The Eternal Flame

10. fejezet: Ne hagyj magamra!

2019. március 24. 20:52 - Stray Breeze

Egy eseménydúsabb fejezethez érkeztünk, melyben Fëanáro és A2 nekivágnak a Pelóri bányáinak, hogy egy lépéssel közelebb kerüljenek Pod 042 megjavításához. Ám odabent történik valami olyasmi, melynek hatására Fëanáro egy újabb oldalát mutatja az android felé.

tumblr_oorrxypwvt1v0r0w4o1_1280.jpgFanart: A2 - カチ

 

Másnap már Laurelin aranyló sugarai szórták lágyan a fényt Tirionra, mikor Fëanáro és A2 kivezették lovaikat a palota istállójából. Az android lopva a mellette sétáló Fëanáróra pillantott, aki némaságba burkolózva vezette Narqueliont. Úgy tűnt, a fiú ezúttal nincs beszédes kedvében, és közel sem tűnt már olyan jókedvűnek, mint az utóbbi napokban. Aztán eszébe jutott az éjszaka, majd az azt követő csendes óra. 

Mikor A2 felébredt, Fëanáro még mindig mellette feküdt, kissé felé fordulva. Óvatosan emelte fel a kezét a fiú hasáról az arcához, és oldalra simított néhány kósza tincset. Ekkor tudatosult csak benne, hogy milyen megnyugtató számára az alvó herceget nézni, hosszasan elmerengeni a vonásain, figyelni minden apró rezdülését.
Az érintésre azonban Fëanáro szemei megrebbentek, és először kábán, majd egyre élénkebben nézte a mellette fekvő lányt. Miután mindketten magukhoz tértek az éjszaka kábulatából, A2 elkezdett csomagolni az útra, Fëanáro pedig elbúcsúzott tőle azzal, hogy találkozzanak a karámoknál Laurelin delelőjén.
És mikor végre eljött az idő, az android felvette az előző nap készített fekete-világoskék ruhát, és odakint, az istálló előtt álldogáló Astar oldalára erősített egy, a holmijaival teletömött táskát (eddig nem is tudatosult benne, hogy ilyen sok mindent szerzett az elmúlt napokban ‒ javarészt Findis által), amikor Fëanáro is előkerült. A nolda herceg egyszerű, bézsszínű tunikát viselt, sötét nadrággal, haját összefogta a tarkóján. Néhány méter távolságra megállt A2-tól, és hosszasan végigmérte őt.
‒ Ez az új ruhád, amiről Findis mesélt? ‒ kérdezte fagyosan, de szeme érdeklődve csillogott. Végre úgy tűnt, kialudta magát, és ezt az androidnak köszönhette.
‒ Igen. Talán nem tetszik? Fel kéne még vegyek valamit?
‒ Ahogy akarod ‒ vont vállat Fëanáro. ‒ Valinorban mindig meleg van, nem hiszem, hogy fáznál így, legfeljebb a hegyeknél.
‒ Úgy értem, szerinted nem fog megbámulni a többi elda?
‒ Jobban, mint eddig? Kétlem, de azt hittem, téged is legalább annyira érdekel, mit gondolnak mások, mint engem.
‒ Nem is, igazából... ‒ kezdte A2, de nem tudta, miként adja elő, hogy voltaképp az ő véleményétől tart. Fëanáro azonban úgy tűnt, ismét a lelkébe látott.
‒ Teljesen mindegy. Nekem tetszik.
‒ Köszönöm ‒ felelte kurtán a lány, és némán figyelte, ahogy a herceg is felpakolja az útra szánt poggyászát Narquelionra, majd visszafordul hozzá.
‒ Indulhatunk?

Amint kiléptek a palota főkapuján, Fëanáro megállt, és elővett egy összetekert pergament a tunikája zsebéből, kinyitotta, majd hosszasan tanulmányozni kezdte.
‒ Az micsoda? ‒ kérdezte A2 a fiú mellé lépve. Fëanárónak válaszolnia sem kellett, az android számára egyértelművé vált, hogy társa egy térképet nézeget. ‒ Valinor térképe?
‒ Igen. Minden egyes utazásom alkalmával igyekszek javítani, igazítani rajta, hogy minél pontosabb legyen. Ezért általában olyan helyekre megyek, melyek még ismeretlenek számomra.
‒ Értem.
‒ Ezúttal viszont arra megyünk, amerre már jártam korábban ‒ mondta, és ujját az említett úti cél felé vitte a térképen. ‒ A Pelóri lába, tőlünk északkeletre. Itt van egy rézbánya, amit még régebben fedeztem fel, és Aulë szerint a közelben vannak más érdekességek is. Mesélte, hogy amíg tartott Tirion városának építése, a noldák elég gyakran jártak ide, de azóta elhagyatottá vált, úgyhogy nem hiszem, hogy bárkivel is összefutnánk odabent. Egyébként innen, Tirionból úgy háromnapi út lóháton, de én azt mondom, tartsunk egy-két pihenőt. Legalább akkor az edzések sem maradnak ki.
‒ Rendben van ‒ bólintott A2.
Miután ezt megbeszélték, útnak indultak. Már jócskán elhagyták Tirion kapuit, mikor A2 hátranézett, hogy még utoljára megcsodálja a noldák városát, mielőtt az végleg eltűnt a Calacirya alatt elterülő tölgyes lombaji között.

***



Laurelin aranyfénye lassan halványulni kezdett, és mikor a valmari útról letérve észak felé folytatták útjukat a Pelóri lábánál, a fenyvesek között, a csillagok eltűntek a fejük felől, hogy helyüket viharfelhőknek adják át.
‒ Úgy tűnik, zivatar lesz ‒ állapította meg Fëanáro, miközben ügetésbe váltott, és felfelé tekintgetett. ‒ Zavarna, ha megáznánk, vagy inkább keressünk valami búvóhelyet? Esetleg visszamehetünk a főútra is, előbb-utóbb biztosan találunk egy fogadót.
‒ Nem is tudom ‒ gondolkozott hangosan A2. ‒ Mi az a zivatar?
‒ Hát ezt meg hogyhogy nem tudod? Olyan vihar, amikor szakad az eső, az ég villámlik és mennydörög.
‒ Hmm. Ahonnan én jövök, ott sosem volt eső, sem vihar; az év minden napja egyforma volt. De most már kíváncsi vagyok, milyen ez a zivatar, ne keressünk búvóhelyet!
‒ Ahogy szeretnéd ‒ bólintott Fëanáro. Különösebben ő sem bánta, ha a nyakukba szakad az ég, szerette a természetet, és vele együtt minden szeszélyét.

Mikor végül viharfelhő alá értek, s a kövér esőcseppek komótosan hulltak alá az egekből, tőlük keletre már villámlott a Pelóri sziklás csúcsai felett, s hatalmas dörgések rázták meg a vidéket időről-időre. A2 kíváncsian nézte a villámokat, ám Fëanáro meglepetésére a legnagyobb nyugodtsággal ült Astar hátán.
‒ Nem félsz a vihartól? ‒ kérdezte a nolda herceg, mikor már sokadjára hasította át egy óriási dörgés a levegőt.
‒ Nem, miért tenném? ‒ kérdezett vissza A2 értetlenül. ‒ Igazából, egészen kellemes ‒ tette hozzá egyik kezét feltartva, hogy a most már szapora esőcseppek szabadon hulljanak rá. Élvezte a kellemesen hűvös cseppek érintését a bőrén. ‒ Ez a hang pedig igazán megnyugtató. Olyan érzés, mintha a természet életre kelne körülüttök, nem gondolod?
‒ Különös. A tündék általában félnek a vihartól, bár nem mindenki.
‒ És te?
‒ Én szeretem a szélsőséges időjárást. Nincs bajom a viharral, de azt mondják, a villámok veszélyesek tudnak lenni.
‒ Ezeket nem Manwë csinálja?
‒ Nem egészen. Ulmo a Vizek Ura, így az esőt is irányítja, de a viharokat leginkább Ossë kedveli.
‒ Ulmo és Ossë ‒ ismételte az ainuk nevét az android. Rúmil meséjének hála már egyikük sem volt ismeretlen a számára. ‒ Velük még nem találkoztam, ugye?
‒ Nem hiszem.Máhanaxarban biztosan nem voltak ott, Tirionban meg kétlem, hogy csakúgy összefutottál volna velük az utcán. Őket általában a vizek közelében találod meg, és szabadon járhatják Ardát. Kicsit irigylem is őket emiatt.
‒ Miért?
‒ Mert nem létezhet annál nagyszerűbb érzés, mint mikor szabad vagy, teljesen a magad ura, és oda mész, ahova éppen kedved tartja. Nem vagy határok közé szorítva, csak mert néhány okos úgy gondolja, jó helyed van itt.
‒ Ezt nem értem. Nem szeretsz Valinorban lenni?
‒ Nincs vele bajom, hiszen itt van minden, amit ismerek és szeretek. De nem mondom, hogy hevesen tiltakoznék, ha valaki azt mondaná: Tessék, Fëanáro, itt egy hajó, menj, és fedezd fel a világot!
A2 sokáig merengett a koronaherceg szavainak jelentésén, szinte észre sem vette, hogy a fák sűrűsödtek körülöttük, leveleik olyan szoros réteget alkottak a fejük felett, hogy az eső már nemigen jutott el a földig. Igazán kedvére volt ez az időjárás, és maga sem tudta, miért, de Fëanáro szavai nagy hatással voltak rá. Valamiért az, hogy a szakadó esőben lovagoltak ketten, mit sem törődve bármi mással, valóban szabadságérzetet adott a lánynak. 
Miközben némán figyelte, ahogy a fiú kibontja teljesen átnedvesedett haját, és megrázza fejét, majd fél kézzel eligazítja összetapadt fürtjeit, eszébe jutott a múlt. Mikor dezertált a YoRHa-tól, ő is szabad volt. Nem voltak többé parancsok, nem mondta meg neki senki, hogy mikor és hova kell mennie, nem kellett parancsra ölnie, bár ezt később már magától is megtette. De most így, hogy belegondolt, igazi örömöt sosem lelt a szabadságban. 

Lassanként elcsendesült a vihar, majd az eső is elállt, és már csak elvétve csepegett rájuk a fákról néhány harmatos csepp. Az erdő megtelt az eső utáni, üde illattal, a csendes óra félhomályában az állatvilág életre kelt, a fák menti galagonyabokrok szinte világítottak. Végül egy kisebb tisztáson álltak meg, közvetlenül a hegyvonulat lábánál. 
Mivel még nem voltak éhesek (és szükségét sem érezték az evésnek, tekintve, hogy Indis mindkettőjük kezébe nyomott néhány szelet lembast az indulás előtt), és fáradtak sem, ezért a pihenőt kizárólag a reggel kimaradt edzésre fordították.
A nagyobb, füves terepet kihasználva ezúttal még inkább beleadtak mindent a harcba, olyan hévvel támadtak a másikra, mint azelőtt soha, s az alacsonyabban lévő fák ágait is bevonták a küzdelembe, mikor A2 úgy döntött, Fëanáro egyik csapását a közeli fára ugorva védi ki, ezzel kicselezve a nolda fiút. 
Nem beszéltek sokat, leszámítva, amikor A2 egy új mozdulatot akart tanítani a fiúnak, de miután mindketten folyamatosan meg-megcsúsztak a füves-sáros talajon, az android végül elvetette a tervét.
‒ Ha így hadonászol azzal a szerencsétlen karddal, a végén még leszúrod magad, ha elcsúszol ‒ közölte a fiúval, aki nem túl kedves megjegyzések közepette tette vissza a hüvelybe a kardot. Igazából már eléggé kifáradtak mindketten, így a tünde sem bánta, ha egy időre felfüggesztik az edzést.
A fű még túlságosan vizes volt, ezért pihenés gyanánt inkább az egyik faágra telepedtek fel, és üldögéltek rajta egészen addig, amíg Laurelin fénye teljesen el nem halványult, és a fák sűrűjén át már csak Telperion ezüstje derengett. Miközben egy távolban legelésző őzsutát figyeltek, Fëanáro mesélt az androidnak a korábbi utazásairól, vadászatairól. A2 kíváncsian hallgatta a történeteit, amelyek egy harcos számára, mint ő, nem voltak túl izgalmasak, de mégis érdekelte az utolsó apró részlet is, hiszen itt esett meg, Valinorban, Fëanáróval. A fiú lágyan csengő, mély hangja sokáig töltötte be a csendet, és az android azt kívánta, bárcsak örökké hallgathatná őt.

***



A következő napok az utazással teltek el, sok érdekes dolog nem történt. Általában kétszer-háromszor álltak meg pihenni egy nap, mikor a lovaik már fáradni kezdtek; ilyenkor ettek néhány falatot a tündekenyérből, vagy a környékről gyűjtöttek némi élelmet; a csendes óra leszállta után pedig aludtak egy keveset a hegyek lábában, a fák és bokrok sűrű rejtekében. 
A2 megállapította, hogy a Pelóri valóban olyan, mint egy védőbástya Aman számára: a hegységen át senki sem juthatott ki, és biztosra vette, hogy a túloldalon is ugyanez volt a helyzet. Sziklás falai hirtelen és meredeken emelkedtek, legalacsonyabb pontja is bőven kétezer méter felett lehetett, és olyan kevés kapaszkodó felülete volt, hogy félútnál magasabbra biztosan nem jutottak volna, ha megpróbálnák megmászni. A teljes történetet ugyan még sosem hallotta, miért is volt erre szükség, ám a többiek (leginkább Fëanáro, Finwë és Rúmil) meséiből összerakta, hogy minden bizonnyal Melkor és szolgái ellen adnak védelmet e zord sziklák.
Ami Fëanárót illeti, mióta csak úton voltak, kissé tartották a távolságot a másiktól, az indulás előtti éjszaka pedig egyáltalán szóba sem került, így ez, a pihenővel töltött néhány óra is csendben telt, a lehető legkevesebb fizikai kontaktussal. De A2, ha őszinte akart lenni magához, nem is bánta a dolgot. 
Így, utólag visszagondolva inkább volt kellemetlenül zavarba ejtő számára az a sok különös, vegyes érzés, amit Fëanáro váltott ki belőle azon az estén, és talán maga a herceg is hasonlóképpen gondolkozhatott, ha még csak utalást sem tett azokra a meghitten töltött órákra.

A harmadik napon, a kora esti órákban, ahogy Fëanáro kiszámolta, elérték a bánya szélét, mely közvetlenül a hegyoldalban volt, és látszólag fokozatosan mélyült.
Narqueliont és Astart szabadon engedték, tudták, hogy messzire úgysem mennének a gazdáik nélkül. A nolda szerencsére az android helyett is gondolt a világításra, így mielőtt beléptek volna a sötét üregbe (mely nem volt annyira tágas, mint azt A2 képzelte), Fëanáro csinált két fáklyát, és az egyiket a lány kezébe adta. És valóban, odabent teljes lett volna a sötétség a fáklyák pislákoló fénye nélkül.
A szűk járatban Fëanáro haladt elől, közvetlenül mögötte, de azért tisztes távolságra tőle A2 lépkedett, és a vörösesbarnás falat vette szemügyre, tekintetével rézércet keresve, de úgy tűnt, a bánya külső részét már kimerítették a nolda mesterek.
‒ Nézz körül alaposan, és figyelj, hova lépsz! ‒ figyelmeztette őt a fiú. ‒ Egy rossz mozdulat, és ránk omlik a fél barlang.
‒ Nem vagyok ostoba, tudom jól, hogy kell közlekedni egy bányában ‒ vetette oda félhangosan A2. Majd hirtelen felkapta a fejét, mintha ekkor tudatosultak volna benne Fëanáro szavai. ‒ Egyébként mondd csak, honnan tudod, hogy omlásveszély van? Már jártál itt korábban?
‒ Legutóbb, mikor rézre volt szükségem, összetalálkoztam a bejáratnál egy kováccsal, aki szintén a munkájához gyűjtött alapanyagot. Felajánlotta segítségét, de minthogy visszautasítottam, figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert a belső területek a korábbi munkák miatt igencsak instabillá váltak.
‒ És erről Aulë nem tudott, hogy ide küldött minket?
‒ Úgy tűnik, nem. Én meg nem szóltam neki.
‒ Aha. Na és mondd, legalább édesapád tudja, hogy egyedül járkálsz ilyen helyeken? ‒ vonta fel a szemöldökét A2, habár tudta, hogy Fëanáro nem láthatja rosszalló arckifejezését. Szörnyen felelőtlennek tartotta őt, amiért koronaherceg létére képes egymaga bejönni egy életveszélyes barlangba, de nem hangoztatta nemtetszését ‒ végtére is, ő sem volt jobb a saját világában.

Fëanáro egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán félig hátrafordulva válaszolt, a lehetőségekhez mérve nyugodtan.
‒ Szerinted, ha tudná, elengedne egyedül?
‒ Kétlem, minimum szívrohamot kapna, ha rájönne. A bánya nem kis hercegeknek való hely.
‒ Mi az a szívroham? ‒ kérdezte érdeklődve Fëanáro, elengedve a füle mellett a megszólítást.
‒ Pontosan én sem tudom, valamilyen betegség az embereknél. De ez most inkább csak egy szófordulat volt.
‒ Aha... Ezek az emberek nem lehettek valami strapabírók.
‒ Mindegy, most nem ez a lényeg. Fëanáro, ha egy mód van rá, ne csinálj ilyen ostobaságokat! ‒ Hallotta A2 saját, aggódó hangját, és azon gondolkozott, mikor válhatott ilyenné. ‒ Ha tudod, hogy beomolhat a barlang, akkor meg főleg ne menj be egyedül.
‒ Milyen szerencse, hogy most nem egyedül vagyok. 
‒ Ja, mert sok hasznomat veszed, ha én is a romok alatt vagyok. ‒ Fëanáro erre hallgatott. Tudta, hogy az androidnak igaza van, hogy néhány alkalommal valóban felelőtlenül viselkedett, mikor egymaga vágott neki Amannak. Ha bármi történt volna vele, soha, senki sem talált volna rá. ‒ Szegény nagykirály, nem lehet könnyű egy olyan fiúval, mint te vagy. Biztos nagyon aggódhat érted. Ahogy én is, ezek után. 
A tünde nem tudta eldönteni, hogy A2 kedves próbált lenni vele, vagy sem, de az utóbbi mondata igencsak meglepte, és egyúttal jól is esett neki. Ám nem lett volna ő Fëanáro, ha ő maga nem okozott volna meglepetést a szavaival.
‒ Nem kell aggódnod, Anawen! Többé nem kell aggódnod értem sem neked, sem másnak. Mostantól mindig velem leszel, bárhova is megyek, és vigyázol rám.
A2 erre a kijelentésre majdnem elejtette a fáklyáját.
‒ Hogy mi...
‒ Nézd, az ott előttünk az a terem, ahol a bányászok abbahagyták legutóbb a munkát! Biztos vagyok benne, hogy ott még találunk rezet.
És valóban, a járat hamarosan kiszélesedett, majd néhány perc séta után egy nagyobbacska terembe érkeztek. A földben és a falban mindenfelé túrások, és ásatások nyomaira bukkantak, az azóta megszáradt, sziklás-homokos-sáros anyagot kupacokba hányták szerteszét. Fëanáro nem tétovázott sokat, fáklyáját a földbe szúrva megindult az egyik üreg felé, és táskájából csákányt, és egyéb, ásásra alkalmas szerszámokat elővéve elkezdte kikaparni a földet. A2 néhány percig figyelte a tündefiú munkáját a félhomályban, majd végül ő is beszállt a kutatásba.

Fëanáro azt hitte, tovább fog tartani a bányászat, de csakhamar találtak néhány közepesen nagy ércet, melyeket a nolda alaposan letisztogatva, kicsit megcsiszolva a táskájába helyezett. Úgy számolta, a Pod megjavításához nem lesz mindre szükség, de sosem lehetett tudni, mikor fog kelleni legközelebb, így gyűjtött melléjük még egy keveset.
‒ Amúgy ‒ hallotta Anawen hangját valahonnan, egy üreg belsejéből. ‒ Nem azt mondtad, hogy titánra is szükséged lesz?
Fëanáro az izzadságot letörölve a homlokáról a hang irányába nézett, de az android olyan mélyen volt, hogy csak a feje búbját láthatta.
‒ De, de Aulë azt mondta, ő azt tud adni. Nem emlékszel?
‒ Most, hogy mondod... Nem is tudom, az a valákkal való találkozás furcsa volt nekem.
‒ Ugyan miért lett volna az?
‒ A világból, ahonnan jövök, az istenek a mitológia részei. Az emberek sosem lehettek biztosak, hogy egyáltalán léteznek-e, csupán akkor, ha valóban hittek benne. Itt, Valinorban, viszont nem kell hinni bennük, hiszen a hétköznapjaitok szerves részei.
‒ Ezt nem értem. A ti világotokban ezek szerint nincsenek valák, vagy bármi más, hozzájuk hasonló? Mondjuk, furcsa is volt, hogy még Mandos sem tudott egy párhuzamos világ létezéséről.
‒ Azt hiszem, kevesebbet tudok az univerzumról, mint azt korábban gondoltam. Egy biztos: az egykori mestereim, az emberek nem álltak olyan szoros kapcsolatban istenszerű lényekkel, mint ti.
‒ Talán ez nem feltétlenül baj ‒ motyogta a fiú inkább magának, mintsem az androidnak.
‒ Hmm, micsoda? ‒ kérdezett vissza szórakozottan A2, csak félig odafigyelve társa szavaira. ‒ Te, mondd csak... Szerinted normális, ha mozog alattam a talaj?
Fëanáro erre felkapta a fejét.
‒ Nem, nem hiszem. Inkább gyere ki onnan!
‒ Jó. ‒ A2 felnézett, hogyan tudna kiugrani a szűk üregből, hiszen a szokásos mozdulatsorhoz nem volt elég hely. Fëanáro, látva, hogy a lánynak nehézségei vannak, elindult felé, az android pedig belekapaszkodott egy kiálló kőbe. Azonban mielőtt felhúzhatta volna magát, a földbe vájt hasadék óriási robajjal beszakadt alatta, és A2 a mélybe zuhant.

Az omlás olyan hatalmas homokfelhőt kavart a teremben, hogy Fëanáro semmit nem látott, és heves köhögés tört rá, hogy megszabaduljon a tüdejébe kerülő tetemes pormennyiségtől. Mikor végre kitisztult a látása, körülnézett a pislákoló fáklyafényben. A korábbi gödör helyén egy jó két méter átmérőjű, sötét lyuk tátongott, ami ki tudja, hova vezetett. Azonnal belé hasított a szörnyű felismerés: A2-nak nyoma veszett.
‒ Anawen! ‒ kiáltott fel a nolda, és az üreg mellett termett. ‒ Anawen! A2! Ana... ‒ próbálkozott tovább, de nem érkezett válasz. Lélegzetét visszafojtva hajolt a sötétség fölé, de még éles tünde-szemei sem tudtak áthatolni rajta.
Szörnyű érzés lett úrrá rajta, pánik szorongatta a torkát. Nem azért félt, mert egyedül maradt, sokkal inkább rettegett attól, hogy az androiddal történt valami szörnyűség őmiatta. Elvégre, nem tudhatta, mennyit zuhanhatott...
Becsukta a szemét, és a lentről érkező hangokra fókuszált, abban reménykedve, hogy meghallja Anawent. De a kövek mozgásán, és távoli vízcsobogáson kívül semmit sem hallott, akárhogy is fülelt.
‒ Anawen, hallasz engem? ‒ kiáltott le újra, reménykedve akár egyetlen apró hangfoszlányban is. De a sötétség a lábai előtt makacsul hallgatott.
Tudta, hogy nincs más választása. Tudta, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha az androidnak komoly baja esik, és egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy esetleg magára hagyja. Nem is tehetett mást.
Fogalma sem volt, mivel járt az üreg beomlása, vagy, hogy Anawen életben van-e egyáltalán. Mindenesetre nem mert kockáztatni, és időt pazarolni egy hosszabb útvonalra, ha egyáltalán létezett ilyen, vagy segítség hívására. Finwë nagykirály miatt különben sem hívhatott segítséget.
Minden idegszála tiltakozott a sötétség ellen, és tartott attól, ami esetleg odalent várhat rá, ennek ellenére kiült a lyuk szélére, és mély levegőt véve, mintha csak mély vízbe ugrana, ellökte magát a peremtől.

Érdekes módon később már nem tudta felidézni magát a zuhanást, ahogy azt sem lett volna képes megmondani, mennyi ideig tartott. Az egyetlen emlék, ami megmaradt benne, csupán a teljes sötétség volt, és érzés, hogy nincs a lába alatt talaj. Újra és újra nekicsapódott a kemény sziklafalnak, csúnyán lehorzsolva a hátát, és beverve az oldalát, de ez is már csak akkor tudatosult benne, amikor földet ért.
Egészen pontosan egy viszonylag sekély, földalatti tó partján találta magát, ahol a víz épp, hogy a térdéig ért. Köhögve, prüszkölve kelt fel, de a mozdulat hatására éles fájdalom nyilallt a bal oldalába. Kezét a baljára szorítva nézett körül; legnagyobb meglepetésére nem volt teljes sötétség, sőt, egészen jól ki tudta venni az óriási termet, melynek nagy részében az a tó terült el, amiben ő is állt. Hogy pontosan mi adott fényt, arra még nem jött rá, ellenben meglátott egy ezüst üstököt nem túl messze tőle, félig a vízben, félig egy kavicsos-sziklás szigetparton feküdve.
‒ Anawen! ‒ kiáltotta ismét az android nevét, és amennyire gyorsan csak tudott, odasietett hozzá. 
A2 arccal lefelé feküdt a hideg kövön, mozdulatlanul, és nem reagált a megszólításra. Fëanáro a legrosszabbtól tartva térdelt le mellé, és fordította meg a lányt.
‒ Anawen, kelj fel! ‒ kérte halkan, miközben szemügyre vette a nyugodt, hófehér arcot. Ekkor vette csak észre, hogy halántékán egy vérfolt vöröslik, teste tele van apró sebekkel és zúzódásokkal, melyeket minden bizonnyal ő is a zuhanás közben szerzett. ‒ A2...
Fëanáro most rémült csak meg igazán, ahogy félig-meddig az ölébe vonta A2 testét. Nem tudta, hogy az androidok mennyire törékenyek, de korábbi edzéseikből sejtette, hogy ők is legalább annyira bírják a gyűrődést, mint a tündék. Ennek ellenére Anawen most úgy tűnt, eszméletét vesztette a fejsérülése miatt. Vagy rosszabb.
‒ Térj magadhoz! ‒ Fëanáro egyre elkeseredettebben próbálkozott, de egyszerre parancsoló és könyörgő felszólítása süket fülekre talált. Hátrasimította A2 vizes haját, hogy szemügyre vegye a sebet, de kicsit sem lett nyugodtabb. A vérfolt alatt láthatóvá vált az a szokatlan, fémes szerkezet, mely valószínűleg a csontváz szerepét töltötte be az android testében. ‒ Kérlek...
Közelebb hajolt az arcához, de nem érezte a bőrén a lélegzetvételét. Rémülten hajtotta lejjebb a fejét a mellkasához, további életjelek után kutatva, de a saját, riadtan kalapáló szívén kívül semmi egyebet nem hallott.
‒ Kérlek, ne hagyj magamra! Ne hagyj el te is! ‒ suttogta egyfajta kábulatban, mintha nem akarná elhinni, hogy mi történik. Nem, az egyszerűen nem lehet, hogy elveszítette az androidot. Biztos van valami módja, hogy megjavítsa őt is. Valamit biztosan tehet érte...
Ahogy ezek a gondolatok átfutottak az agyán, magához ölelte A2-t, két kézzel, szorosan tartva, arcát a válla gödrébe temette, és közben a valákhoz fohászkodott. Vardához, Manwéhoz, Yavannához, vagy bárkihez, aki meghallgatja őt. Hogy pontosan miért, azt maga sem tudta, csak várt, és reménykedett, hogy történik valami. 


Végül valóban történt valami. Az eddigi félhomály most teljes sötétségbe csapott át, és Fëanárón ismerős érzés lett úrrá. Pontosan olyan volt, mint azon a napon, mikor először találkozott az androiddal. A feketeség végül fokozatosan a korábbról ismert hatalmas, szürke térbe váltott, és a tünde tudta, hogy ismét A2 tudatában van. Az ürességben azonban nem látott senkit és semmit, teljesen egymaga volt. A remény egy pillanatra elöntötte a szívét, amikor tudatosult benne, hogy hol is van, de így, hogy az androidnak nyoma sem volt, ismét elkeseredett.
‒ A2! ‒ szólította bizonytalanul az eredeti nevén, és elindult az egyik irányba. Most vette csak észre, hogy az oldala egy kicsit sem szúr a mozgás hatására. ‒ A2! Anawen! Itt vagy valahol?
‒ Már megmondtam, hogy nem illik csak úgy, belemászni a másik fejébe. Miért csinálod ezt állandóan, Fëanáro? ‒ hallotta valahonnan az android hangját, ami visszhangot vert az üres térben. 
Fëanáro megtorpant, és körbenézett, de sehol sem látta őt. Ezek szerint mégis életben van.
‒ Anawen! Hol vagy?
‒ Te hol vagy? Érzem, hogy itt vagy, de nem látlak.
‒ Én...
‒ Kövesd a hangom! Gyere!
A noldának nem kellett kétszer mondani. Futásnak eredt, maga sem tudta merre, csak reménykedett, hogy az út végén megtalálja Anawent, aki közben folyamatosan beszélt hozzá.
‒ Komolyan mondom, megáll az eszem! Bunkó dolog az agyamban kutakodni, ugye tudod?
‒ Miről beszélsz, teljesen üres a fejed belülről! ‒ zihálta a fiú futás közben, de azért mosolyra húzta a száját. Anawen életben van, semmi más nem számított neki ebben a pillanatban.
‒ Fú, érj csak ide, aztán meglátod, amit kapsz majd ezért!
‒ Ha egyszer megtalállak, azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz.
‒ Szavadon foglak, Kis Herceg.

Nem telt bele sok időbe, mire valóban megpillantotta Anawent. Az android előtte állt, és szelíden mosolygott a felé rohanó fiúra, aki tőle egy lépésnyire fékezte le magát, és szorosan átölelte őt. Anawen a döbbenettől, és Fëanáro szorító ölelésétől mozdulni sem tudott, csak állt, és hallgatta a tündefiú ziháló lélegzetvételeit. Aztán megfogta a vállait, hogy kissé eltolja magától és a szemébe nézhessen, de Fëanáro nem hagyta magát.
‒ Na, valami baj van?
‒ Azt hittem... ‒ motyogta elfúló hangon az ölelésbe. ‒ Azt hittem, meghaltál.
A lány egy pillanatig döbbenten pislogott, majd elnevette magát.
‒ Én? Meghalni? Ugyan már! ‒ Erre Fëanáro magától is eleresztette az androidot, és a füle hegyéig pirult. A2 nem tudta eldönteni, hogy azért, mert zavarba jött az öleléstől, vagy, mert kinevette, amiért aggódott érte. Valószínűleg mind a kettő. ‒ De azért köszönöm, hogy aggódtál. Kedves tőled ‒ tette hozzá, hogy ne tűnjön teljesen bunkónak, amiért kinevette. 
‒ Ez volt az utolsó, arra mérget vehetsz ‒ morogta Fëanáro, és távolabb lépett az androidtól. Rajta sem volt idebent egyetlen karcolás sem, állapította meg.
‒ Egyébként csak annyi történt, hogy valószínűleg csúnyán bevertem a fejem, és deaktiválódtam miatta. Előbb-utóbb magamhoz tértem volna.
‒ Az meg micsoda?
‒ A deaktiválódás? Hmm, hogy is magyarázzam meg. Mint, amikor kikapcsolsz valamit. Ha visszakapcsolódok ‒ a Pod segítségével bármikor, magamtól némi időbe beletelik ‒, akkor ugyanúgy működök tovább, mintha mi sem történt volna. Nem lélegzek olyankor, és vérkeringésem sincs, de a rendszerem folyamatosan regenerálódik, és ezért egy gyógyulást segítő chip a felelős. Az pedig egy olyasmi integrált áramkör, amiről a Pod szétszedésekor is beszéltem.
‒ Még mindig nem értem. Mit kapcsolsz ki? Meg milyen chipről beszélsz?
A2 elgondolkodott. Hát persze, Valinorban nincs áram, nincs elektronika, szóval nincs semmi, amit a tündék be, vagy ki tudnának „kapcsolni”. Legalábbis abban az értelemben, ahogy az android gondolta.

‒ Ti, tündék is eszméleteteket vesztitek hasonló esetben, nemde?
‒ De igen.
‒ Nos, a deaktiválódás is hasonló nálunk. Nem vagyunk öntudatunknál, de mint látod, a tudatalattimmal képes vagy kapcsolatba lépni, így nem lehet nagy a probléma. Legalábbis az biztos, hogy nem sérült valamelyik létfunkciós alkatrészem.
‒ Jó, de mi akkor sem tűnünk halottnak, ha elájulunk ‒ vetette ellen a herceg.
‒ Néha elfelejted, hogy mennyire másként működök, mint te ‒ jegyezte meg A2, hangjából enyhe gúny csendült ki. ‒ Ez számunkra teljesen normális, hiszen amíg külső hatásra nem aktiválódunk, a „deaktivált” állapot áll fenn. A chip pedig… Nos, legyen elég annyi, hogy az egy kivehető alkatrészem, mely gyógyítani képes. De hülye lennék kivenni, ha ennek köszönhetem, hogy életben maradok. Podnak egyébként nincs ilyenje.
‒ Azt hiszem, most már értem. ‒ Fëanáro kezdte belátni, hogy még távolról sem tud mindent az androidról. ‒ Ez esetben vigyáznom kell, hogy ez ne forduljon elő gyakran.
‒ Vagy csak vigyázz a testemre, amíg nem vagyok tudatomnál. Ja, és eszedbe se jusson deaktiválni önszántadból!
‒ Ha jól értettem a szavaidból, akkor azt csak a Poddal tehetem meg, nem?
‒ De ‒ bólintott A2. ‒ De ahogy téged ismerlek, amint hazaértünk, tüstént megjavítod őt.
‒ Ez így van ‒ bólintott Fëanáro. ‒ De változott a terv, nem megyünk egyből haza.
‒ Nem? Hogyhogy?
Fëanáro vonakodva válaszolt. Nem szívesen közölte az androiddal, hogy volt olyan szerencsétlen, hogy ő is megsérüljön.
‒ Mikor leugrottam utánad, azt hiszem, esés közben eltörtem az egyik bordám. Talán többet is. Úgyhogy kénytelenek leszünk keresni egy gyógyítót.
A2 arcára őszinte sajnálat ült ki, és Fëanáro érezte, hogy a lány valószínűleg magát hibáztatja.
‒ Basszus, az szívás. Sajnálom. ‒ Látszott rajta, hogy még valamit szeretne mondani, de végül nem tette. 
Fëanáro nem tudhatta, az android mennyire emlékszik az eseményekből, de úgy döntött, nem kezd el magyarázkodni, amíg ő maga rá nem kérdez. Végül csak vállat vont társnője szavaira.
‒ Valmarba megyünk, az közelebb van, mint Tirion. Igazság szerint Estéhez kellene, de mire odaérnénk, meggyógyulna magától. Keresünk egy gyógyítót, ő talán majd a fejeddel is tud kezdeni valamit.
‒ Az magától is helyrejön majd, ne aggódj! Különben is, kétlem, hogy a ti gyógyítóitok tudnának bármit kezdeni az androidok sérüléseivel. De úgy lesz, ahogy szeretnéd, Kis Herceg, keressünk valakit!
A megszólított szája széle rándult egyet a becenévre, de nem szólt semmit. 

Egy rövid ideig némán álltak egymás előtt. Végre Fëanáro is kezdett megnyugodni.
‒ Szerinted mikor térsz magadhoz?
‒ Fogalmam sincs. Talán percek múlva, de az is lehet, hogy kell hozzá néhány óra, vagy nap.
‒ Értem. Mindenesetre, ki kell jutnom innen. Tudsz segíteni?
‒ Igen. De mielőtt megteszem, árulj már el valamit!
‒ Micsodát?
‒ Hogy az ördögbe csinálod ezt, hogy a fejembe mászol? Erre csak a Podok és az androidok képesek, azok se mind. Te mégis itt vagy, már megint.
Fëanáro hallgatott egy darabig. Ő sem tudta igazán a választ, mindössze halvány sejtelme volt arról, hogy egyáltalán mi történik vele. Azt viszont végképp nem tudta, hogy hogyan lehet képes rá, ha Anawen állítása szerint senki más nem.
‒ Nem vagyok biztos benne. Eddig kétszer fordult elő, és mind a kétszer abban a pillanatban, amikor a tudatodba kerültem, megérintettelek, és minden másnál jobban vágytam rá, hogy beszélni tudjak veled.
Most A2-n volt a hallgatás sora. Fëanáro magyarázata csupán annyira volt elég, hogy rájöjjön, a fiú nem tudatosan, mégis az akaratával irányítja a folyamatot. Végül bólintott, és közelebb lépett a fiúhoz.
‒ Jól van. Nem sokára találkozunk, ígérem! Vigyázz magadra, Kis Herceg! ‒ Ahogy kimondta ezeket a szavakat, két tenyere közé fogta Fëanáro arcát, aki körül ismét elsötétült minden.

 

 

 

<<< Előző fejezet Következő fejezet >>>
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eternalflame.blog.hu/api/trackback/id/tr3514714141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása