Az éjszakai események, és következményeik ‒ a másik jelenlévő szemszögéből. Később egy váratlan látogató érkezik a palotába, és A2-nak rá kell jönnie, hogy új élete sem egészen olyan nyugodt, mint amilyenre számított.

Fanart: Melkor - Ismeretlen művész

Sötét volt. Olyan sötétség, amilyet Fëanáro talán még sohasem tapasztalt egész eddigi életében. A teljes vakságban bolyongott, kezét előre nyújtva tapogatódzott, reménytelenül kutatva valami biztos pont után. Úgy tűnt, az üres térben mozog, hasonlóban, mint amiben legelőször beszélt Anawennel. Azt leszámítva, hogy itt minden fekete volt, akár a dermesztő éjszaka a Fák fényein túl.
Bizonytalan lépései visszhangoztak a fülében, minden egyes megtett méter után egyre bátortalanabbá vált.

Miért is indult el?
És hova tart?
Egyáltalán... mit keres?

Egyik kérdésre sem tudta a választ.
Óvatosan tapogatott ki egy falat, és indult el mellette, ezúttal magabiztosabban. Fogalma sem volt, mekkora utat tett meg, ebben a vaksötétben teljesen elveszítette minden érzékét. Úgy érezte, ha tovább kell itt maradnia, minden bizonnyal megtébolyodik.
Aztán végül, legnagyobb megkönnyebbülésére, megszámlálhatatlan kanyar után fényt pillantott meg. Nem volt túl erős, de a korábbi, teljes sötétséggel így is erőteljes kontrasztban állt. Minél inkább közelített a fény felé, annál határozottabban folytatta útját.
Végül egy ismeretlen, kör alakú, nyitott teremben találta magát. Nem tudta megmondani igazán, honnan is jön a fény ‒ talán valahonnan az égbolt felől. Körülnézett a teremben, s ahogy tekintete a földön fekvő alakra tévedt, elakadt a lélegzete.
Habozás nélkül odaszaladt hozzá. Hatalmas vértócsa terjengett körülötte, arccal a föld felé nézett, de fekete haja, díszes ruhája és koronája azonban elárulta, ki is ő valójában. Fëanáróval forgott az egész világ, úgy érezte, valami a lelke mélyén örökre kialudt, mégis, olyan izzó düh lángolt a bensőjében, amihez foghatót még soha nem érzett. És mindeközben rettegett. Sírni akart, ordítani, de nem jött ki hang a torkán. Mintha... nem kapott volna levegőt.
‒ Látod, Fëanáro, csupán ennyi egy élet. Egyszerűbb kioltani, mint azt hinnéd.
A hang mély volt, és erőteljes, mégis halkan csendült fel. Nem tudta megmondani honnan jött, de ahogy újra és újra körbenézett a helyiségben, megállapította, hogy valószínűleg az egyik árnyékban lévő zug felől.
Ha itt van még az apja gyilkosa, akkor meg kell találnia...!
Felpattant, de valamiért képtelen volt akár csak egy lépést is megtenni az árnyék felé. Beszélni akart, kiáltani, de ajkai némák maradtak, akárhogyan is próbálkozott.
‒ Szeretnéd megízlelni ‒ folytatta a hang. ‒. vagy szeretnéd, hogy te légy a következő?
Ekkor az árnyékból egy újabb árnyék bontakozott ki. Tündeszerű alakja volt, mégis sokkal hatalmasabb. Nem volt kézzel fogható teste, mintha önmaga lett volna az árnyék. Fëanáro szívét átjárta a félelem, ahogy ránézett.
Valami volt a kezében. Valami, amiről a herceg nem tudta, hogy pontosan mi lehet, de gyönyörű volt. Most, hogy előkerült az árnyékból, fényesebb volt Varda minden csillagánál, vetekedett a Fák fényével. Vajon ki, vagy mi az, ami képes ennyire gyönyörűt, ennyire tökéleteset alkotni?
Az árnyék, habár arctalan volt, úgy tűnt, mintha elmosolyodott volna. Markába zárta a fényességet, amit így sötétség nyelt el. Teljesen eltűnt Fëanáro szeme elől, aki az iménti mozdulatra a mellkasához kapott. Valahol, a szívéhez közel perzselő fájdalmat érzett, annyira hevesen, hogy a végén már állni sem volt képes. A földre rogyott, s térdelve nézett fel a közeledő alakra.
‒ Fëanáro, ébredj fel! ‒ Valahonnan a távolból, egy ismerős hang szólította őt, de nem tudott válaszolni. Csupán nézte az árnyékot, és tudta, hogy néhány másodpercen belül őt is el fogja emészteni, akár az apját, akár azt a gyönyörű fényt.
‒ Nem...
‒ Fëanáro! ‒ hallotta ismét a nevét. A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. Azt kívánta, bár égne el ő maga is, ha már az egész teste lángol. Remegő keze nem eresztette a tunikáját.
Az árnyék már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Fëanáro behunyta a szemét, és úgy várta a sorsát.
‒ Ébredj már! ‒ Ezúttal a kiáltás sokkal hangosabb és erőteljesebb volt, s egy hirtelen lökés követte, ami az egész testét átjárta. Hirtelen ugrott ülőhelyzetbe, ösztönösen megkapaszkodva az első dologba, ami a keze ügyébe került.

Először semmit sem látott, amikor kinyitotta a szemét. Hosszú másodpercekbe tellett, mire kitisztult a látása, és felfogta, hol van.
Az ágyában. Csupán egy álom volt.
‒ Fëanáro... ‒ kezdte egy hang, és valaki közvetlenül mellette, az ágyon térdepelt.
Ekkor tudatosult benne, hogy nincs egyedül, és hogy a dolog, amibe megkapaszkodott az imént, az Anawen keze volt. Az android félig aggodalmas, félig értetlen tekintetét látva erőt vett magán, de ziháló lélegzetvételein képtelen volt uralkodni.
Eleresztette a lányt, és két kézzel simította hátra az arcába lógó, összetapadt tincseket.
‒ Hogy kerülsz ide? ‒ motyogta, hangja erőtlenebb volt, mint szerette volna.
Anawen a homlokát ráncolta.
‒ Én csak... éppen erre jártam. Hangokat hallottam idebentről, és nem tudtam, hogy jól vagy-e.
‒ Éppen erre jártál? ‒ visszhangozta hitetlenkedve, miközben az ágy szélére csúszott. Végre normális tempóban vette a levegőt. ‒ Anawen, az egy dolog, hogy azt mondtam, kedvellek, de ez nem jogosít fel arra, hogy csak úgy, az engedélyem nélkül bejárkálj a szobámba, amíg alszok. Egyáltalán, hogy gondoltad ezt? Most menj, hagyj magamra!
A lány megütközve nézett rá, s Fëanáro nem tudta volna megmondani, hogy mi lesz a következő reakciója.
‒ Nem kellett volna idejönnöd. Csupán rosszat álmodtam, ennyi az egész ‒ tette hozzá, mert nem akart teljesen gorombának tűnni. Holott igazából csak az zavarta, hogy Anawen sebezhetőnek látta, s ha volt valami, amit mindenképp el akart kerülni, hát az ez volt.
Ám úgy tűnt, a lányt ez nem hatotta meg. Hirtelen pattant fel az ágyról, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el, hideg szemei dühösen csillogtak.Fëanáro ekkor vette csak észre, hogy a hálóruháján kívül semmi más nincs rajta, a lenge anyag meg még így, a Telperion lágy fényében is bőven eleget sejtetett Anawen testéből. Azonban az android annyira felhúzta magát a herceg szavain, hogy idegességében észre sem vette, ahogy a másik tetőtől talpig végigmérte.
‒ Igazán? ‒ A hangja kissé fenyegetően csengett. – Őfelsége nem adott engedélyt, hogy megnézzem, nem esett baja?
‒ Mégis mi bajom esett volna az ágyban? Nem tudom, miféle helyről jöttél, de itt nem törhetsz be csak úgy, engedély nélkül egy herceg szobájába.
‒ Pont úgy, ahogy te is tetted Findisnél, ugye?
Fëanáro arca hirtelen elsötétült, és az android azonnal tudta, ha nem hagyja abba, ő lesz a herceg következő áldozata. De már késő volt, nem tudott megálljt parancsolni az indulatainak, így folytatta, mielőtt a tünde bármit mondhatott volna.
‒ Őszintén sajnálom, legközelebb majd topogni fogok! ‒ kiáltott fel epésen.
‒ Kopogni.
‒ Tessék?
‒ Azt a szót kerested, hogy „kopogni.” Nem „topogni.”
‒ Akkor az! ‒ kiáltott ismét az android türelmét vesztve. ‒ Legközelebb majd azt fogok, és csak utána töröm rád az ajtót!
‒ Helyes ‒ bólintott Fëanáro rezzenéstelen arccal. ‒ Akkor most magamra hagynál végre?
Fëanáro tudta, hogy ezzel csak olajat önt a tűzre, mégsem volt képes higgadtabban kezelni a helyzetet. Sikerült teljesen kihoznia a sodrából az androidot, akit korábban még nem látott ennyire idegesnek. De a legfurcsább az volt az egészben, hogy valahol még élvezte is.
‒ Fogalmam sincs, hogy mit képzelsz magadról ‒ felelte Anawen, remegő hangjából kitűnt, hogy csupán azért nem kiabál továbbra is, hogy ne ébresszen fel mindenki mást az emeleten. ‒ De azt hittem, nem azért hoztál magaddal, hogy legyen egy külön bejáratú szobalányod. Engem nem fogsz úgy ugráltatni, ahogy a kedved tartja. Tudod, mikor fog érdekelni ezek után, ha bajod esik!
‒ Hidegen hagy, hogy mi érdekel téged. És most távozz, különben visszaviszlek oda, ahol találtalak, és akkor boldogulhatsz, ahogy akarsz.
Anawen arcizmai megfeszültek, a keze ökölbe szorult; Fëanáro egy rövid pillanatig azt hitte, megüti. Végül azonban hangosan fújtatva sarkon fordult, és az ajtóhoz lépett.
‒ Miért vagy ekkora seggfej mindenkivel, aki körülvesz téged? Mi jogosít fel téged, hogy így viselkedj? Hogy lehetsz ennyire… ennyire…? Az istenit! ‒ kiáltotta befejezés gyanánt, mielőtt valami még csúnyábbat mondott volna a hercegre, azzal ismét megfordult, becsapva maga mögött az ajtót.
Fëanáro magához képest szokatlanul, egészen megszeppenve hallgatta végig Anawen utolsó kifakadását, amit talán még ő is jogosnak vélt félig-meddig.

Meglehet, hogy tényleg aggódott értem. Talán nem kellett volna így bánnom vele.

Fëanáro hangos sóhajt hallatva kelt fel az ágyról, miután a lány csattogó léptei elhaltak a folyosón. Megdörzsölte a szemeit, és nyújtózkodott egyet, hogy aztán a mozdulatsor közepén rájöjjön, az inge teljesen átnedvesedett az izzadságtól, és a bőréhez tapadt. Gyorsan, gépies mozdulatokkal kapta le magáról a ruhadarabot, és dobta az íróasztal előtt álló székre, majd a mosdótálhoz lépett, hogy kissé felfrissüljön. Bevizezte az arcát, s hagyta, hogy a hideg víz végigfolyjon a felsőtestén, így próbálva csitítani azóta is hevesen kalapáló szívét.
Még mindig az álom hatása alatt volt, a hideg rettegés, amit akkor érzett, újra és újra végigfutott rajta. A végén már egészen beleborzongott, és nem volt benne biztos, hogy nem csak a hideg víz teszi.
A tükör elé lépett, és az ezüstfényben megnézte magát. Egy fáradt herceg nézett rá vissza, szürkés szemei szinte világítottak a homályban, s még így, csapzottan, és vizesen, egyetlen vászonnadrágban is büszke és gyönyörű volt. Ő saját magát ugyan nem látta gyönyörűnek ‒ nem mintha igazán foglalkozott volna vele ‒, de tisztában volt vele, hogy amerre megy, a tündelányok összesúgnak a háta mögött, és úgy általánosságban is mindenkitől ezt hallja, úgyhogy maga is elfogadta a tényt. Büszkének viszont annál is inkább tartotta magát. S a büszkesége volt az egyetlen ok, amiért nem kérte Anawent, hogy maradjon vele, legalább addig, amíg el nem felejti ezt a szörnyű álmot, amíg meg nem nyugszik kissé.
Igen, most már valóban bánta, hogy úgy viselkedett, ahogy, és kifejezetten örült volna, ha a lány is jelen van. Igazából azért is hálás volt, hogy felébresztette, de ezt hogyan is mondhatta volna meg neki? És most már nem volt mit tenni, valószínűleg magára haragította őt.

Legközelebb, ha látom, kedvesebb leszek vele.

Ugyan még mindig a saját tükörképét nézte, de már nem önmagát látta, hanem azt a fekete hálóruhás, ezüsthajú androidot, akinek a haja már-már a Telperion fényéhez volt hasonlatos.
Már korábban is figyelte Anawent. Nem úgy volt szép, mint a többi elda, de mégis volt benne valami egészen vonzó, amit Fëanáro még nem egészen értett meg.
Lehet csupán annyi volt az egész, hogy még rejtély volt számára, ami megfejtésre várt? Vagy, hogy rajta kívül még nemigen töltött ennyi időt nőnemű személy társaságában?
Nem tudta, és nem is igazán akart jelenleg ezen gondolkozni. Helyette inkább csak visszafeküdt az ágyába, keresztben elnyúlt a takarók és párnák között, s az ablakon át beszűrődő, kis éji bogarak halk neszeit hallgatva lassan ismét elnyomta az ezúttal nyugodt, álmatlan álom.

***

Fëanáro nem időzött sokat a szobájában ébredés után. Gyorsan keresett valami kényelmes ruhát, amiben könnyedén tudott mozogni, haját hátrafogta néhány fonattal, övére felcsatolta egykezes kardját, és már indult is. Laurelin épp, hogy elkezdett virágozni, mikor kilépett a kapun, a palota udvarába.
Anawen még sehol nem volt.
Úgy döntött, hasznosan tölti el a várakozási időt, (ha már a lány nem volt képes pontosan megjelenni, mint ő), s elkezdi a bemelegítést. Ezúttal nem akart alulmaradni az androiddal szemben, ezért úgy döntött, ma mindent bele fog adni. Ugyan nem életre-halálra fog vele küzdeni, mint első alkalommal, de nem fogja hagyni magát.

Igen. Ezúttal sikerülni fog.

Néhány perc múlva felbukkant Anawen is, egy közepesen hosszú tunikát, és egy harisnyát viselve, haját szabadon hagyva. Fëanárónak ismét meg kellett állapítania magában, hogy a lánynak mennyire jól áll a tündeviselet, még akkor is, ha fogalma sem volt, melyik ruhadarabot hogyan szokás hordani.
‒ Látom, a pontosság nem az erősséged ‒ vetette oda két karhajlítás között. Máris megszegte az éjjel tett fogadalmát, gondolta magában.
‒ Látom, neked meg komplett edzéstervekre van szükséged, hogy felvehesd velem a versenyt ‒ jött a hideg válasz Anawentől, aki úgy tűnt, még mindig haragudott a tündére.

Vagy úgy, szóval Anawent sem kell félteni.

Fëanáro szája mosolyra húzódott, miközben felállt, és a nála több, mint egy fejjel alacsonyabb lány elé lépett, szinte fölé tornyosulva. Néhány hosszú másodpercig álltak még így, farkasszemet nézve, majd Fëanáro elfordult, és elindult a palota hátsó kertje felé. Anawen néhány lépés távolságból követte.

Több szó nem esett közöttük sem a séta alatt, sem a gyakorlás közben. Anawen ha lehet, még a tegnapinál is kíméletlenebb volt vele, de azért arra továbbra is odafigyelt, hogy még véletlenül se vágja meg a tündét.
Azért az ütést és rúgást nem hanyagolták teljesen: egyik alkalommal, amikor Fëanáro megpróbálta kigáncsolni, olyan erővel rúgta bokán, hogy az android percekig sántikált ‒ erre aztán A2 félig-meddig szándékosan akkorát sózott a herceg hátára kardjának markolatával, hogy szinte biztos volt abban, hogy nyoma marad. Ám Fëanáro még csak meg sem nyikkant.
Azonban a noldák hercegét sem kellett félteni, tekintve, hogy már egyetlen edzés alkalmával elsajátította az androidok alaptechnikáját, melyről A2 egészen addig a pontig azt hitte, a beléjük programozott képességeknek köszönhetően ezekre más nem is lehet képes. Fëanáro azonban remek tanítvány volt, szavak nélkül is képes volt új mozdulatokat tanulni tőle, és a végletekig kitartó ellenfél. Tudta, hogy a tünde valószínűleg a saját határait súrolja, mégsem szólt egyetlen szót sem, hogy fáradt lenne, és ez valahol mélyen, őszinte csodálattal töltötte el őt.
A2 szíve már-már megesett rajta az edzés vége felé, amikor percek óta mást sem hallott, mint Fëanáro ziháló lélegzetvételeit, de továbbra is dühös volt rá, ezért elnyomta magában a szánalom legcsekélyebb szikráját is.

Igen, A2 az éjszaka óta rettentően mérges volt. Nem csak a hercegre, amiért az olyan goromba volt vele ok nélkül, de magára is, amiért képes volt ennyire aggódni egy ilyen kis semmiségért. Tulajdonképpen nem is értette, minek indult el Fëanáro szobája felé, ha nem akart tőle semmit. Már sokszor megbánta magában, amiért egyáltalán kikelt az ágyából, s az, hogy Fëanáro még számon is kérte rajta, hogy mit keresett nála, csak tetézte a dolgokat.
Ugyan nem volt ő haragtartó típus (valójában az elmúlt évek során nem is igazán volt senki, akivel kapcsolatba léphetett volna), de attól még önérzetesnek alkották, s a hűvös, már-már offenzív viselkedés volt a lehető legjobb módszer, hogy közvetítse a herceg felé, hogy megbántódott. Éppen ezért a gyakorláshoz is kicsit másképpen állt hozzá, mint eredetileg tervezte.
Mikor a herceg futva megindult felé, ő egyszerűen csak hátrált a kerítésig, és felugrott a levegőbe. Fëanáro ekkor arra számított, hogy szokása szerint a háta mögé próbál kerülni, ezért megpördült a tengelye körül, hogy felkészüljön a támadásra. Ám A2-nak más tervei voltak.
Ahelyett, hogy a fiú mögé ugrott volna, közvetlenül mellette termett, és kihasználva pillanatnyi zavarát, erőteljesen gyomorszájon ütötte őt. Fëanáro nem kiáltott fel, de összegörnyedt a hirtelen jött fájdalomtól, ezzel bőven elég időt adva az androidnak, hogy lefegyverezze őt. A2 egyszerre szegezte neki a saját, és a tőle elvett kardját, mire a herceg kénytelen-kelletlen felegyenesedett, két kezét a feje magasságába emelve.
‒ Győztél ‒ lihegte. ‒ Bár megjegyzem, nem túl szabályosan.
‒ Nem vérzel, tehát a győzelmem teljesen szabályos volt ‒ felelte hűvösen A2, Fëanáro kardját a földbe állítva.
‒ Azt mondod? ‒ Fëanáro tekintete élesen villant, majd megfordult, az inget felhúzva a hátán. Ahol A2 megütötte őt a kard markolatával az imént, a gerince mellett és a bordái alatt, most egy jókora, sötétzöld folt éktelenkedett világos bőrén. ‒ Ha ezt apám meglátja, egy életre eltilt az edzésektől. Ezt akarod, mondd?
‒ Akkor talán ne mutogasd ‒ sziszegte A2, és zavartan pillantott körbe abban reménykedve, hogy nem volt nézőjük. Szerencséjük volt. ‒ Egyébként meg, te sem finomkodtál. Egyszer rúgtál csak meg, az igaz, de még azóta is fáj a bokám ‒ tette hozzá, mikor a herceg végre eleresztette az inget, és szembefordult az androiddal.
Ugyan nem kért bocsánatot, de kissé bűnbánóan nézett le a lány lábára – az valóban úgy tűnt, mintha kissé megdagadt volna. Aztán közelebb lépett az androidhoz, de csak azért, hogy felvegye a földbe állított kardját, és a hüvelybe csúsztassa.
‒ El kell ismernem, igencsak kíméletlen tanár vagy ‒ jegyezte meg Fëanáro, tekintetét A2-éba fúrva. Az android már éppen készült valami visszavágással, de a nolda folytatta: ‒ Ez tetszik. Igazán jól csinálod.
‒ Tényleg? ‒ kérdezett vissza döbbenten Anawen.
‒ Tényleg ‒ bólintott a herceg. ‒ Így tanulok meg harcolni, és nem úgy, ha folyamatosan hagynak győzni.
A2 nem tehetett róla, elmosolyodott a herceg szavain.
‒ Ez esetben viseld büszkén a foltjaidat! Holnap úgyis szerzel melléjük újakat.
Fëanáro inkább meglepettnek tűnt a lány szavai hallatán, mintsem bosszúsnak.
‒ Szóval holnap is szeretnél még velem gyakorolni? Ezt értsem úgy, hogy még nem utáltál meg teljesen? ‒ hangjában őszinte kíváncsiság csendült, szürkéskék szemei pedig úgy csillogtak, akár egy gyermeké, aki a büntetéstől tart.
A2 egyszerűen nem tudta mire vélni Fëanáro hirtelen hangulatváltozásait, azt meg végképp, hogy ő maga miért nem tud ellenállni neki, ha a herceg ilyen szelíd hangnemre vált.
‒ Már miért tettem volna? Vagyis, igen, szeretnék holnap is ‒ felelte először értetlenül, majd kissé zavartan pislogva a hercegre.
‒ Helyes ‒ bólintott Fëanáro, majd elindult a küzdőtér kijárata felé. ‒ Jut is eszembe ‒ fordult még vissza hirtelen, s A2 minden igyekezete ellenére gyönyörűnek találta, ahogy a Fák fénye megcsillant kócos fürtjein, és az izzadtságtól gyöngyöző homlokán. ‒ Köszönöm, hogy aggódtál értem az este. Igazán... kedves volt tőled.

Fogalma sem volt, mi okozta ezt a különös, megmagyarázhatatlan érzést, amit a herceg képes volt kiváltani belőle időnként. Csupán annyi tudatosult benne, hogy akárhányszor Fëanárót nézte, minden egyes alkalommal egyre nehezebbé vált számára levenni róla a tekintetét. Talán ez valamiféle vonzódás, amit az élőlények is érezhetnek egymás iránt? De akkor miért van az, hogy máskor meg legszívesebben felpofozná az arrogáns viselkedése miatt?
Korábbi haragja ennek ellenére teljesen elszállt, ahogy a távozó fiú után nézett. Végül is, Fëanáro nem kért bocsánatot a tegnap estéért, de talán ez a néhány szó többet ért, mint bármiféle bocsánatkérés, s az android megnyugodott. Nem állt szándékában rosszban lenni vele, akármi is történjék, de azért sejtette, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset.

***

A2 úgy döntött, ezt a napot teljes egészében Fëanáro társaságában tölti. Nem csak Pod miatt, hanem azért is, hogy megelőzzön egy, a tegnapihoz hasonló, újabb vitát a testvérek között, amiért még mindig kellemetlenül érezte magát.
Miután elmentek a saját szobájukba, hogy leváltsák az edzéshez használt ruhákat hétköznapi viseletre, a lépcsőnél találkoztak, és együtt indultak az alagsor felé, hogy folytassák a Pod szerelését ott, ahol előző nap abbahagyták.
Ismét alkatrészekre bontották, majd újra összerakták, A2 pedig a legjobb tudása szerint magyarázott mindent, holott az előző napi probléma továbbra is fennállt: a Pod legtöbb részének nem volt megfelelő neve quenyául, így Fëanáro ezeknek új neveket adott, amiket egy füzetbe jegyzett le, azzal együtt, hogy miféle szerepet töltenek be a Pod működésében.
Végül, hosszú órákon át tartó jegyzetelésen, és rajzok készítése után, mikor Fëanáro úgy vélte, minden fontos alkatrész elhelyezkedését, és működését körvonalazni tudta, elégedetten nyújtózkodott egyet. Megtalálta azt a kevésbé védett területet a Podon, ahova a nyílvessző fúródott, majd a hibás tápegységet is. Óvatosan megvizsgálta, kereste rajta a többi, még működő részeken látott áramköröket. Mikor A2 elmagyarázta, hogy azért nem működik egyáltalán a Pod, mert a tápegység az, ami ellátja az egészet energiával, rájött, hogy nincs egyéb teendője, mint kicserélni a meghibásodott részeit, majd összerakni pontosan úgy, ahogyan volt.
Ez azonban csak elméletben volt ilyen egyszerű.
‒ Nyersanyagokra van szükségem ‒ közölte végül A2-val, mikor már igencsak közel volt a csendes óra vége. Az egész délután a hallgatás jegyében telt, csak akkor szóltak egymáshoz, amikor az elengedhetetlen volt a munka szempontjából, és csak addig tartottak szünetet, amíg Fëanáro kicserélte a tövig égett gyertyákat újakra.
‒ Igen, ez nyilvánvaló volt ‒ bólintott A2.
‒ Titánra és rézre ‒ folytatta a herceg. ‒ Meg még néhány egyéb anyagra, de azok vannak itthon is.
‒ Értem, és akkor...
‒ Egyelőre nem megyünk sehova. Kell még néhány nap, hogy teljesen megértsem a Pod működési elvét, de utána azt hiszem, elindulhatunk.
‒ Indulni? Hova?
‒ Innen északkeletre, a Pelóri lábánál van egy rézbánya. De nem árt, ha előbb Aulë véleményét is kikérem. A valák még különben sem ismernek téged.
‒ Be fogsz mutatni a valáknak?
‒ Előbb-utóbb mindenképp. Tekintve, hogy az ő földjükön vagy, attól tartok, ez elkerülhetetlen. Először is azonban szeretném, hogy Aulë ismerjen meg. Ő más, mint a többiek.
‒ Remek ‒ felelte A2 rövid hallgatás után. Valamiért úgy érezte, nem lenne túl jó ötlet, ha Fëanáro bemutatná őt ezeknek a valáknak. Végül is, ők az istenek, minden bizonnyal nem nézik majd jó szemmel, hogy egy másik világból jött android szabadon járkál a világukban. ‒ Akkor most mit tervez uraságod?
‒ Azt mondom, vacsorázzunk. Egész nap nem ettünk semmit, és nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen halok.

***

Ezúttal nem a nagy étkezőben voltak. Túl későn fejezték be a munkát, így Finwë és a család többi tagja nem várta meg őket a vacsorával, Fëanáro pedig nem ragaszkodott az általa túlságosan ünnepélyesnek vélt teremhez, így egy földszinti, kisebb helyiségben fogyasztották el a vacsorát.
‒ Mesélj még a Podról! ‒ kérte a lányt, mikor épp, hogy nekiláttak az eléjük rakott ételek elfogyasztásának.
‒ Mit meséljek róla? ‒ nézett a mellette ülőre Anawen, miközben a szájához emelte a villáját.
‒ Nem tudom. Bármit, ami segíti a munkámat.
‒ A Podok az androidok segítői a harcban, leginkább távolról hasznosak. Nekünk, androidoknak közelharci fegyvereink vannak, míg a Podoknak a tűzereje igazán kiemelkedő. Ja, és nagyon sokat beszélnek, és rendkívül idegesítőek tudnak lenni.
‒ Értem, tehát olyanok, mint az íjászaink?
‒ Aha, annyi különbséggel, hogy nyilak helyett lézersugarat lőnek. Nem is értem, hogy tudtál egy egyszerű nyílvesszővel kárt tenni benne.
‒ Ki mondta, hogy az egy egyszerű nyílvessző volt? ‒ vonta fel a szemöldökét a herceg, miközben beletúrt a villával a vacsorájába. ‒ Én magam csináltam őket, egytől egyig.
‒ És mitől olyan különlegesek? Másfajta anyagból csináltad a hegyüket, vagy mi?
‒ Az legyen az én titkom ‒ mosolygott sejtelmesen Fëanáro.
‒ Eh, csak aztán nehogy a nagy titkolózás közben elfelejtsek segíteni neked.
‒ A te Podod, nem az enyém.
A néhány perces, közéjük beálló, rövid csendben Fëanáro akarva akaratlanul is oldalra pillantott, tekintetét végigfuttatva az androidon, aki éppen a hússzelet felvágásával volt elfoglalva. Most, hogy jobban megnézte, a Findistől kapott, sötétkék tunikában és nadrágban, hátul összefont hajjal, első pillantásra teljesen olyan volt, mint bármelyik elda. Talán csak annyi különbséggel, hogy alacsonyabb volt, mint ők, pont egy magasságban a húgával, aki viszont még biztosan nőni fog, mire eléri a felnőttkort. Tekintete azután átsiklott a lány vállaira – ahol a tunika alól kilátszódtak azok a különös, fekete csíkok, melyekről immár pontosan tudta, hogy az egész testét átszelik.
‒ Kérdezhetek valamit? ‒ szólalt meg csendesen, és maga sem tudta, miért, de érezte, hogy a füle hegye elvörösödik.
‒ Hmm? ‒ kérdezett vissza teli szájjal Anawen, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy a herceg már percek óta őt bámulta.
‒ Azok a csíkok a testeden… jelentenek valamit?
Anawen nem felelt egyből, csak mikor alaposan megrágta, és lenyelte a falatot.
‒ Igazság szerint jelentenek. Én egy prototípus vagyok, és a prototípusoknak ez a jelzésük.
‒ Mi az, hogy prototípus?
‒ Azok az első YoRHa egységek, melyek mintájára az összes későbbi egységet alkották. Legalábbis fizikai adottságainkat tekintve. Egyébként mi, prototípusok különbözünk a későbbi modellektől néhány dologban, például erősebbek, de instabilabbak vagyunk. És van néhány programunk, ami a minket követő egységekben már nem található meg, és fordítva.
‒ Azt hiszem értem ‒ felelte Fëanáro rövid gondolkodás után. ‒ Szóval, a betűrendszer, melyet a füzetem hátuljában is láttál, az is egy prototípus. Ugye?
‒ Ha a későbbiekben azt még fejleszteni, tökéletesíteni akarod, akkor minden bizonnyal.
Rövid hallgatás állt be a beszélgetők közé, egyedül az evőeszközök csörömpölése zavarta meg a csendet.
Anawen szavai gondolkodásra késztették Fëanárót. Hiába nem mondta ki konkrétan, mégis arra utalt, hogy ő sem tökéletes.

Hát persze... Ha Eru Ilúvatar sem tudott tökéleteset alkotni, akkor az emberek hogyan lehettek volna képesek rá? Vajon a saját mintájukra csinálták Anawent? Mennyiben különbözhetünk valójában?

Valahogy ez az egész android-lét érthetetlen volt a számára, és minél többet agyalt rajta, annál kevésbé találta a válaszokat. Volt valami, amiért képtelen volt úgy kezelni Anawent, mint ha ő is elda lenne. Mintha egy egyszerű, és igen egyértelmű tényt figyelmen kívül hagyott volna, hiába érezte úgy, hogy ott volt, az orra előtt.
De végül is... Anawen is csak olyan volt, mint minden más talány, aminek a megfejtésén valaha is gondolkozott.
‒ És mi az, ami neked van, de a későbbi YoRHa androidoknak már nincs? ‒ tudakolózott tovább, hátha közelebb kerül az igazsághoz.
‒ Például a B-mód.
‒ Mi az a B-mód?
Mielőtt A2 válaszolhatott volna, odakintről kopogás hallatszódott.
‒ Ki az? ‒ kérdezte fennhangon a herceg az ajtó felé fordulva.
‒ Látogatód érkezett, felség! ‒ hallották az egyik szolgáló hangját odakintről. ‒ Eönwë úr az.
‒ Mondd neki, hogy bejöhet!
Ezt követően az ajtó kitárult, és egy, A2 számára ismeretlen személy lépett be rajta. Magas volt, és tündeszerű, de a kisugárzása azt sugallta, ő sokkal több annál. Még a királyhoz képest is fenségesnek tűnt, s abból, ahogy Fëanáro a jövevény láttán egyből kihúzta magát ültében, A2 sejtette, hogy a valákhoz lehet köze.
Díszes, fehér öltözéke és palástja volt, szintén fehér hajára aranyszínű sisakot húzott. Arca szigorú volt, de mosolygott, ahogy belépett a helyiségbe, és aprót biccentett a vacsorázók irányába.
‒ Curufinwë Fëanáro herceg, örülök, hogy itt talállak!
‒ Légy üdvözölve, Eönwë, Manwë hírnöke! ‒ köszönt a tünde, s mellkasára tett kézzel felállt, majd meghajolt a maia felé.
‒ Látom, rosszkor jöttem, úgyhogy rögtön a tárgyra is térnék. A vendégségetekben lévő leány ügyében küldtek. Ő lenne az? ‒ fordult A2 felé, aki erre felpattant, és szintén meghajolt.
‒ A nevem A2, uram. Vagyis Anawen ‒ javította ki magát, miközben Fëanáróra sandított.
‒ Üdvözöllek! Engem az eldák Eönwë néven ismernek. Ahogy a herceg mondta, őfelsége, Manwë Súlimo hírnöke vagyok az idők kezdete óta ‒ mutatkozott be a maia, s tekintete visszavándorolt Fëanáróra.
‒ Igen, ő az a leány, akit Oromë erdejében találtam, és magammal hoztam. Mit óhajtasz tőle? ‒ kérdezte kissé barátságtalanul a nolda, és az android vállára tette a kezét. Ezzel a gesztussal akaratlanul is azt üzente a maia felé, hogy A2 az övé, és bármit is akarnak tőle a valák, abba neki is lesz beleszólása. A2 pedig úgy érezte magát, mintha egy kisgyerek játékszere lenne, de nem szólt semmit.
‒ Manwë kérésére vagyok itt ‒ felelte Eönwë, aki próbálta figyelmen kívül hagyni a tünde reakcióját. ‒ Az uram látni kíván titeket, ezért kérlek, mielőbb keressétek fel őt a Máhanaxarban!
A2 nem felelt azonnal, helyette elgondolkozva nézett a tányérjára. Talán nem tehetett mást, hiszen mégiscsak ők voltak a valák, és ha az android jól értette, ők az urai ennek a világnak.
‒ Értettük.
Eönwë lassan bólintott feléjük.
‒ Rendben. Akkor holnap, a fények változásakor értetek küldöm Sorontart, a Sasok Urát. Ő elvisz titeket a Végzet Gyűrűjébe olyan sebesen, hogy ott lesztek, mielőtt Laurelin virágzása elérné delelőjét.
‒ Ez igazán megtisztelő, köszönjük! ‒ bólintott a nolda herceg, mire a hírnök biccentett.
‒ Ez esetben nem is zavarlak tovább benneteket. A holnapi viszontlátásra! ‒ hajolt meg most Eönwë is, és magára hagyta a párost.

Távozását rövid csend követte.
‒ Szóval ő lenne Eönwë. Ő nem vala, ugye?
‒ Nem, ő egy nagy hatalmú maia, Manwë szolgálatában. Azt mondják, ő legkiválóbb fegyverforgató egész Ardán.
‒ Értem, tehát a legjobb fegyverforgató miatt marad el a holnap reggeli edzés ‒ állapította meg A2, és ismét kézbe vette a villáját.
‒ Ez legyen a legkevesebb, amiért aggódsz ‒ felelte komoran a herceg, és belekortyolt a kupájába. ‒ Mi lesz, ha Manwë azt mondja, nem maradhatsz?
‒ Már miért ne maradhatnék? Apád, a király már beleegyezett, nem?
‒ De, de apám döntését a valák akkor bírálják felül, amikor épp kedvük tartja. Őszintén szólva, kétlem, hogy bármi kivetnivalójuk lehetne veled kapcsolatban, de sosem lehet tudni.
‒ És... és ha azt mondják, nem maradhatok Valinorban, akkor mi lesz?
‒ Nem tudom. Középföldére küldenek talán, vagy rosszabb. Vagy valami más feladatot találnak ki számodra.
Anawen nem felelt azonnal, helyette elgondolkozva nézett a tányérjára. Vajon, ha Fëanáro azonnal elvitte volna őt a valák színe elé, akkor most nem kellene félnie? Igaz, akkor még egyetlen szót sem tudott quenyául, így képtelen lett volna megértetni magát.
Másrészről viszont, talán nincs is miért félnie. Még ha nem is maradhat Tirionban, akkor is minden bizonnyal jobb élet vár rá, mint amilyet maga mögött hagyott a Romvárosban. De ha őszinte akart lenni magához, nem szívesen vált volna meg a királyi családtól, főleg Fëanárótól.
‒ Értem ‒ mondta végül. ‒ Ha ez lesz a valák óhaja, akkor gondolom nincs mit tenni. De őszintén megvallva, nem szeretném itt hagyni a palotát.
‒ Mindent megteszek, hogy erre ne kerülhessen sor ‒ mondta komolyan Fëanáro, és a szája széle megrándult egy pillanatra, mintha mosolyogni akart volna, csak időközben meggondolta magát. ‒ Én találtalak meg, én hoztalak Tirionba, és én adtam neked nevet, úgyhogy hozzám tartozol, és nem lenne ellenemre, ha ezt a valák is tiszteletben tartanák.
‒ Most, hogy mondod, erről már akartam beszélni veled ‒ szólt közbe A2. ‒ Megtennéd, hogy nem kezelsz úgy, mint valami tárgyat? Kezd zavaró lenni, hogy minden személy tudtára adod, hogy én a „tiéd” vagyok. Nem azért vagyok itt, mert a tulajdonod vagyok, hanem mert önszántamból döntöttem így. És bármikor meggondolhatom magam, ha tudni szeretnéd.
Fëanáro keze megremegett a hallottakra, és tekintete villámokat szórt, ahogy élesen a mellette ülő lányra nézett. Olyan volt, akár egy kitörni készülő vulkán, és A2 érezte, hogy talán túl messzire ment, de egyáltalán nem bánta meg a szavait. Nyugodtan állta a herceg pillantását, aki szólásra nyitotta a száját, de végül csak behunyta a szemét, és hangosan kifújta a levegőt.
‒ Nem gondoltam, hogy ezzel neked problémád van ‒ szólt csendesen, majd a kupájáért nyúlt, és kiitta a tartalmát.
‒ Képzeld, van. Android vagyok, Fëanáro. Még ha nehéz is elfogadni, hogy rajtatok, tündéken kívül vannak más, gondolkodni, érezni képes lények, akkor is android vagyok. Nem egy tárgy, amivel kedved szerint rendelkezhetsz.
Fëanáro nem felelt azonnal, és A2 tudta, hogy minden lélekjelenlétére szüksége van, hogy ne förmedjen rá úgy, mint előző éjjel. De azt is tudta, hogy igaza van, éppen ezért higgadtan tűrte a nolda szikrázó pillantását.
‒ Ha ez a kívánságod, akkor legyen, tiszteletben tartom. Természetesen, minden jogod megvan a távozásra is, senki nem fog visszatartani ‒ felelte végül szárazon, miközben villáját a tányérba ejtve felállt. ‒ Most pedig, ha megbocsátasz, van még elintéznivalóm. Reggel találkozunk ‒ köszönt el végül hidegen, és becsukta maga mögött az ajtót.
A2 magára maradt.
‒ Úgy van, sértődj meg az igazságon! ‒ morogta a tányérnak, és egyedül fejezte be a vacsorát.

***

Ezen az éjszakán Fëanáro volt az, akinek nem jött álom a szemére. Az óriási ágyban hosszú órákon át forgolódott, és a korábbi eseményeken járt az esze. Ismét olyan dolgokon gondolkozott, melyeken valószínűleg egyetlen tünde sem tette őelőtte. Próbálta a helyére tenni a kirakós darabjait, ahogy azt már a vacsoraasztalnál is megkísérelte.

A megismerkedésük óta azon tűnődött, hogy miként is kezelje Anawent.
Azt mondta, ő egy android. Azt mondta, az androidokat az emberek csinálták.
Valami olyasmi szót használhatott, hogy „mesterséges”. Számára ez annyit tett, hogy valaki létrehozta, tehát nem Eru, vagy a valák teremtménye.

Viszont, ha mesterséges, akkor tekinthető ugyanolyan élőlénynek, mint egy elda? Vajon hibát követett el azzal, hogy sajátjaként tekintett rá? Lehetséges, hogy ez volt az a valami, amit egész idáig nem vett észre? Hiszen önálló akarata van, és valóban úgy tűnik, hogy önszántából tölt ennyi időt a társaságában. Sosem találkozott még senkivel az apján kívül, aki ilyen hosszú időn át el tudta volna viselni őt, és az, hogy erre Anawen is hajlandó volt, kellemes érzéssel töltötte el, és némiképp ő is elkezdett kötődni a lányhoz.

Talán jobb lenne, ha nem kezelném úgy, mint valamelyik találmányomat.
Talán úgy kéne viselkednem vele, mint a többi eldával.
Talán bocsánatot kellene kérnem tőle.

Ám hiába, valamiért még mindig nehezére esett eldönteni, miként is álljon hozzá. Pedig valamit sürgősen ki kellett találnia, már csak a holnapi útjuk miatt is. Egyáltalán miként mutassa őt be, ha Manwë színe elé viszi? A legegyszerűbb megoldás nyilván az lenne, ha Anawenre hagyná a dolgot, mert akkor a lány is megbizonyosodhatna afelől, hogy megbízik benne.

Vajon ennyi lenne az egész? Csak tekintsek rá barátként, és előbb-utóbb minden értelmet nyer? És vajon ő is képes lesz arra, hogy barátként tekintsen rám?

Nehéz kérdések voltak ezek, melyekre még ő maga sem tudta a választ. Végül annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, ahogy elragadta az álom.