúra. Aztán lassan bólintott ‒ Fëanáro pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel. Harmadjára már nem lett volna túl sok türelme a bemutatkozáshoz.
‒ Én A2 ‒ ismételte az android a tőle hallott szavakat, miközben magára mutatott. ‒ Te Fëanáro.
Az némán bólintott, tekintetét nem véve le a másikról.
Még bizalmatlanok voltak egymással szemben, ez látszott abból, hogy megtartották a néhány lépés távolságot, és nem tettek semmilyen hirtelen mozdulatot. De már kommunikálni próbáltak a harc helyett, ami haladásnak bizonyult a korábbiakhoz képest.
‒ Te android ‒ mondta ismét Fëanáro a beszélő doboztól hallott kifejezést. Nem tudta igazán, mit is jelenthet, de annyit kitalált, hogy ez az elnevezés valószínűleg a lány fajtáját jelöli. Így ő is elmondta a sajátját. ‒ Én tünde.
A2 tekintete megvillant az android szóra, mintha nem gondolta volna, hogy Fëanáro megjegyzi a Pod szavait. A tünde elégetten nyugtázta az arckifejezését ‒ persze, ha bárki mással találkozott volna, valószínűleg az egy árva szót sem értett volna a kis doboz beszédéből. De A2 Fëanáróval találkozott, aki messze túlszárnyalt bárkit, ha számára ismeretlen dolgok megfejtéséről volt szó.
A lány végül elismételte Fëanáro szavait:
‒ Én android. Te tünde.
Fëanáro elgondolkozott. A bemutatkozáson túl vannak ugyan, de okosabb nem lett, mint volt. Ez a módszer nem volt elég ahhoz, hogy minden információt megtudjon róla, ami érdekelte. Legfőképpen, hogy ki ő, és honnan jött. Mi az az android? Ki volt a társa, az a repülő doboz? Mintha egy teljesen más világból jött volna, vagy legalábbis Arda egy nagyon távoli pontjáról, ahol teljesen másféle tudomány létezik. De leginkább az érdekelte, hogy miért nem végzett vele? Ezt mind hogyan szedhetné ki belőle, ha már az is percekbe tellett, hogy bemutatkozzanak?
Lehet, hogy hiba volt bántani a dobozt? Ő úgy tűnt, beszélt az eldák nyelvén. De ha így is van, most már nem tudott mit tenni, végzett vele.
Szinte azonnal rájött a megoldásra. Intett A2-nak, hogy kövesse, mire az hezitálva ugyan, de a nyomába eredt. 
Fëanáro Narquelion felé vette az irányt, és a hátas marját alig észrevehetően megpaskolva belenyúlt a táskába, majd a korábbi fához tért vissza, kezében a tintásüveggel és egy tollal. Letérdelt a fűbe, és a füzetet a kezébe véve rajzolni kezdett.


A2 először tisztes távolságból méregette, de mikor a tünde fellapozta a jegyzeteit, megértette a szándékát. Ő is leült hát, olyan közel, hogy még pont láthassa a papírt, és némán figyelte Fëanáro mozdulatait. Kisvártatva felismerte magát egy meglehetősen vázlatos skiccen, maga mellett, a levegőben pedig egy futtában átsatírozott kockát, két nagyobb, és kit kisebb karral ‒ Podot.
Fëanáro felnézett a rajzról, ujját a vázlat-A2 fölé emelve, miközben mélyen a lány szemébe nézett.
‒ A2 ‒ ismételte a nevét, majd a dobozra mutatott és kérdőn pillantott rá.
‒ Pod ‒ segítette ki A2, miközben a valódi droidra esett a pillantása, hogy aztán csalódottan állapítsa meg: nem történt fejlemény a korábbiakhoz képest. Reménykedett benne, hogy az önjavító rendszere előbb-utóbb mégis bekapcsol, de úgy tűnt, erre nem fog sor kerülni, amíg a meghibásodott alkatrészeket ki nem cserélik.
Ebből persze Fëanáro mit sem sejtett ‒ ő abban a tudatban volt, hogy ártalmatlanította a Podot, egyszer s mindenkorra.
A tünde egy bólintással nyugtázta, majd belelapozott a füzetébe, hogy megkeresse az Amanról rajzolt térképét. Számos hiányossága volt még ugyan, de Fëanáro legjobb tudása szerint készült. A herceg minden alkalommal, amikor kilovagolt Tirionból, bővítette, javított rajta. Ujjai végigsiklottak az egész oldalon, és megálltak a keleti parton, a Pelóri-hegység egyetlen hágója, a Calacirya felett. A Fényszorosnak is nevezett területen állt a Túna, az eldák által létrehozott, mesterséges domb, rajta a noldák városával.
‒ Tirion ‒ mondta ki a nevét.
Mivel A2 reakció helyett csak némán bámulta a tünde ujját, Fëanáro jobban felé fordította a térképet, remélve, hogy ha ő is valinori, akkor meg tudja mutatni, pontosan honnan került ide. De A2 csak a fejét rázta, majd a kezét nyújtotta a vázlatokért. Fëanáro hosszasan nézte a lány fekete kesztyűbe bújtatott, vékony kezét, majd rövid hezitálás után átadta neki a pennával együtt.
A2 nem bonyolította túl a Föld megrajzolását. Olyannak rajzolta, amilyennek a Bunkerből látta még annak idején, amikor a YoRHa irányítása alatt állt. A Holdról sem felejtkezett el, bár tudta, hogy már nincs jelentősége az égitestnek ‒ az emberiség már rég nincs rajta, talán soha nem is volt. Miután végzett a munkájával, visszanyújtotta Fëanárónak, aki kissé döbbenten nézte a rajzot.
‒ Föld ‒ tette hozzá kurtán, a saját nyelvén.
‒ Föld ‒ ismételte a tünde is, szemét nem véve le a rajzról.

Szóval... Eru egy másik világot is teremtett a miénken kívül?

Szaggatottan fújta ki a levegőt, miközben visszalapozott az A2-t ábrázoló rajzhoz. Rájött, hogy szavak nélkül képtelenség lenne párhuzamos világokról értekezni, így ezt a beszélgetést máskorra hagyta - ha egyáltalán lesz máskor.
Meg kellett tudnia, hogy A2 mit keres itt. Az már biztos, hogy fegyverei is vannak, és mint kiderült, kiváló harcos. Aman viszont egy békés hely, itt vadászaton kívül másra nemigen használják őket. Tehát annak, hogy ő fegyverrel van itt, valami oka van. Talán mégsem olyan barátságos, mint amilyennek tűnik?

A2 várakozón nézett rá. Sosem volt igazán beszédes, de most nagyon zavarta, hogy egy épkézláb mondatot nem tud mondani úgy, hogy azt a másik is értse. Valahogy meg kellett értetnie Fëanáróval, hogy a Pod nélkül képtelenek egymással kommunikálni.
Felállt, hogy a kicsivel arrébb heverő masináért menjen, miközben a tünde újabb vázlatnak állt neki.
‒ Pod ‒ ismételte el a nevét, miközben letette Fëanáro elé a kis droidot.
A tünde keze megállt a mozdulat közben, amint a teremtményre nézett. Már komolyan megbánta, hogy rátámadott, de még ha akart volna, sem tudott volna bocsánatot kérni érte. Így csak egy bűnbánó pillantást vetett rá, és visszatért a rajzához.

A2, aki eközben visszaült mellé, észrevette, hogy Fëanáro ezúttal a kétkezes kardját rajzolta le ‒ tudni akarta, miért van nála fegyver? A2 nem tehetett róla, de kifakadt a saját nyelvén.
‒ Nem tudom, ki vagy te, ahogy te sem tudsz rólam semmit. Én sem róttam fel neked, miért van nálad fegyver, a rohadt életbe is! Legalább ha tudnám, hogyan kerültem ide, de nem... Onnantól, hogy összedőlt a Torony, teljes a képszakadás. Egy teljesen idegen helyen vagyok egy idegen lénnyel, akit nem sokkal azután ismertem meg, hogy magamhoz tértem, és egy értelmes szót sem tudok vele váltani, mert az első két percben sikeresen tönkrevágta a tolmácsunkat. Semmit sem értesz abból, amit mondok, ugye?
Fëanáro félrebillentett fejjel koncentrált a lány szavaira.
‒ Nem ‒ mondta végül A2 nyelvén. A legelső szót ismételte el, de az android ezt válaszként értelmezte a saját kérdésére.
‒ Nagyszerű ‒ mormolta félhangosan, miközben felállt. ‒ Csak az időmet vesztegetem.
‒ Nem! ‒ kiáltott fel Fëanáro, miközben az android keze után nyúlt. Nem értette az iménti szavait, de a hanghordozásából és a mozdulataiból megsejtette a szándékát. Arra viszont a legkevésbé sem számított, hogy amikor eléri a lány kezét, ismét elsötétül körülötte a világ.

***

Nem volt sokáig a sötétségben, és ezúttal még csak nem is a földön feküdt, mikor a látása kitisztult. Körbenézett és elakadt a lélegzete.
Végtelen szürkeség fogadta, akármerre nézett. A lábai alatt volt ugyan talaj, de nehéz lett volna megmondani, hogy hol ér véget az út, és hol kezdődik az üres semmiség. Előtte egy végtelenbe vesző, keskeny út vezetett, ki tudja hová. Jobb ötlete nem lévén, elindult rajta.
Nem tudta megítélni, mennyi ideig sétált egyenesen előre. Talán csak néhány percig, de az is lehet, hogy órák teltek el, mire az út végül kiszélesedett. A távolban látott valamit, de hiába voltak éles tünde-szemei, nem tudta kivenni, hogy mi lehet az.
Mikor még közelebb ért, hatalmas, mozgó képeket vélt felfedezni az ismeretlen eredetű fényekben. Legalább féltucatnyi volt belőlük, melyek csak úgy lebegtek a levegőben. Értelmezni nem tudta őket, így tovább sétált. Nem gondolt már semmire, meg sem próbálta kitalálni, hol van, és egyáltalán mi ez az egész, csak ment, amerre a lába vitte.
Egészen közel járt már, amikor tudatosult benne, hogy egy alak áll előtte, neki háttal, és elmerengve nézi a villogó képeket.
Felismerte őt.
‒ A2! ‒ szólította meg az androidlányt, mire az megfordult. Arcán a meglepődöttség egy másik, Fëanáro számára megfejthetetlen érzelemmel tükröződött vissza, ahogy a magassarkú csizma koppanása hosszú visszhangot vert a térben. A2 elindult felé.
‒ Fëanáro ‒ hallotta a saját nevét a tünde, aki még közelebb lépett a lányhoz. Alig egy méterre álltak egymástól, de az ő figyelmét most az ezüsthajú mögötti képek vonták el. Az egyiken furcsa, fémből készült lényekkel harcolt; egy másikon egy négy főből álló osztag élén állt; a harmadikon egy másik androidlánnyal beszélt, majd végül leszúrta egy karddal ‒ Fëanáro gyorsan elkapta onnan a tekintetét. Volt egy másik, ahol egy fiatal fiúval beszélt, majd harcolni kezdtek. Az utolsón pedig csak ő, A2 volt, amint egy óriási torony romjai maga alá temetik.
‒ Ezek az emlékeim. ‒ Merengéséből A2 lágyan csengő, szomorkás hangja zökkentette ki. Legnagyobb döbbenetére minden szavát megértette. ‒ Legalábbis egy részük. Elárulnád, hogy mit keresel a fejemben?
A tünde nem felelt. Mit is mondhatott volna? Fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte. Még közelebb sétált A2-hoz, majd elhaladt mellette, hogy aztán megálljon az egyik mozgókép előtt ‒ azelőtt, ahol A2 vezetett egy osztagot.
‒ Hogy lehet, hogy értem, amit mondasz? ‒ tette fel a fejében kavargó, megannyi kérdés közül azt, ami a leginkább foglalkoztatta.

A2 néhány másodpercig némán nézte a tündeherceg hátát, mintha nem akarná elhinni, hogy a fiú tényleg jelen van, és nem csak a képzelete szüleménye. Akárhogyan is, a maga abszurd módján valóságos volt. A hosszú, lapockája aljáig érő fekete hajával, és vörös tunikájával egyáltalán nem illett bele a környezetbe, mégis érezte, hogy ez most valóban megtörténik. A saját tudata mélyén beszélget valaki mással. Az ő világában ez nem lenne furcsa, ahol a gépek képesek erre. De most nem ott volt. És Fëanáro különben is egy tünde, akinek valószínűleg nem áll hatalmában ilyesmi.
‒ Az androidoknak nem kellenek szavak, hogy megértsék egymást. Képesek egymás tudatába férkőzni, így anélkül, hogy a valóságban egyetlen hangot is kiadnának, kommunikálhatnak a másikkal. De hogy erre te hogy vagy képes, azt nem tudom. Nem kéne itt lenned.
Fëanáro hátrafordult. Nem teljesen értette a magyarázatot, csak a rá eső részét.
‒ Mik azok az androidok?
‒ A világban, ahonnan jövök, állítólag azért terveztek minket, hogy védjük az emberiséget... Idegen lényektől.
‒ Terveztek? Emberiséget?
‒ Az androidok mesterségesek lények. Úgy nézünk ki, és ugyanúgy működünk, mint Ők, annyi különbséggel, hogy minket az emberek alkottak, különböző típusú feladatok ellátására specializálódunk, és nem öregszünk. Az emberiség meg... Egykoron ők voltak az urai a világomnak. Hasonlóan néztek ki, mint te, habár rólad sem tudok még semmit. De hogy őszinte legyek, még sosem találkoztam egyetlen emberrel sem. Mire engem megalkottak, már réges-rég nem lakták a bolygónkat. Helyettük ránk maradt a feladat, hogy felvegyük a harcot az idegen lényekkel, ezért küldtek le minket is, az első YoRHa osztagot a Földre. Én is abban a csapatban voltam.
A tünde mély levegőt vett, miközben próbálta megérteni a hallottakat. Tehát létezik egy másik világ, ahol ezek az emberek uralkodnak. Vagy legalábbis régen ők tették, ha A2 múlt időben beszél róluk. Most androidok vannak helyettük, akik mások által teremtett lények, nem Ilúvatar Gyermekei. És A2 egy közülük.
‒ Mit kerestél Oromë Erdejében? ‒ szegezte neki a kérdést végül. Hamar megértette, hogy nem fog választ kapni minden kérdésére, így inkább arra terelte a témát, melyben ő is érdekelt lehet.
‒ Oromë? Arra az erdőre gondolsz, ahol most is vagyunk?
‒ Ott lennénk? ‒ vonta fel a szemöldökét a Fëanáro. Minél többet tudott meg, annál kevesebbet értett, és nem tudta miért, de egyszerre dühítette, és tette még kíváncsibbá. Talán egyszer sírba fogja vinni a tudásvágya, gondolta magában keserédesen.
‒ Mint mondtam, most a tudatom legmélyén vagyunk, de a testünk továbbra is ott van, az erdőben.
Fëanáro szólásra nyitotta a száját, de A2 megelőzte.
‒ A kérdésedre válaszolva pedig... Látod azt ott? ‒ mutatott az egyik mozgókép felé, amelyiken éppen összedőlt egy hatalmas torony, maga alá temetve egy különös, romos várost, és A2-t, aki mindennek a közepén állt. ‒ Az az utolsó emlékem a másik világból. Összeomlott a... az egyszerűség kedvéért, torony. És mivel ott álltam a középpontjában, nagy valószínűséggel meg kellett halnom.
‒ Micsoda? ‒ kiáltott fel Fëanáro. A szíve minden alkalommal összeszorult, amikor a halálra gondolt. Mióta elveszítette az édesanyját, nem tudta leküzdeni a halál gondolatát, mindig ott volt a tudata legmélyén és marta belülről a lelkét. S amikor más szájából hallotta, sokkal valóságosabbnak tűnt, és minden alkalommal eszébe juttatta az anyját, akit már soha többé nem láthat. ‒ De te... nem vagy halott ‒ mondta végül, miután összeszedte magát.
‒ Hát igen, és ez furcsa. Mármint, elvesztettem az eszméletem akkor és ott... Aztán, amikor magamhoz tértem, ebben az erdőben voltam. Nem sokkal később találkoztam veled.
Fëanáro hallgatott egy rövid ideig. Még ha nem is volt igazán értelme, de legalább az egyik kérdésére választ kapott.
‒ És mi a helyzet a Poddal?
‒ A Pod? Ő is velem volt, amikor magamhoz tértem. Kérdeztem tőle, hogy mit tud erről a helyről, vagy hogy hogy kerültünk ide, de nem volt valami segítőkész.
‒ És mi az a Pod? Ő is egy android?
‒ Nem egészen. Hasonlóan mesterséges intelligencia, de termeténél fogva nem képes annyi mindenre, mint mi. Viszont a lexikális és műszaki tudása nagyobb, mint az androidoké, valamint meglepően jó tűzereje van... ‒ A2 elhallgatott, mert a tünde arckifejezéséből kiolvasta, hogy olyan szavakat használ, amiket ő nem ért, így rövidre fogta. ‒ Hasznosak a számunkra. Sőt, mint kiderült, most hasznosabb, mint valaha. Valamilyen oknál fogva ismeri a nyelvedet, rajta keresztül tudtunk volna beszélni.
‒ Megöltem őt ‒ jelentette ki Fëanáro. Nem tett hozzá semmiféle bocsánatkérést, csupán közölte a tényt.
‒ Nem ölted meg ‒ javította ki A2, enyhe grimaszt vágva Fëanáro rövid megjegyzésére. ‒ Csupán kárt tettél a tápegységében, de javítható.
Fëanáro megkérdezte volna, mi az a tápegység, de végül csak vállat vont. Valószínűleg előbb-utóbb magyarázatot fog rá kapni, ha több időt tölt a lánnyal.
‒ És most én kérdezek ‒ szólalt meg az android, mikor látta, hogy a másik nem felel semmit. ‒ Hova kerültem? Mi ez az Oromë Erdeje? Mi volt az a nagy fényesség, ami olyan messziről jött? Egyáltalán, milyen világ ez?
‒ Mi Ardának hívjuk. A földrész neve pedig Valinor, ami a valák birodalma, és az Áldott Népé, vagyis a miénk.
‒ Áldott Nép? ‒ kérdezett vissza hirtelen A2, bár a „valák” szón is fennakadt.
‒ Mi vagyunk, a tündék. Ilúvatar első gyermekei. Mindenki így emleget minket, sőt, mi is magunkat. Ami meglepő, hogy más még nem gondolkozott el azon, hogy ha vannak első gyermekek, akkor lesznek másodikok is?
‒ Talán az emberek ‒ vont vállat A2. Különösebben nem foglalkoztatták az elnevezések. ‒ Mi az az Ilúvatar?
‒ Ő énekelt meg mindent régen, még az idő előtt, ezzel megteremtve a kézzel fogható világot, és a valák voltak, akik megvalósítottak mindent. Oromë is egy közülük, az erdő, amiben vagyunk pedig az ő vadászterülete.
‒ Tehát Ilúvatar az Isten?
‒ Hívhatod, aminek akarod. Ő az Egy, akinek köszönettel tartozunk azért, hogy a világon vagyunk.
Rövid csend állt be a beszélgetésbe. Amennyire lehetetlen volt az egész helyzet, annyira örültek mindketten, hogy végre tudnak beszélni a másikkal, és választ kapni megannyi kérdésükre. Vagy legalábbis néhányra.
‒ Szóval Valinor ‒ ismételte a szót A2. ‒ Ezek szerint vannak más földrészek is?
‒ Vannak ‒ bólintott Fëanáro. ‒ De azokat én nem ismerem. Apám még azelőtt idejött a népével, hogy én megszülettem volna.
‒ A népével? Szóval apád a tündék királya. Sejtettem, hogy te valami hercegféle lehetsz.
‒ Nem az összesé, csak a noldáké, akik a tündék egyik nagy csoportja. De szerintem ezzel te már tisztában vagy, ha megnézted a rajzaimat. És igen, én vagyok a koronaherceg.
A2 elkapta a tekintetét Fëanáróról, és tőle szokatlan módon zavart mosoly ült ki az arcára.
‒ Sajnálom, de muszáj volt valaho...
‒ Felesleges szabadkoznod ‒ fojtotta belé a szót a fiú. ‒ A helyedben valószínűleg én is ezt tettem volna.
Az android bólintott végül, és Fëanáro mellé lépett. A tünde anélkül, hogy ránézett volna, csöndesen megszólalt tisztán csengő, mély hangján.
‒ Valinor más, mint a te világod. Itt béke van, nincs harc, és sosem hal meg senki. Egy kivétellel ‒ tette hozzá alig hallhatóan, de A2 felkapta rá a fejét.
‒ Tessék? Milyen kivétel?
Nem kerülte el az android figyelmét, hogy Fëanáro vonásai megfeszülnek egy pillanatra, de a kérdésre nem felelt semmit.
‒ Hogyan tervezel hazamenni? ‒ kérdezte végül, rövid hallgatás után. A villogó képek halványodni kezdtek, mintha csak azért tűntek volna el, mert A2 már nem figyelt rájuk.
A lány annyira lehajtotta a fejét a kérdésre, hogy hosszú, ezüstszín haja teljesen eltakarta az arcát.
‒ Nem vagyok benne biztos, hogy vissza akarok menni. Ott már nem vár rám semmi.

9S.... 2B. Pascal, Anemone, mindenki.

Fëanáro ezúttal a lányra nézett. Ennyi elég volt neki, hogy megértse, szörnyű dolgok történtek vele, és nem csak akkor, amikor az a bizonyos torony összedőlt. Bizonyára nehéz élete volt, ha most azt mondja, nincs miért hazatérnie.
A herceg sosem vélte magát túlságosan jószívűnek, önzetlennek meg főleg nem, de valamiért most úgy érezte, az a helyes, ha segít a lányon, annak ellenére, hogy vajmi keveset tud róla, és nagy eséllyel bajt hozhat a fejére. Így hát gyorsan, mielőtt meggondolhatta volna magát, megszólalt:
‒ Akkor maradj!
‒ Micsoda? ‒ A2 olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy időbe telt, mire a processzora érzékelte a helyzetváltoztatást. ‒ Fëanáro, engem azért terveztek, hogy harcoljak, de állításod szerint itt viszont béke van. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha maradnék.
‒ Nem, én sem gondolom így. De a szívem azt súgja, itt a helyed. És gondolom, különben sem tudod a módját a világok közti utazásnak.
A2 csak a fejét rázta.
‒ Jóformán semmit sem tudunk egymásról ‒ próbálkozott tovább az észérvekkel. ‒ Te sem tudhatod, hogy megbízhatsz bennem, és én sem, hogy benned. Elvégre, megtámadtál, minden különösebb ok nélkül.
‒ És te végezhettél volna velem, ha úgy tartotta volna kedved, de nem tetted. Ha nem is bízok benned teljesen, azért annyira igen, hogy tudjam, amíg apám elé nem viszlek, nem esik bántódásom általad.
‒ Apád elé? A királyhoz?
‒ Csak a formalitások végett ‒ legyintett Fëanáro. ‒ Nem árt, ha a nagykirály tud rólad. De én találtalak, ezáltal én fogok rendelkezni felőled.
A2 többször is pislogott egymásután, hátha könnyebben felfogja az elhangzott szavakat.

Rendelkezni... felőlem?

Furcsának találta ezt a fél mondatot, de nem tette szóvá. Nem tartozott senki és semmi alá, mióta dezertált YoRHa-tól, és nem tervezett változtatni ezen. Szabad akart lenni, és elfelejteni a Gépek Háborúját egyszer s mindenkorra. Új életet akart kezdeni. Semmi egyebet nem akart.
Ez viszont Fëanáro segítsége nélkül jelen pillanatban lehetetlennek tűnt. Nem volt más választása, lassan bólintott egyet felelet gyanánt.
Aztán eszébe jutott, hogy kivel is áll szemben, így gyorsan hozzátette:
‒ Ahogy kívánod, Fëanáro herceg.
A tünde egy aprót biccentett a megszólításra, de különösebben az sem zavarta volna, ha a lány elhagyja a titulust.
A2 tehát elfogadta az ajánlatát.
Lassan emelte fel tekintetét róla, hogy körülnézzen. Immáron a villogó emlékképek teljesen eltűntek, nem volt körülöttük semmi, csak a végtelen szürkeség, de furcsamód Fëanárót nem zavarta már a környezete.
Ismét rövid csend állt be, amit végül A2 tört meg, hogy kielégítse kíváncsiságát Fëanáro füzete iránt.
‒ És akkor most felséged valamiféle feltaláló? Azok a rajzok... ‒ kérdezte, kissé megnyomva a „felséged” szót. Tudta, hogyan kell tisztelettel beszélnie a feletteseivel annak idején, de ez most valahogy egészen más volt. Meg kellene hajolnia? Vagy kezet csókolnia? Az emberek talán ekképp üdvözölhették annak idején az uralkodójukat, de vajon a tündékkel mi a helyzet?
‒ Értek egy s máshoz, vagy legalábbis szeretném ezt hinni ‒ felelte, de szavaival ellentétben büszkén kihúzta magát, és apró mosolyra húzta keskeny ajkait.
‒ Lehetséges... hogy a Poddal is tudnál kezdeni valamit?
‒ Kétlem, hogy ismerem azt a tudományt, amivel a te Podod készült. Ugyanakkor én sebesítettem meg, s tetteimért felelősséget vállalva talán megpróbálhatok tenni valamit az érdekében.
‒ Legyen így ‒ bólintott A2. ‒ Ha sikerül megjavítanod őt, utána tovább állunk.
‒ Azt hiszem félreértettél, A2. Amikor azt mondtam, hogy én rendelkezek felőled, azt úgy értettem, hogy maradj velem. Kísérj el az útjaimon, segíts a kutatásaimban, és taníts meg harcolni úgy, ahogy te. Legyél a társam, én pedig majd vezetlek és irányítalak. És ameddig engedelmeskedsz nekem, többé nem lesz gondod semmire.
Az androidlány még épp időben nyelte le a csípős megjegyzést, miszerint őneki is van saját akarata, és ne holmi idegen tündeúr döntsön a sorsa felől. Ugyan hiába mondott „társat” „szolgáló” helyett, az, ahogyan elmondta, mégis azt sugallta, hogy semmi esetre sem kezelné magával egyenrangú félnek. Ő pedig túlságosan szabadszellemű volt ahhoz, hogy bárkinek is hosszabb távon az irányítása alatt legyen, arról már nem is beszélve, hogy Fëanáro minderről úgy beszélt, mintha valamiféle kiváltság lenne, ha a társaságában lehet.
Azonban mindezek ellenére sem volt benne biztos, hogy érdemes-e ellenszegülni neki. Továbbra is csak rá támaszkodhat, így jobb, ha eltűri az utasításokat.
‒ Mit szólsz? ‒ szólt ismét Fëanáro, mikor a lány már egy ideje csöndben volt. Érezte, hogy talán mégsem kellett volna ennyire parancsolónak hangoznia, így kicsit enyhített a hangnemén, és szavain. ‒ Van kedved velem tartani Tirionba, a Noldák városába? ‒ kérdezte, s jó szándéka jeléül a kezét nyújtotta A2 felé.
A2 továbbra is hezitált. Nem akart nemet mondani, mert Fëanáro furcsa viselkedése ellenére továbbra is úgy érezte, az tenné boldoggá, ha végre valahára azt csinálhatná, amiért őt elméletileg tervezték: szolgálni az embereket. Vagy, jelen esetben a tündéket. Erre pedig a tündék városánál valószínűleg keresve sem találna alkalmasabb helyet. Egy város, ami teli van élettel, és nem kell mindennap az életéért küzdenie; ugyanakkor nem akarta ilyen könnyedén feladni a szabadságát. Mert ha bármit is megtudott Fëanáróról ezen rövid idő alatt, az az volt, hogy szereti, ha ő irányíthatja a történések alakulását. Minden egyes szavával, és rezdülésével A2 úgy érezte, mintha a saját befolyása alá próbálta volna terelni őt, s ez egyszerre kápráztatta el, és késztette a távolság megtartására. Végül azonban ugyanarra a következtetésre jutott, mint korábban ‒ nincs más választása, mint vele mennie. Aztán, ha meglátja azt a bizonyos tündevárost, talán több lehetőséget is számba vehet. Így hát lassan, de biztosan rábólintott Fëanáro szavaira, és ő is kinyújtotta a kezét a tünde felé.
‒ Rendben van, tündeherceg. Veled tartok ‒ mondta, miközben tenyerét a nolda tenyerébe csúsztatta. Amint a bőrén érezte a másik érintését, elsötétült körülöttük minden, hogy aztán ismét Oromë zöldellő erdejének képe táruljon a szemük elé.