Megkezdődik A2 első napja a nolda királyi család körében, ezzel együtt az új élete is egy békésebb(nek tűnő) világban. Ám a nap végére az eseményének olyan váratlan fordulatot vesznek, melyekre még egy harcedzett android sem lehet eléggé felkészülve.

Pod 042

Másnap reggel Fëanáro betartotta az ígéretét, és a palota hátsó kapujánál várta A2-t, akivel azután hosszú sétára indult először az épületen belül, majd az udvaron.
Fëanáro amint megpillantotta a lányt, észrevette, hogy a saját, alig takaró ruháját vette fel, és épp, hogy meg tudta állni, hogy rákérdezzen. Nem mintha ellenére lett volna a látvány, ezt el kellett ismernie, de azért mégsem szerette volna, hogy minden szembejövő szolgáló, és később a palotába érkező nagyurak őket, pontosabban Anawent bámulják. Valamiért úgy gondolta, erre egyedül neki van joga. Ám mikor tudatosult benne, mégis mik jutnak az eszébe, kissé zavarba jött, és gyorsan kiverte a fejéből a kósza gondolatot. Kívülről azonban ebből semmi sem látszott, így mikor A2 közel ért hozzá, teljesen kifejezéstelen arccal köszöntek egymásnak.
‒ Nos, indulhatunk? ‒ kérdezte a herceg, és kezével jelezte az utat a palota belseje felé.Az android eddig is érzékelte, hogy Finwë nagykirály lakóhelye milyen hatalmas, de most, hogy a herceggel az oldalán lehetősége volt bejárni az egészet keresztül-kasul, rájött, hogy a méretei minden eddigi elképzelését felülmúlták. Az alagsorral kezdték, és úgy haladtak egyre feljebb, a torony felé, miközben Fëanáro hosszas mesébe kezdett a palota építésének körülményeiről, melyet az apjától hallott.

‒ Én már ide, a palotába születtem, úgyhogy nem tudom, hogy nézett ki Tirion azelőtt. Apám viszont sokat tudna mesélni, tekintve, hogy alaposan kivette a részét az építésben. Akkoriban még Ingwéé, a vanyák nagykirályáé volt ez a hely, apám csak azután költözött ide, hogy a vanyák áttelepültek Tirionból Valmarba.
A2 pedig ámulva hallgatta a fiú történetét, még akkor is, ha nem értett meg belőle mindent. Nem igazán volt róla elképzelése, a tündéknek miért van szükségük ilyen óriási épületekre, de egyúttal le is nyűgözték a tágas termek, a gondosan, kézzel faragott bútorok, nemes kelmék, és a drágakövek, melyek szinte mindenütt dekorációként szolgáltak.
Fëanáro felvitte A2-t a Mindon Eldaliéva hatalmas tornyába, mely a palotától külön állt, de egyúttal a legmagasabb pontja volt a birtoknak. A tetején egy ragyogó, ezüstlámpás izzott, melyről azt mondták, fénye még Tol Eressëáról is látszik, bárhol is legyen az. A torony olyan magasra nyúlt, hogy az android úgy érezte, mintha a felhők között lennének, s mikor körülnézett, elakadt a lélegzete: alattuk terült el az ébredező Tirion, melynek minden apró utcájára ráláttak innen fentről. Nyugat - északnyugat felé nyílt a Calacirya, melyen keresztül egészen a Fákig ellátott; a köztük elnyúló, zöldellő mezőket, termőföldeket, és a Fákon túl távoli hegységek sziluettjei derengtek fel a horizont fölött. Tőlük északra és délre végig a Pelóri zord vonulatai húzódtak, Valinor természetes védelmi vonala. Keletre pedig, egészen közel a Túna lábaihoz, a Belegaer tengerpartja állt, legalábbis Fëanáro így hívta. A2 meglepődött, hogy ilyen közel van a part, de különösebben nem vonzotta a hatalmas víztömeg. A tengeren túli vidéket Középföldének, Endornak hívták, de A2 akárhogyan is meresztgette a szemét, nem látta a túlpartot ‒ az égbolt arrafelé teljesen sötét volt, a Fák fénye nem jutott át a Pelóri hegyein.
A palota után Fëanáro kivezette őt az udvarra, ahol megmutatta a kanyargó, kikövezett ösvényeket, melyek a gondosan karbantartott pázsitot és virágágyásokat szelték át, a szökőkutat, az örökzöld fákat és gyümölcsösöket, az istállót és a karámokat. Végül megérkeztek a küzdőtérre.
‒ Ez volna az utolsó dolog, amit megmutatok ma neked: a küzdőtér ‒ szólt Fëanáro és kinyitotta a kaput. ‒ Mostantól minden reggel itt fogunk gyakorolni. Remélem, hoztál magaddal fegyvert.
A2 egy rövid ideig hallgatott, miközben hagyta, hogy a fiú betessékelje maga előtt. Mikor a kapu becsukódott mögöttük, az android megállt a küzdőtér közepén, és visszanézett a társára. Ekkor vette csak észre az övére tűzött kardhüvelyt, melyből most egy gyönyörűen megmunkált penge került elő.
‒ Nem értem ‒ szólalt meg végül. ‒ Minek nektek küzdőtér, ha nem is harcoltok?
‒ A vívás remek testedzés, vadászni meg azért csak szoktunk ‒ jött az egyszerű, és teljesen magától értetődő válasz. ‒ Yavanna figyelmeztetett minket, hogy vannak bizonyos állatfajok, mint például a vaddisznók, akik igen agresszívak tudnak lenni, főleg, ha malacaik vannak.
‒ Akkor talán... nem vadászol vaddisznóra? ‒ tette fel a szintén magától értetődő kérdést A2, de Fëanáro válaszra sem méltatta.
‒ ....Szóval apám ragaszkodott hozzá, ha egyedül vágok neki Amannak, akkor legalább meg tudjam védeni magam, nehogy meglepetés érjen.
‒ Ez kedves tőle.
‒ Ezért láthattál nálam kardot is, nem csak íjat, a többi vadásszal ellentétben. Nagyon kevesen vagyunk, akiknek igazi kardja van, és a legtöbbjük a Cuiviénen mellett ébredt, nem valinori tünde, mint én.
‒ Értem ‒ bólintott A2, miközben ismét körbenézett a palota udvarán.
Viszonylag kevés tündével találkoztak a séta során, és még most sem voltak idekint sokan – valószínűleg még túl korán volt ahhoz, hogy a személyzet valamennyi tagja megkezdje napi teendőit. Aztán alaposan felmérte a küzdőteret is, melynek azóta is a kellős közepén álldogált.

A kör alakú terület nem volt túlságosan tágas, és már csak hellyel-közzel nőtte be a fű. Valóban nem úgy tervezték, hogy egy-egy párnál több személy gyakoroljon ott egyszerre, de arra éppen elég volt, hogy ők ketten elszórakozzanak. Legalábbis, Anawen részéről ez csak szórakozás lesz, Fëanáro ebben biztos volt.
‒ Készen állsz? ‒ kérdezte a herceg, miközben távolabb sétált, majd egy jó tízméternyi távolságból nézett rá vissza. Most megfigyelte, hogy a lánynak csak a hátához kellett nyúlnia, mintha valami láthatatlan fegyvert fogna, és egy, ezúttal egykezes kard valami varázslat folytán a kezében termett. ‒ Ezt meg hogy csináltad?
‒ Az androidok számára a fegyverek használata a programjuk része. Egy chipet kell aktiválnom mindössze, és már a kezemben is van a kard ‒ felelte közömbösen, és látszólag nem különösebben zavarta, hogy a fiú a felét sem érthette meg.
Fëanáro viszont nem akarta a kérdezősködéssel húzni az időt, így csak vállat vont.
‒ Ahogy gondolod. Mindenesetre, szeretném, hogy a gyakorlás során ne fogd vissza magad.
‒ Micsoda? ‒ kapta fel a fejét az android. ‒ Azt nem tehetem. Nem akarom, hogy megsérülj.
‒ Márpedig én tudni akarom, hogy ténylegesen mennyi esélyem van ellened.
‒ Nem kell aggódnod emiatt ‒ felelt Anawen, és nem tehetett róla, ajkára gúnyos mosoly ült ki a herceg túlzott önbizalmát látva. - Most megmondom neked, hogy semennyi.
Fëanáro arcizmai megfeszültek egy pillanatra. Nehezére esett szó nélkül tűrni A2 megjegyzését, de egyelőre még türtőztette magát.
‒ Engedelmességgel tartozol nekem, Anawen ‒ felelte nyugodtan, a lehető legnagyobb természetességgel. ‒ És ha arra kérlek, hogy taníts meg harcolni, ahogyan te, akkor meg fogsz tanítani, és nem csak valami imitációját a valódi küzdelemnek. Csak az időnket pazaroljuk, ha te másképp látod.
Az android nem felelt azonnal, helyette hosszasan méregette a herceget, mintha a lelkébe próbált volna látni. Végül csupán, alig láthatóan megrázta a fejét.
‒ Legyen hát. De előre szólok, egyetlen karcolás bármelyikünkön, és azonnal abbahagyjuk.
‒ Rendben.
‒ Ha elfáradtál, vagy csak fel akarod adni, akkor is befejeztük.
‒ Ilyen nem fog előfordulni ‒ felelte Fëanáro, és most ő mosolyodott el a lány naivitásán. Miből gondolta, hogy ő, éppen ő feladja valaha is? ‒ Készen állsz? ‒ kérdezte ismét, kardot tartó karját megemelve.
Anawen szó nélkül ismételte meg a mozdulatot, majd egyszerre indultak neki. Fëanáro már éppen lesújtani készült, mikor az android egyszerűen eltűnt a szeme elől. Meglepetésében hirtelen fékezett le, aminek a következménye az lett, hogy saját lendülete miatt kis híján elesett, és mire rájött, hogy hova is tűnt Anawen, az már a háta mögött állt. Fëanáro a tarkóján érezte a penge hideg érintését.

***

Amikor Fëanáro közölte, hogy szeretné, hogy mindent beleadjon, A2 úgy döntött, nem fog ellenkezni. Úgy döntött, ténylegesen úgy fog rá tekinteni, mint egy ellenfélre, mint egy robot létformára a saját világából. Persze, a B-mód szóba sem jöhetett, de nem kellett hozzá feltétlenül megsebesítenie a fiút, hogy megmutassa, mekkora is a különbség kettőjük között.
Elég volt annyi, hogy az egyik legalapvetőbb képességét használja csupán, ezzel kicselezve Fëanárót. A támadások kivédése az androidoknál igazából egy egyszerű előreugrás volt, ami a mozdulat pillanatában sebezhetetlenné tette őt.A mozgása viszont olyan gyors volt, hogy a tünde szem elől veszítette egy pillanatra, és ennyi elég volt A2-nak, hogy fölénybe kerüljön. Mire Fëanáro rájött, hogy a lány elsuhant mellette, és valószínűleg a háta mögé került, már késő volt. A2 a penge hegyét Fëanáro tarkójához emelte, arcára fölényes mosoly ült ki.
‒ Vesztettél ‒ közölte.
A nolda herceg arcára dühvel kevert zavar ült ki, amikor szembefordult ellenfelével. De úgy tűnt, nem adta fel.
‒ Próbáljuk újra!
‒ Tessék? – kérdezett vissza hitetlenkedve a lány, aki azt hitte, ezzel rögtön a kedvét szegheti Fëanárónak. Ő azonban eltökélte magát.
‒ Csak csináld!
A2 engedelmeskedett. Hátrált néhány lépést Fëanárótól, majd ismét előre suhant. Eközben a fiú leeresztette a kardját, úgy figyelte őt: most nem állt szándékában támadni, csupán figyelte a mozdulatait. További két ismétlés után előre látta, hogy a lány hova fog érkezni, így a következő alkalommal már nem azt nézte, hogy honnan indult el Anawen, hanem pontosan arra a helyre ugrott, ahova érkezni fog, és bármiféle figyelmeztetés nélkül lesújtott a karddal.
Miközben A2 a saját kardjával hárította a támadást, elismerte magában, hogy Fëanáro valóban gyorsan tanul. Ugyan még mindig könnyedén le tudta fegyverezni, de minden egyes próbálkozásnál egyre nehezebb dolga volt..

Nagyjából a tizedik alkalom után az egyszerű kitérés már teljesen hasztalannak bizonyult Fëanáróval szemben, ezért taktikát váltottak. A következő fél órában egyetlen szó sem hangzott el közöttük, csak a kardok csattanása hallatszott újra és újra. A2 igyekezett a lehető legváratlanabb helyekről támadni, természetesen csak óvatosan, felkészülve arra, hogy a tünde nem védekezik időben, és akkor saját magának kell leállítani a támadást, mielőtt megsebesítené. De erre nemigen került sor ‒ a fél óra leforgása alatt mindössze háromszor tudta lefegyverezni, és Fëanáro csupán egyszer volt annyira óvatlan, hogy védekezés helyett a támadásra fókuszált, így A2 kihasználta a lehetőséget, hogy a torkának szegezze a fegyverét.
Az android a másodperc tört része alatt végignézett a noldán, s a kimerültségtől sebesen hullámzó mellkasát látva leeresztette a kardot, és a korábbinál lágyabban megszólalt:
‒ Ha elfáradtál, abbahagyhatjuk.
De Fëanáro csak a fejét rázta.
‒ Még egyszer, utoljára.
‒ Ahogy szeretnéd.
Hátráltak egymástól néhány lépést, majd egyszerre rugaszkodtak el; a pengék háromszor csattantak össze, mielőtt eltávolodtak a másiktól. Fëanáro fáradtsága ellenére nem lassított, egymás után mérte a csapásokat a lányra, aki könnyedén hárított mindent, de közben folyamatosan hátrálnia kellett, egészen, amíg el nem érte a küzdőtér szélét. Ott lehajolt, hogy kivédjen egy újabb támadást, majd előre ugrott, de mint korábban, Fëanáro most is felkészült volt, és azonnal előtte termett. Kardjuk éles visszhangot vert, ahogy a másiknak ütközött.
‒ Nem rossz, Kis Herceg, de nem is elég jó.
Azzal felugrott a levegőbe, olyan magasra, amilyenre egy tünde nem lehetett képes, és átszaltózott a feje fölött. Az újabb trükk egy pillanatra megállásra késztette Fëanárót, így mikor A2 ismét a háta mögé került, nem tudott védekezni. Az android épp csak akkorát lökött rajta a kard markolatával, hogy a herceg elveszítse az egyensúlyát, majd a kezéből kikapva a kardot a homokos-füves talajhoz szorította, és a penge hegyét a szívének szegezte.
‒ Megelégszel ennyivel mára? ‒ lihegte most már a lány is, és elégedetten nézte az alatta fekvő, ziháló Fëanárót. A nolda szemei izzottak a felindultságtól, melyet a harc heve és csúfos vereség okozott, mégsem szólt semmit. Igazság szerint élvezte az edzést, kedvére volt, hogy a lánynak eszében sem volt, hogy hagyja őt győzni, csak azért, mert ő a koronaherceg.
Felelet gyanánt bólintott egyet, majd elfogadta az android felé nyújtott kezét, hogy felsegítse a földről, s visszavette tőle a kardját.
‒ Holnap ugyanitt folytatjuk. Most pedig, ahogy ígértem, megnézzük a Podot!
‒ Jó ‒ bólintott A2 is.
‒ Elmegyek érte, úgyhogy találkozzunk a műhelyemben. Ha még emlékszel, mutattam, hol találod, ha nem, akkor keress valakit, aki útbaigazít ‒ közölte, és a lány feleletét meg sem várva sarkon fordult, majd elindult a raktárak felé.

Ezzel A2 magára maradt, és egy ideig még a távolodó herceg után bámult, miközben az imént történtek jártak a fejében. Nem gondolta volna, hogy talál még ennyi élvezetet a harcban, azt meg főleg nem, hogy mindezt egy olyan valakivel, akit védelmezni akar, és nem ellene küzdeni. Mindenesetre Fëanáro igazán tehetséges ellenfélnek bizonyult, annak ellenére, hogy látszott, nem volt túl sok tapasztalata igazi harcban. Már most várta a következő napi gyakorlást, már csak azért is, mert valamiért felemelő érzés volt számára teljesen kifárasztani, és újra meg újra legyőzni az arrogáns herceget. Észre sem vette, hogy mosolyra húzta a száját, ám pont ekkor nézett hátra Fëanáro is, tekintetük egy pillanatra találkozott a távolból. A2-ban ekkor tudatosult, hogy még mindig egy helyben áll, karddal a kezében, mire megrázta a fejét, és eltette a fegyvert, majd útnak indult ő maga is.
A palota felé vezető úton semmi érdemleges nem történt, sokkal inkább odabent. A csarnok kapuinál már gyülekezett Finwë háza népe: nemes nolda urak, kik ‒ Fëanáro elmondása szerint ‒ mind a Cuiviénen partjáról indultak meg, és a király közvetlen segítői voltak a vándorlás alatt. Később, mikor már letelepedtek Amanban, és nekiláttak Tirion építésének, végig Finwë mellett maradtak, így a nagykirály a mai napig az ő segítségüket, tanácsukat kéri az uralkodás ügyes-bajos dolgaiban.

Úgy tűnt, most is egy tanácskozásra várakozhatnak: két-három fős csoportokba verődve beszélgettek fojtott hangon, ám a hátsó kapun betoppanó A2-ra mind elhallgattak, és egyenként fordultak az irányába.
Az android egy pillanatra megtorpant, és zavartan nézett a tündeurak felé.
‒ Jó reggelt! ‒ köszönt oda nekik magához képest félszegen, mire az urak meghajoltak felé. Nem volt biztos benne, hogy oda kellene-e mennie hozzájuk, Fëanáro meg különben is várta már a műhelyében, így inkább letett róla.
Indult is volna tovább, mikor az egyikük, egy sötétszőke hajú, a többiekhez képest még fiatalnak tűnő fiú intett neki:
‒ Nem csatlakozol hozzánk, kisasszony?
A2-nak nem volt sok kedve hozzá; egyrészt feszélyezte a sok kutakodó pillantás, másrészt félt a keresztkérdéseiktől is, melyekre nem tudta, miként felelhetne, és különben sem volt még olyan biztos quenya-tudásában, hogy bárkivel eltársalogjon. Már éppen valami kifogáson gondolkozott, mikor szerencséjére a lépcső tetején megjelent a megmentője.
‒ Anawen! ‒ kiáltott fel Nolofinwë vidáman, mikor megpillantotta a tétován álldogáló androidot, és a lépcsőfokokat kettesével szedve szaladt oda hozzá.
‒ Szia ‒ mosolygott rá az android, majd ismét az urakra pillantott, akik ‒ mintha csak a herceg jelenléte okozta volna ‒ visszatértek korábbi elfoglaltságukhoz, és a szőke fiú kivételével már ügyet sem vetettek rá. Így A2 is úgy döntött, eredeti terve szerint megkeresi Fëanáro műhelyét.

Az egyetlen probléma az volt, hogy ráeszmélt, fogalma sincs, merre is kéne mennie.
Fëanáro igazán lehetett volna segítőkészebb az útbaigazítással ‒ gondolta. ‒ Talán mégis oda kellene mennem a nolda urakhoz, ők biztosan tudnának segíteni.
Nolofinwének azonban úgy tűnt, más tervei voltak.
‒ Láttam az ablakból, ahogy gyakoroltatok a bátyámmal! Nagyon ügyes vagy, nem gondoltam, hogy egy lány meg tudja verni Fëanárót! Igazából még sosem verte meg senki... Szerinted engem is meg tudnál tanítani azokra a trükkökre?
A2 nem tehetett róla, felkuncogott a hirtelen szóáradaton, és magán a kérdésen.

‒ Persze, hogy megtanítalak. Amint elég nagy leszel ahhoz, hogy kardot forgass.
‒ Ó, de az még olyan messze van! Kérlek, nem mondom el apának! ‒ kérlelte tovább az androidot, majd elutasító fejrázását látva hozzátette: ‒ Én is szeretnék olyan jó lenni, mint ő.
A2 sosem gondolta, hogy valaha is ennyire aranyosnak fog találni egy kisfiút, aki arra kéri, hogy harcolni tanítsa. Lehajolt, hogy a fejük egy vonalban legyen, és úgy nézett a nagy, kékesen csillogó szemekbe, melyek valamelyest hasonlítottak Fëanáróéra.
‒ Le merném fogadni, hogy egy nap jobb leszel, mint a bátyád, de ahhoz még várnod kell. Sokat. Ám ha türelmes vagy, én majd megtanítalak minden tudományomra, megígérem.
‒ Nem kezdhetnénk már most az alapokkal?
‒ Sajnálom, de a bátyád vár a műhelyében. Jut eszembe, nem tudod, merre találom?
Nolofinwë egy pillanatra elkomorult, de a műhely szó hallatán ismét felcsillant a szeme.
‒ Dehogynem! De Fëanáro engem oda nem enged be. Szerinted, ha veled vagyok, akkor én is bemehetek?
A2 nem tudta abbahagyni a mosolygást. Nemigen volt még dolga gyerekekkel, élőkkel meg főleg nem, ezért nem értette, miért töltötte el boldogsággal a kicsi herceg jelenléte.
‒ Ez, kis barátom, csak akkor derül ki, ha odamegyünk ‒ felelte végül, még egy utolsó pillantást vetve a szőke tündére, aki mostanra már szintén csatlakozott a beszélgető urakhoz. ‒ Mutasd az utat!

***

Fëanáro műhelye a palota területén volt, abban a szárnyban, ahol a herceg lakosztálya, csak egészen le kellett menni az alagsorba. Ez volt Fëanáro első műhelye, amit a király az ő kedvéért csináltatott, amikor látta, hogy a fia mennyire érdeklődik a tudományok iránt. Az egyébként mindig zárt ajtó most nyitva állt, tekintve, hogy számított a lány érkezésére, így mikor a páros belépett a helyiségbe, Fëanárót már az asztal mellett ülve találták, s úgy forgatta Podot a kezében, mintha azt próbálná meg kitalálni, hogy melyik az eleje, vagy a hátulja.
‒ Fëanáro! ‒ kiáltott fel Nolofinwë, és A2-t maga mögött hagyva a bátyjához szaladt, majd annak leghevesebb tiltakozása ellenére oldalról átölelte őt. Az idősebb nolda herceg nem épp kedves pillantásokat küldött az android felé, aki időközben a testvérek mellé lépett, de Fëanáro tekintetére csak ártatlanul pislogott.
‒ Most mi van? Te mondtad, hogy keressek valakit, aki útba igazít!
‒ Tény, de álmomban sem gondoltam volna, hogy pont őt találod meg.
Nolofinwë erre bánatosan eleresztette a bátyját, de amint meglátta, mit tart a kezében, ismét fellelkesült.
‒ Ez meg micsoda? Te csináltad? Hogy működik? Megfoghatom én is?
Fëanáro lemondóan sóhajtott.
‒ Igen, pontosan ezért nem akartam, hogy itt legyen.
‒ Szerintem csak szeretne egy kis időt veled tölteni, ez minden ‒ vont vállat A2, aki nem egészen értette, miért okoz problémát Fëanárónak a testvére társaságban lennie. Nolofinwë pedig hevesen bólogatott a szavaira.
‒ Nem zavarlak, bátyám, megígérem.
Az idősebb herceg felváltva méregette az androidot, és a kistestvérét, s végül megadóan sóhajtott.
‒ Jó, ott fogsz ülni, és nem nyúlsz semmihez ‒ mutatott az asztal túloldalán lévő padra. ‒ Megértetted?
Nolofinwë annyira megszeppent, hogy Fëanáro nem küldte el, hogy meg sem tudott szólalni. Engedelmesen megkerülte az asztalt, leült, és várakozásteljesen nézett a bátyjára, aki most A2 felé intett a fejével.
‒ Gyere közelebb!
Az android is szó nélkül engedelmeskedett Fëanárónak, és leült mellé. Némán figyelte a tünde lassú mozdulatait, ahogy minden irányból alaposan megvizsgálta Podot.
‒ Ez micsoda? ‒ kérdezte suttogva Nolofinwë, hogy ne vonja magára teljesen a bátyja figyelmét. ‒ A tiéd, Anawen?
‒ Csupán egy töredék egy másik világból. Az én világomból. A neve Pod 042, egy taktikai támogató egység, és a társam. Vagyis az volt ‒ felelte keserűen A2, s életében először gondolt rá, mennyire is hiányzik neki a kis robot társasága, és folyamatos helyzetjelentései.
‒ Aha ‒ felelte Nolofinwë tompán. ‒ És mi történt vele?
‒ Fëanáro tönkretette. Úgyhogy most meg fogja javítani nekem.
‒ Miért tette tönkre? ‒ kíváncsiskodott tovább a kisfiú, miután úgy vélte, ha inkább Anawenhez intézi a szavait, akkor nyugodtan megszólalhat, mert nem Fëanárót zavarja.
‒ Mert volt annyi esze, hogy előbb támadott, aztán kérdezett.
‒ Azért ez nem teljesen így történt ‒ szólt közbe az idősebb herceg is anélkül, hogy felpillantott volna a Podról. ‒ Most, hogy láttad Valinort, és a tündéket, mit gondolsz, miféle teremtménynek hittem Podot, amikor először megláttam? Még csak hasonló sincs a közelben, mint ti ketten.
‒ És az meg sem fordult a fejedben, hogy megvárd, amíg bemutatkozunk? Nem igazán értem, hogyan lehetséges, de Pod érti a nyelveteket. Milyen jó lett volna, ha már a kezdetektől szót értünk egymással...
Nolofinwë érdeklődve hallgatta a beszélgetőket, hiszen olyan dolgokról esett szó, amikről neki nem lehetett tudomása, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a kis robotot Fëanáro kezében. A koronaherceg pedig úgy tűnt, megtalálta a dolgok nyitját: a fej alatti területen, ahol a kisebb karok csatlakoztak, lehetett hozzáférni a belső alkatrészekhez.
‒ Ha akarnám, sem tudnám meg nem történtté tenni ‒ dünnyögte, s közelebb hajolt A2-hoz. ‒ Nézd, szerintem itt nyílik. Mit gondolsz, lesz valami baja, ha kinyitom?
‒ Ennél nagyobb? ‒ vont vállat az android, akaratlanul is arrébb húzódva. ‒ Inkább arra vagyok kíváncsi, mivel szándékozod kinyitni.
Fëanáro válasz helyett felegyenesedett, tekintete egy pillanatra találkozott a könyöklő Nolofinwéével, majd továbbsiklott az asztalra, kutatva valami után. Ekkor nézett körbe először maga A2 is.

Az egyébként félhomályban álló helyiség nem volt túl nagy, de annál zsúfoltabb. Az asztal, aminél ültek telis-tele volt szerszámokkal, és tervrajzokkal, az oldalsó polcokon különböző méretű és formájú edényekben pedig a nyersanyagok, üvegcsék, és egyéb tárgyak álltak. A nagyobb méretű szerszámok is ezek mellett kaptak helyet, az ajtóval szemben pedig egy közepesen nagy vitrin állt, amiben megmunkált, apró, színes kövek, és ásványok sorakoztak.
Fëanáro végül felkapott az asztalról egy hosszú és vékony vésőt, melynek a végét elég laposnak vélte ahhoz, hogy kinyithassa vele a Podot.
A2 pedig az ajkába harapva figyelte a tündét ‒ ő valószínűleg mérföldekkel jobban értett a műszaki dolgokhoz, de kinyitni még sosem próbálta a Podot, így sokat nem segíthetett.
A kis fémlap végül megadta magát a vésőnek, halkan pattant egyet, majd feltárult, s Fëanáro elégedetten nézett bele. Sejtette, hogy híján lesz a tudásnak, ami szükségeltetik ahhoz, hogy megértse a Podot, de hitt a képességeiben. Ráadásul Anawen is a segítségére lehet, úgyhogy nem volt miért aggódnia.
‒ És most? ‒ kérdezte tétován az android, s ezúttal ő hajolt közelebb a tündéhez, térdük összeért az asztal alatt. Nolofinwë pedig felágaskodott, hogy lásson a túloldalról is.
‒ Most szükségem lesz a segítségedre ‒ felelte Fëanáro. ‒ Akármennyire is szeretek magam rájönni a dolgok működésére, a Pod olyan tudománnyal készült, amiben nincs tapasztalatom. Szét kell szednem, hogy rájöjjek, hogyan is működik, te pedig segítesz a magyarázattal.
A2 őszintén csodálta a fiút, amiért egy olyan probléma megoldásával próbálkozik, ami messze meghaladja a tudását, s éppen ezért nem akarta kedvét szegni azzal, hogy nem segít, vagy ellenszegül a kérésének. Így hát további, apró szerszámok segítségével elkezdték csavarokra bontani a Podot, miközben A2 a legjobb tudása szerint magyarázta el, mi mire jó, vagy legalábbis körülírta, amennyire csak tudta. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy quenya tudása még erősen hiányos ahhoz, hogy műszaki dolgokról beszélgessenek, vagy pedig egyszerűen nem volt az egyes alkatrészekre megfelelő szó a tündék nyelvén, s ez utóbbi igen gyakran előfordult.

Ezért, nagyjából ebédidő környékén úgy döntöttek, tartanak egy kis szünetet, amíg Fëanáro a következő lépésen gondolkozik. Hozzátette, hogy talán ma már nem lesz szüksége A2-ra, mert úgy vélte, az android már többet nem segíthet, és innentől egyedül rá vár a feladat, hogy helyrehozza, amit elrontott. A2 pedig kíváncsi volt, mire megy egyedül a fiú, ezért nem ellenkezett, helyette hagyta, hogy Nolofinwë elvezesse az egyik szalonba, ahol Findis és Írimë, két lánytestvére társaságában elfogyasztottak egy könnyű salátát ebéd gyanánt.
Findis, a szőke nolda lány pedig kapva kapott az alkalmon, hogy ismét volt lehetősége Anawennel tölteni az étkezést. Mindenféléről kérdezgette őt, ami hirtelen eszébe jutott, mint például, mi a kedvenc színe, virága, hangszere, szabadidős elfoglaltsága. A2 azonban még nem sok kérdésre tudott válaszolni, így általában csak hümmögött válasz helyett.
Findisnek ekkor jutott csak eszébe, hogy fivére még tanítja őt a quenyára, és különben sem ismerheti az itteni szokásokat, ezért kissé elszégyellte magát, és inkább témát váltott.
‒ Azt mondtad, szabad a délutánod, ugye?
A2 bólintott.
‒ Akkor mondd csak, lenne kedved átjönni a szobámba? Kiválasztunk neked néhány szép ruhát, amiket megtarthatsz magadnak. Aztán valamelyik nap kimehetnénk a városba, ismerek egy nagyon tehetséges varrónőt, aki majd készít neked teljesen újakat. Na, mit szólsz?
Az androidnak, ha őszinte akart lenni magához, nem volt túl sok kedve az egész délutánt ruhapróbálással tölteni, de jobb ötlete nem lévén beleegyezett. Különben is, Findis olyan lelkesnek tűnt, nem akarta már most, a legelső napon elrontani a kedvét. Ezért, mikor végeztek az ebéddel, és a gyerekek elmentek játszani Írimë lakosztályába, Findis megfogta A2 kezét, és lelkesen megindult vele a saját szobája felé.

***

Ahhoz képest, hogy milyen gyorsan elrepült a délelőtt Fëanáro társaságában, lent, a műhelyben, olyan lassan vánszorgott a délután. A Laurelin fénye már túlhaladt delelőjén, és halványodni kezdett, mikor A2 Findis hercegnő szobájában álldogált, a szinte teljesen kirámolt öltözőszekrény előtt. Nem tartotta már számon, hány ruhát próbált fel, majd rántott le magáról azonnal, amiket szinte mind egy szálig túlságosan kényelmetlennek, szűknek, vagy giccsesnek vélt, s már egyre inkább elege volt az egészből. Ennek ellenére Findis nem zavartatta magát, és minden olyan darabot, amiről úgy vélte, jól mutat a lányon, összehajtogatott, és félretett neki.
Már legalább egy tucatnyi, szebbnél szebb hercegnői ruha gyűlt össze, a legkülönfélébb színűek és anyagúak, mikor az ajtó váratlanul kitárult, és a koronaherceg lépett be rajta.
‒ Anawen, hát itt vagy ‒ mondta üdvözlés gyanánt, és anélkül, hogy bármiféle engedélyt kért volna Findistől a belépésre, tett néhány határozott lépést az android felé.
A2 éppen a tükör előtt állt egy mentazöld szaténruhában, hátul még összefűzetlenül, és most zavartan pillantott az ajtó felé. Fëanáro ingerültnek tűnt, és látszólag kicsit sem érdekelte, miféle elfoglaltságot szakít félbe.
‒ Fëanáro, nem tűnt fel, hogy éppen ruhákat próbálunk? ‒ mordult fel Findis, holott tudta, hogy semmit nem fog elérni vele. ‒ Nem szokás csak így, öltözködő lányokra törni az ajtót.
Fëanáro azonban válaszra sem méltatta. Helyette megállt az android előtt, és annak ellenére, hogy igazán vonzónak találta az elda-viseletben, nem enyhült meg. A csuklójánál fogva megragadta, és közelebb húzta őt.
‒ Rendben van, hogy azt mondtam, nincs már rád szükségem a délután folyamán, de nem gondolod, hogy tájékoztatnod kellett volna, mégis miféle hasztalan tevékenységre szándékozod elpazarolni az időt? Ha ezt tudom, akkor akár nekem is segíthettél volna.
‒ Nem, ez nem is… ‒ kezdte A2, miközben kitépte a kezét Fëanáro szorításából, és hátrált tőle egy lépést. Egyáltalán nem tetszett neki a fiú viselkedése, és úgy tűnt, ezzel nincs egyedül.
‒ Még, hogy hasztalan! ‒ kiáltott fel Findis, és közelebb trappolt a bátyjához. ‒ Mégis, miért lenne hasztalan, hogy kap tőlem néhány ruhát? Főleg, hogy úgy tűnik, téged kicsit sem érdekel, hogy a leány, akit magaddal hoztál Eru tudja, honnan, egy szál fehérneműben rohangál a palotában. Tessék, én legalább gondolok rá, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi hercegnő, ha már köztünk él!
‒ Semmi közöd hozzá, mihez kezdek Anawennel, beleértve az öltözködését is. ‒ Fëanáro élesen fordult húga felé, szemeit résnyire húzva.
‒ De van, mert te képtelen vagy másra gondolni önmagadon kívül!
‒ Ne beszélj velem ilyen hangon, Findis! ‒ sziszegte Fëanáro, miközben a húga elé lépett, és megvetően nézett le rá. ‒ Nem fogom neked megmagyarázni, mit miért teszek. De képzeld, egyáltalán nem feledkeztem meg Anawenről. Szerettem volna én magam elvinni a városba, de úgy tűnik, hála neked, erre már nem lesz szükség.
‒ Mert szerinted tudnom kellett volna, hogy tervezel bármit is, mikor szokásodhoz híven egész napra bezárkózol a műhelyedbe? ‒ folytatta Findis még mindig kiabálva. Úgy tűnt, cseppet sem érdekelte, hogy Fëanáro tekintete villámokat szór minden egyes szavára.
‒ Elárulnád, miért csinálsz úgy, mintha bármi jogod lenne eldönteni, Anawen mivel töltse az idejét?
‒ Képzeld, megkérdeztem, hogy van-e kedve ruhát próbálni, és igent mondott!
‒ Ó, igazán? Szegény lány azt sem tudja, mire mond igent. Főleg téged ismerve, aki egy pillanatra sem tudja befogni a száját! ‒ Aztán befejezettnek tekintve a beszélgetést, az androidhoz fordult. ‒ Nos, velem tartasz?
‒ Elegem van belőled, Fëanáro! ‒ Mielőtt A2-nak esélye lett volna reagálni, Findis idegesen dobbantott egyet a lábával, hangja szinte már visításba csapott át. ‒ Nem a tiéd Anawen, hogy megengedhesd magadnak ezt a viselkedést!
‒ Hát inkább az enyém, mint a tiéd! ‒ vágott vissza Fëanáro, szintén kiabálva.
Ekkor A2 végképp megunta, hogy Fëanáro és Findis őrajta vitatkoznak.
‒ Elég ebből, a fenébe is már! Nem vagyok senkié sem! ‒ hallotta a saját hangját, mire a veszekedő testvérek egy pillanatra elnémultak, és egyszerre néztek az androidra. ‒ Köszönöm a ruhákat Findis, és köszönöm, hogy megkerestél, Fëanáro, de ezek után inkább szeretnék magamban lenni. ‒ Azzal felkapta a Findis által összegyűjtött kupacot, és elindult vele az ajtó felé. ‒ Gondolom, a vacsora akkortájt lesz, mint tegnap. Majd megkérek valakit, hogy igazítson útba, ha esetleg nem találnám meg az étkezőt ‒ mondta, azzal sarkon fordult, és magára hagyta a döbbentem álló testvéreket.
A délután további részét a palota udvarán töltötte, élvezve a természetet, és a rövidke, nyugalmas magányt. Leheveredett egy cseresznyefa tövében, és csak akkor ment vissza a palotába, mikor hirtelen túl sok szolgáló kezdett el a környéken sürgölődni. Tudta, hogy elérkezett a vacsoraidő.

Ahogy A2 sejtette, a vacsorát valóban a csendes óra alatt szolgálták fel ugyanabban a teremben, ahol előző nap. Fëanáro és Findis ugyan már nem kiabáltak egymással, de a feszültség még mindig tapintható volt közöttük, amit valószínűleg maga a nagykirály is érzékelt. A2 meg főleg, aki csakúgy, mint tegnap, most is kettejük között ült.
Végül Finwë volt, aki megelégelte a feszült csendet, és hogy mindegy, miről kérdezte idősebb gyermekeit, egy-egy szavas feleleteket kapott mindkettő részéről.
‒ Na jó, melyikőtök lesz hajlandó elmondani, mégis mi történt?
Ekkor a testvérek egymásra néztek, majd egyszerre törtek ki ismét, egymást túlkiabálva sorolták fel az apjuknak a másik vétkeit. Mindeközben a család többi tagja zavartan hallgatta a kiabáló párost, A2 pedig letette a villát, és felpattant az asztaltól.
‒ Nekem ennyi elég lesz mára, köszönöm ‒ morogta, majd sarkon fordult, és kiviharzott a teremből.
Távozását, mint délután, ismét csend követte.
‒ Gratulálok, ezt jól elcseszted ‒ vetette oda Findis a bátyjának, és dühösen fújtatva ült vissza a helyére.
‒ Na de kislányom, így nem beszélünk a vacsoraasztalnál! ‒ szólt rá Indis egy olyan hátsó szándékkal, hogy ha látszólag Fëanáro pártjára áll, akkor a vita hevében a fiú majd egy kissé megenyhül, legalább az ő irányába. Őt azonban teljesen hidegen hagyta a királyné megjegyzése, sőt, rá is kontrázott húga szavaira.
‒ Még, hogy én csesztem el? Ha nem döntenéd el önkényesen, hogy Anawen mivel töltse az idejét, akkor most ez meg sem történt volna.
‒ Én döntöm el önkényesen? Te kezeled úgy, mint valami tárgyat!
Fëanáro eddig bírta türtőztetni magát.
‒ Ha nem tudnád… ‒ kezdte kiabálva, de a nagykirály felpattant ültéből, ami beléfojtotta a szót.
‒ Ilúvatar nevére, elég legyen! ‒ dörrent rájuk Finwë. ‒ Most azonnal kérjetek bocsánatot a másiktól, és többé meg ne halljam, hogy ezen veszekedtek! A leány azzal tölti a napját, amivel, vagy akivel csak akarja. Ezt tartsátok mindketten tiszteletben. Világos?
‒ Világos ‒ felelték egyszerre. Findis lesütötte a szemét, Fëanáro viszont állta apja tekintetét. Sértette a büszkeségét, amiért Finwë őt is megfeddte, de nem akart szembeszállni vele. Sem Findis, sem Anawen nem ért annyit, hogy miattuk összevesszen a nagykirállyal.
‒ Akkor halljam a bocsánatkérést! ‒ folytatta Finwë ellentmondást nem tűrő hangon.
‒ Ne haragudj, Fëanáro ‒ kezdte Findis rövid habozás után. ‒ Nem kellett volna így viselkednem sem veled, sem Anawennel.
Fëanáro az ajkába harapott. Legszívesebben egy árva szót sem szólt volna, főleg bocsánatot nem akart kérni, de tudta, hogy az apjának engedelmeskednie kell.
‒ Én is sajnálom ‒ mondta, és ezúttal ő volt, aki inkább a tányérjára meredt a király helyett.
Finwë megkönnyebbült sóhajt hallatott, és visszaült a helyére.
‒ Nagyszerű. Akkor folytathatjuk a vacsorát?

***

Mielőtt A2 lefeküdt az ágyba, újonnan szerzett ruháit az egyik székre dobta, s egy hosszú, fekete, hálóingszerű darabot vett fel, amit közöttük talált, csupán már teljesen elfelejtkezett róla. Vékony, kissé áttetsző anyagán enyhén átütött halovány bőre, de android lévén ez kicsit sem foglalkoztatta.
Becsukta a szemét, és oldalra fordult.
Sokáig nem tudott aludni azon az éjszakán. Zsongott a feje, és egyre csak a miatta kirobbant vitára gondolt. Valójában egyiküknek sem adott igazat. Ugyan semmi kedve nem volt Findisszel tölteni az egész délutánt, de belátta, hogy a hercegnő csak jót akart neki, ezért hiába nem volt ínyére a ruhapróbálás, nem zavarta különösebben.
Fëanáro pedig… Fëanáróról már az elejétől fogva tudta, hogy kissé másként kezeli őt, mint azt A2 elvárta volna. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy valóban teljesen az irányítása alatt akarja tartani, ugyanakkor haragudni sem tudott rá, mert jól érezte magát a társaságában. Végül is úgy érezte, jól döntött, hogy mind a kétszer kimaradt a vitából.
Ahogy lassan múltak a percek, megpróbálta más, békésebb irányba terelni a gondolatait, ám minduntalan visszatért a koronaherceghez, akármennyire is ellenkezett saját tudata ellen.

Fëanáro.

Valamiért eszébe jutott az előző este lejátszódott párbeszéd. Aztán a mai, közösen töltött pillanatok. Miért vannak rá folyton folyvást ekkora hatással a szavai? Mi az, amitől még most is különlegesnek látja, pedig már kijelentheti, hogy nem ő az egyetlen tünde, akit ismer?
A másik oldalára fordult, és hasonló gondolatok zakatoltak a fejében még hosszú ideig.
Aztán ott voltak a vacsorák. Annyira hűvös a családjával, talán csak az apját leszámítva.

De... mi oka lehet rá? Látszólag mindenki szereti őt, akkor miért? Egyáltalán... mi történt az édesanyjával?

A2 biztos volt benne, hogy bármi is történt, az nyomta rá a bélyeget Fëanáro viselkedésére. Szeretett volna vele beszélni erről, de nem tudta, hogyan közelítse meg a dolgot.

Vajon ő már alszik?

Fogalma sem volt, mennyi ideje forgolódott az ágyban, álmatlanul, gondolatainak viharában, mikor felült, és körbenézett.
Ugyanaz a félhomályszerű, ezüstös derengés fogadta, mint korábban.
Kicsusszant az ágyból, és úgy, ahogy volt, egyetlen hálóruhában nézett ki a folyosóra. Ott gyertyák tucatjai adtak világosságot, de teljesen kihalt volt minden. A palota már aludt.
Megállt az ajtóban, és tétován nézett körül újra meg újra. Miért jött ki egyáltalán? Mégis mit várt, mi fogadja majd?
„A folyosó legvégén, a kétszárnyú ajtó.” ‒ jutott eszébe Fëanáro magyarázata a szobáját illetően.
Maga sem tudta, mi okból, de elindult abba az irányba. Nesztelenül lépkedett a folyosón, mezítláb, egy pisszenést sem hallatva. Még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy közelített az utolsó ajtó felé, ami most sokkal távolibbnak tűnt, mint korábban.
Sok minden átsuhant az agyán, amíg közeledett a célja felé, de arra, hogy miért is indult el, makacsul nem felelt önmagának. Tudta, hogy a józan esze megálljt parancsolt volna neki, ha egy pillanatra is megtorpan, éppen ezért esélyt sem adott a kételkedésnek. És amint lefékezte magát az ajtó előtt, hosszú másodpercekig állt a feszült csöndben, meredten bámulva a szegélyeken végigfutó, aranyozott mintázatot. Kopogásra emelte a kezét, de mielőtt megérinthette volna a fehérre mázolt bejáratot, odabentről halk neszeket hallott kiszűrődni.
Várt egy kicsit, hátha elülnek a zajok, de nem történt változás. Olyan volt, mintha valaki nyöszörgött volna.

Fëanáro...?

A2 nem tudta elképzelni, hogy mi történhet odabent. Talán valami baj van?
‒ Fëanáro? ‒ kérdezte tétován, anélkül hogy bekopogott volna.
Nem érkezett válasz. A folyosón ülő csend fülsüketítőnek hatott.
‒ Fëanáro! ‒ szólította újra, ezúttal valamivel hangosabban, de a halk nyöszörgés nem maradt abba.
Az android úgy érezte magát, mint régen, amikor óvatosan, és körültekintően kellett belopóznia a robotok ellenséges területére ‒ bár, az igazat megvallva, ő sosem ügyelt igazán az óvatosságra. Így most, amikor a lehető legkevesebb zajjal lenyomta a kilincset, és éppen csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy becsusszanhasson rajta, egészen amatőrnek érezte magát, mint aki még sosem csinált semmi ehhez hasonlót. Aztán belegondolt, hogy valóban nem, hiszen most nem az ellenség területére tört be, csupán egy alvó herceg szobájába. De vajon valóban alszik?
Csak futólag nézett körbe a helyiségben, ahogy az ágyhoz közeledett. Látszott, hogy Fëanáro nem tölt itt túl sok időt: teljes volt a rend, alig-alig egy-két berendezési tárgy kapott helyet az ágyon kívül, mely a szoba közepén állt, a jobb oldali fal mellett. Talán csak az íróasztal volt kivétel. Azon különféle pergamenek és jegyzetek álltak halomban, apró kis dobozokkal, különféle nagyságú és színű kövekkel tarkítva, melyeket a herceg valamilyen oknál fogva nem a műhelyben, hanem itt, a szobájában tartott. A2 ebben a pillanatban viszont nem tulajdonított különösebb érdeklődést az irányukba, helyette az ágy mellé lépett. Az ágy mellé, ami olyan óriási volt, hogy akár öten is elfértek volna benne, annyi párnával, hogy egy kezén össze se tudta volna számolni. A herceg azonban egyiken sem feküdt, sőt, még a takarót is lerúgta magáról.
A2 némán, visszafojtott lélegzettel hajolt oda hozzá, és vette szemügyre közelebbről.
Valóban Fëanáro nyöszörgött. Jobbra-balra kapkodta a fejét, mintha valami szörnyű álomképet próbálna elhessegetni, amitől nem szabadulhat, amíg fel nem ébred. Zihálva vette a levegőt, félig nyitott, éjszakai inge alatt a bőre nedves volt az izzadtságtól, éjfekete haja a homlokára tapadt.
A2 tétován figyelte őt egy rövid ideig, majd az ablak irányába nézett. A Telperion ragyogóan virágzott, a fények változása még messze volt.
Fëanárónak minden bizonnyal rémálma volt. A2 nem volt benne biztos, milyen is kívülről, ha valaki rosszat álmodik, de a nolda herceg nyugtalannak tűnt, és egyáltalán nem akarta őt ilyen állapotban hagyni. Azt sem tudhatta, hogy a tündékre milyen hatással vannak az álmok, hogyan élik őket meg.
Így aztán némi habozás után a tünde arcához nyúlt, és óvatosan megérintette. Szinte égetett a bőre, A2 úgy húzta vissza a kezét, mintha parázsba markolt volna.
‒ Fëanáro, ébredj fel! ‒ szólt rá félhangosan, de úgy tűnt, nem érte el a herceg tudatát. A nevén szólított csak a másik irányba fordította a fejét, mintha ezzel is ellenkezni akarna.
‒ Nem... ‒ nyögte anélkül, hogy magához tért volna a szörnyű álomképből.
Szabaddá vált nyakának vonalán A2 látta, hogy az ütőér milyen sebesen lüktet a bőre alatt.
‒ Fëanáro... ‒ szólt ezúttal halkabban, sokáig ízlelgetve magában a herceg nevét, mintha valami különös, értelmetlen szót ismételgetne.
Ő ezúttal sem reagált, az android pedig kezdett pánikba esni. Mi van, ha a tündéket nem lehet felébreszteni? Mi van, ha soha többé nem kel fel?
Óvatosan hajolt fölé, kezeit az alatta fekvő vállaira téve, és erősen megrázta.
‒ Ébredj már! ‒ kiáltott rá, mire Fëanáro szemei végre felpattantak.