A páros megérkezik Tirionba, ahol A2 megismerkedik a nolda királyi családdal, és valami olyasmit kap Fëanárótól, amire a legkevésbé sem számít.
A rendhagyó fejezetcímnek oka van, mint azt majd ti is láthatjátok! ;) Jó olvasást!

Finwë nagykirály és gyermekei by Dandelion Dragon (képregény részlet). Felső sor balról jobbra: Fëanor, Finwë, Findis. Alsó sor: Írimë, Finarfin, Fingolfin.

Fëanáro előre sejtette, hogy kíváncsi tekintetek kísérik majd útjukat Tirion városának határától egészen a palotáig, de álmában sem gondolta, hogy minden egyes tünde őket fogja nézni. Eleinte próbált ügyet sem vetni rá, de ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak a noldák hatalmas városában, egyre kevésbé tudta türtőztetni magát.
A háta mögött ülő A2 is hasonlóképpen volt, bár ő inkább feszélyezettséggel vegyes ámulatot érzett, ahogy végignézett az őket bámuló eldák sorain. Lenyűgözte ez az élettel teli, ragyogó város, ugyanakkor nem volt hozzászokva, hogy ekkora tömeg vegye őt körbe. Ennek ellenére ahogy elhaladtak a tündék között, A2 akaratlanul is megbámulta őket ‒ a gyerekeket leszámítva mind magasak voltak, általában sötét hajúak, és szép arcúak, akárcsak az őt vezető herceg. Legtöbbjük kíváncsi tekintete arról árulkodott, hogy az android valóban nem mindennapi látvány lehetett. Voltak, akik a mellettük állóknak súgtak valamit, a férfiak némelyike leplezetlen kíváncsisággal bámulta őt, a leányok közül néhányan pedig féltékeny pillantást küldtek felé.
Fëanáro türelme akkor fogyott el végleg, amikor megpróbált kényelmes, ügető tempóban áthaladni az egyik téren, de a tündék szabályosan körbeállták őt, és ha nem akart átgázolni rajtuk Narquelionnal, kénytelen volt sétába váltani. Aztán, mikor már végképp nem tudott haladni az eldák gyűrűjében, hirtelen lefékezte a lovát, és körbenézett a tömegen. Érezte, ahogy a derekába kapaszkodó kezek megfeszülnek a mozdulatra.
‒ Erura, nincs jobb dolgotok, mint bámészkodni? ‒ dörrent rájuk fennhangon, mire az összegyűlt tündék egy részének hirtelen nagyon fontos dolga akadt a tér túloldalán, mások pedig csak zavartan elkapták a tekintetüket Fëanáróról és az útitársáról, aztán úgy tettek, mintha mi sem történt volna. A tündeherceg megkönnyebbült sóhajt hallatott, miközben rántott egyet a kantáron, és folytatták útjukat a palota felé.
A2 meg akarta kérdezni, hogy miért volt velük ilyen goromba, de sejtette, hogy Fëanáro természetéből adódóan ilyen arrogáns, és hogy ez valószínűleg teljesen megszokott dolog, így inkább nem szólalt meg. Különben meg őt is zavarta a sok kutakodó pillantás, és nem volt teljesen biztos abban, hogy ez neki szól, vagy Fëanárónak, amiért vele tért vissza. Annyi biztos, hogy (bár nem túl nagy eredménnyel) a herceg mindent megtett, hogy A2 a lehető legkisebb feltűnést keltse, ezért már jóval ezelőtt nekiadta a saját utazóköpenyét, s legutóbbi pihenőjük alkalmával még a haját is befonta úgy, ahogy a nolda nők szokták. Fëanáro általában szerette, ha feltűnést keltett ott, ahol éppen járt, de ezúttal nem akarta, hogy bármiféle kósza pletyka hamarabb az apja fülébe jusson, minthogy ő maga hazatérne.

‒ Látod ott fent a dombon azt a magas épületet a toronnyal? ‒ dőlt kissé hátra, hogy a lány hallja szavait, A2 pedig oldalra, hogy kikerülje az arcába omló fekete fürtöket.
‒ Igen ‒ mondta végül, mikor a mutatott irányba nézett.
‒ Az a noldák nagykirályának háza, az otthonom. És mostantól a tiéd is.
A2 ámulva nézte az óriási palotát, mely a város legmagasabb pontjára épült, ahonnan valószínűleg egészen a Fákig el lehetett látni. A tornya magasra nyúlt, magasabbra, mint bármelyik felhőkarcoló odaát, a romos városban, megannyi díszes ablakáról visszatükröződött a milliónyi csillag. Elképesztő volt látni egy ilyen hatalmas épületet egy város szívében, mely telis-tele volt élettel. Korábban A2 csak egy letűnt kor maradványait látta az egykori épületekben, melyek az ő idejére már teljesen átadták magukat az enyészetnek. Ezek az egytől egyig hófehér tündeházak és paloták azonban teljesen mások voltak, mint amilyeneket odaát látott. Többnyire nem magasak, sokkal inkább szélesek voltak és díszesebbek, lekerekített, ívelt formákkal: látszott, hogy minden egyes részletre ugyanakkora hangsúlyt fektettek az építők. Ezzel szemben a felhőkarcolók letisztultak voltak és egyszerűek. Annak ellenére, hogy A2 nem volt szakértője az építészetnek, könnyedén meg tudta állapítani, hogy Fëanáro minden állítása igaznak bizonyult: valóban egy másik korban és másik helyen van, ahol a lakók teljesen más elképzelések és értékek szerint élhettek.
Tirion egyébként nem csak az épületeivel és nyüzsgő lakóival ejtette ámulatba az androidot: a hegyek által észak-déli irányból körülvett domb a maga forrásaival és vízeséseivel amúgy is gyönyörű látványt nyújtott, de a házak között elterpeszkedő, kikövezett, itt-ott márvánnyal és egyéb drágakövekkel díszített utak is szemet kápráztatók voltak. Néhol ez szó szerint volt értendő, ugyanis Laurelin fénye visszatükröződött a tiszta kövekről, melytől egész Túna aranyban tündökölt.
A főút, mely a domb lábánál álló Nagykapuktól egészen a palota előtti Főtérig vezetett, körkörösen haladt fölfelé. A lovasok, így jelen esetben Fëanáro és A2 is ezen haladtak végig, de ahogy az android nézelődött menet közben, észrevette, hogy minden irányban márvány- illetve kristálylépcsőkkel lehetett rövidíteni az utat. A várost ezeken kívül még több tucatnyi kisebb-nagyobb tér díszítette, legtöbbjük közepén szökőkút állt, és megannyi illatozó fa és virág övezte őket, csakúgy, mint a lakóházak kertjeit.

‒ Igazság szerint ‒ törte meg a csendet a herceg valamivel később, mikor már az út keskenyebbé és meredekebbé vált. ‒ Már nem sokáig lesz ez az otthonom. Elköltözök, amint lesz rá lehetőségem.
‒ Miért? ‒ kérdezett vissza őszinte meglepettséggel a lány.
‒ Mindig is arra vágytam, hogy a magam ura legyek. És amíg az a nőszemély, Indis, ott él a porontyaival, erre semmi esélyt nem látok. 
‒ Említetted már, hogy nem kedveled őket. De miért? Rosszak hozzád? ‒ kérdezte A2, minden quenya tudását összeszedve. Rögtön eszébe jutott a jegyzetfüzetben talált rajz a herceg családjáról, s a gondolatra fél kézzel elengedte Fëanáro derekát. Ki tudja, milyen okból, de nem kedvelte ezt az Indisnek nevezett nőt, és az ő gyermekeit, a saját féltestvéreit is épp csak megtűrte. Összességében nem túl sok jót hallott a fiútól a saját családjáról, leszámítva az édesapját. 
‒ Nem, azt nem mondanám. Ők csak... ‒ kezdte Fëanáro, de a mondat közepén meggondolta magát. Hogyan is magyarázhatná meg egy androidnak, milyen az, amikor az apja elárulja őt, és a halott anyját egy másik családért?
‒ Semmi baj ‒ mondta gyorsan A2, megérezve a másik bizonytalanságát, és szabad kezét sután a tünde vállára fektette. ‒ Majd máskor elmeséled, ha akarod.
A gesztus hatására Fëanáro arcán egy halvány mosoly futott végig, de ezt az androidlány hátulról nem láthatta. 
Már közel jártak.

Amint beléptek a Finwë-ház zászlajával díszített kapun, legalább fél tucat szolgáló indult meg feléjük. Fëanáro leugrott a lováról, és udvariasan lesegítette a társát is, aki csak hellyel-közzel kapaszkodott meg a tündében. Eközben elértek hozzájuk a palota szolgálói, és fejet hajtva álltak meg a páros előtt. Egyikük rögvest ezután elvezette Narqueliont az istállóba, a többiek pedig igyekeztek a lehető legjobb benyomást kelteni Fëanáróban.
‒ Légy üdvözölve itthon, herceg!
‒ Köszöntünk itthon, Fëanáro herceg! ‒ jöttek az üdvözlések.
‒ Szükséged van egy kis frissítőre, felség?
‒ A kisasszony a ház vendége? ‒ kérdezte egy újabb, kezet csókolva a döbbent A2-nak.
‒ Elkísérjük egy szobába?
‒ Szeretne esetleg egy fürdőt venni?
A2 azt sem tudta, hova kapja a fejét. Nem tudta mit feleljen a kérdésekre, így Fëanáróra nézett, tőle várva a választ.
‒ Hagyjatok békét neki! ‒ utasította őket rendre a herceg, és megragadta a lány csuklóját, ezzel jelezve, hogy A2 vele marad. ‒ Először is, apámat kívánom látni. Mondd, Hírion, merre találom őt? ‒ fordult az egyikükhöz, aki ugyan fiatal volt, mint mindenki más, mégis, a tekintete bölcsebbnek tűnt, mint a többieké, és ruhája is díszesebb volt, mint más szolgálóknak. Az android ebből kitalálta, hogy a Hírionnak nevezett valószínűleg egy magasabb rangban álló személy lehet.
A megszólított bizalmasan fordult Fëanáro felé, fejét kissé meghajtva irányába.
‒ Hercegem, édesapád, a nagykirály, éppen Indis úrnő társaságában teázik a fenti szalonban. Esetleg tájékoztathatom őt hazatértedről?
‒ Nem szükséges, én magam megyek hozzá. Hírion, te is velünk jössz, többiek, mehettek a dolgotokra! ‒ adta ki az utasításokat a herceg, majd a reakciókat meg sem várva megfordult, és A2 kezét fogva elindult a lépcsőn felfelé, a kétszárnyú ajtó irányába.
Az épület belülről is legalább annyira fényűző volt, amennyire kívülről. A2-t tágas terek fogadták, díszes oszlopok, boltíves termek, és rengeteg műalkotás díszítette a falakat. A szobrok, festmények és faliszőnyegek különféle személyeket, helyszíneket ábrázoltak, melyeket A2 még soha életében nem látott, de kíváncsiságot ébresztett benne az új világ iránt.
Egészében véve a ház uralkodó színei a Finwë-ház címerében látott vörös és narancssárga voltak, melyek olyan benyomást keltettek az androidban, mintha idebent folyamatosan naplemente lenne.

Nem is számolta, hány folyosón és termen haladtak át, hány emeleten mentek fel, mire végül egy hosszú folyosó utolsó ajtaja előtt megálltak. Fëanáro már éppen be akart nyitni, mikor az ajtó kitárult, és A2 érezte, amint a nolda herceg azonnal elereszti a kezét.
Egy aranyszőke hajú, magas, és gyönyörű tündenő lépett ki rajta. Először meglepetten nézett az érkezőkre, majd kedves mosoly ült ki az arcára. Tehát ő Indis, gondolta magában A2, mikor Fëanáro korábbi magyarázata alapján felismerte a vanya nőt, anélkül, hogy egyetlen képet is látott volna róla a koronaherceg többi családtagjával ellentétben.
‒ Micsoda kellemes meglepetés, Fëanáro! ‒ szólalt meg fennhangon, és még szélesebb mosolyra húzta a száját. ‒ Nem számítottunk még rád. Remélem, kellemesen telt az utad!

Szóval ő az, akit Fëanáro nem kedvel. De ha ez így van, akkor Indis miért tűnik mégis kedvesnek?

‒ Hát persze ‒ morogta a fiú az orra alatt, s mielőtt mostohaanyja bármit is kérdezhetett volna A2 felől, elviharzott mellette, és mindenféle jelzés nélkül benyitott az ajtón.
A2 egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy kövesse-e, vagy sem. Végül kissé esetlenül meghajolt az Úrnő felé (ahogy a szolgálóktól látta), majd gyorsan becsusszant a félig nyitott ajtón. Hírion szorosan a nyomukban volt, becsukva maga mögött az ajtót, és megállt a fal mellett.
Az androidot egy pillanatra elvakította a fényáradat, ami átjárta a helyiséget. Az ajtóval szemközti falon egy óriási, kétszárnyú, padlótól mennyezetig érő ablak terpeszkedett, mely egyenesen a távoli Fákra nézett. A Laurelin aranyló fénye átjárt minden egyes tárgyat a szobában, az ablak előtt helyet foglaló kanapén ülő alakot pedig különös árnyékba vonta. Lassú, kimért mozdulatokkal tette le a csészét, és fordult a jövevények irányába. A2 úgy látta, mintha mosolyogna.
‒ Édes gyermekem! ‒ szólította meg a fiát, miközben felállt. Mély hangja tiszteletet parancsoló volt, még Fëanáro is meghajtotta a fejét.
A fiú némiképp hasonlított az apjára, állapította meg A2. Haja hosszú volt, éjfekete és egyenes, szemei szürkék, bár talán nem csillogtak annyira erősen, mint a fiának. Tekintete szigorú volt, de mégis kedves, s az arcvonásai is lágyabbak, mint Fëanárónak.
‒ Alatúlië, Atar! (Üdvözöllek, apám!) ‒ köszönt a fiatalabb tünde, majd felegyenesedett. ‒ Jó újra látni téged.
‒ Én is örülök, hogy épségben visszatértél közénk. – Miközben apa és fia beszélgetett egymással, A2 továbbra is a királyon legeltette a tekintetét. Fëanáro rajzaihoz hasonlóan a férfi ékszereket hordott, igaz ugyan, hogy nem olyan sokat, de még így is több nemesfém ékesítette, mint a városban látott tündék többségét. A leghangsúlyosabb mind közül pedig egyértelműen a fekete fürtöket ékesítő, ezüsttel összekovácsolt aranykorona volt. ‒ Mesélj, mi esett veled hosszú utadon? És mondd csak, ki ez a teler leány a kíséretedben?
A2 felkapta a fejét a kérdésre. Nem számított rá hogy a nolda uralkodó rögtön az elején rákérdez a jelenlétére, így az első pillanatban csak hebegni tudott. Hiába volt egészen idáig egy herceg kíséretében, most itt, a király előtt állva mégis megszeppent.
‒ Én... ő... ‒ kezdte. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Vajon elárulhatja valódi kilétét? Fëanáro miért nem mondott erről semmit?
‒ Ő itt Anawen, apám ‒ sietett az android segítségére a herceg. Olyan könnyedén mondta ki ezt a, A2 számára ismeretlen nevet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
‒ Hogy... kicsoda? ‒ bukott ki a lányból. A király tanácstalanul nézett az androidra, majd a fiára, utóbbitól várva a magyarázatot.
‒ A leány nem közülünk való ‒ felelte nyugodtan a herceg, egy pillantásra sem méltatva A2-t. ‒ Oromë erdejében találtam rá. Azt hittem, Melkor valamiféle szolgája, ezért... megtámadtam. ‒ A mondat végére Fëanáro egészen elhalkult, mintha nem szívesen vallotta volna be apjának a történteket. ‒ És mivel a mi nyelvünket nem beszélte, nem lehettem benne biztos, hogy ártalmatlan ránk nézve. De mint láthatod, mindketten épségben kerültünk ki a harcból.
Fëanáro szünetet tartott, várta, hátha Finwë szólni kíván valamit. Az uralkodó azonban csak lassan bólintott, ezzel biztatva fiát a folytatásra.
‒ Aztán végül kiderült, hogy a leány egy távoli helyről jött. Ő nem tünde, apám.
‒ Nem? Hát akkor micsoda?
A2 és Fëanáro pillantása találkozott, majd a lány vette át a szót.
‒ Android vagyok, felség. Az igazi nevem A2.
‒ Android, hm? Gyere, kedvesem, ülj le ide! Fëanáro, gyere te is!
Mindketten szó nélkül engedelmeskedtek a király akaratának. A2 a Finwével szemközti kanapén foglalt helyet, míg a herceg leült az apja mellé, s csillogó szemeit zavartalanul a lányra függesztette. A2 minden tudását felhasználta, hogy elmesélje a történetét a királynak. Ha elakadt, Fëanáro készségesen kisegítette, de mégis, minden egyes közbeszólásnál a lány úgy érezte, ezzel csak neki tesz szívességet. Pedig, ha rajta múlt volna, el sem jött volna a királyhoz. Legalábbis nem azonnal, és nem így. Úgy érezte magát, mintha vallatáson lenne.
Fogalma sem volt, a tündekirály mennyi mindent hitt el a meséjéből. Fëanáróval nem volt nehéz dolga, hiszen ő maga tapasztalta, hogy a lány igazat mond, és tényleg egy android, de Finwével más volt a helyzet. Ám úgy tűnt, a királynak elég volt annyi, hogy a fia megbízik benne, így ő is barátságos volt vele.
‒ Rendben van ‒ szólalt meg végül, mikor a páros mindent elmesélt neki. ‒ Fiam, már csak azt mondd el nekem, miért hoztad magaddal a lányt? Kérlek, ne értsd félre kérdésemet, csupán kíváncsi vagyok, miért döntöttél így.
‒ Egyrészt azért, mert nem éreztem volna helyénvalónak magára hagyni egy idegen földről jött leányt Oromë hatalmas erdejében, másrészt úgy vélem, a képességei hasznosak lennének számunkra. És amennyiben Anawen is úgy akarja, itt maradhat a palotában, velünk élhet, és nem csak, mint egy egyszerű szolgáló. Szeretném, ha megtanítana harcolni, ha segítene a műhelyemben és elkísérne a kirándulásaimon. Ha neki sincs kifogása ellene, természetesen.
Finwë szeme megrebbent a „harc” szóra. Nem igazán értette, miért erőlteti ezt a fia, és egyáltalán nem volt ínyére a dolog. Azonban akárhányszor felhozta ezt Fëanárónak, csak azt a választ kapta, hogy nem tudhatják, hogy a béke valóban örökké tart-e. Finwë ennek ellenére csak igen korlátozottan engedte a fiának, hogy harcolni tanuljon, és azt is csak azért, hogy az utazásai során rendelkezzen a megfelelő képességekkel a vadászathoz és az élelemszerzéshez. Megérzései viszont azt súgták, hogy Anawen hiába egy harci android, nem lesz rá rossz hatással. Teljesen megbízott Fëanáro döntésében, így több ellenvetése nem is volt a dologgal kapcsolatban.
‒ Értem ‒ mondta végül bólintva, aztán a lányhoz fordult. ‒ És te, Anawen, mondd, hogyan vélekedsz a fiam elképzeléseiről?
‒ Az egyezségünk értelmében elfogadom. Nyugodt életet szeretnék a magam részéről, de ha Fëanáro úgy kívánja, elkísérem őt bárhova.
Finwë ismét bólintott, ezzel nyugtázva az android szavait.
‒ Még valamit tudnod kell, leányom. Az, hogy nevet adott neked, valóban más fényben tünteti fel a dolgokat.
‒ De hiszen már volt nevem. Miért volt szükségem erre az... Anawenre?
Finwë szólni akart, de a tündeherceg megelőzte.
‒ Bocsáss meg, A2, de engedelmeddel elneveztelek a magunk nyelvén. Így talán neked is könnyebb lesz beilleszkedni közénk. És a tény, hogy ezt a nevet én adtam neked, mindig emlékeztetni fog mindkettőnket, hogy te ehhez a családhoz tartozol. Én találtalak, így elsősorban az enyém a felelősség irántad, neked pedig tiszteletben kell tartanod, hogy mindig is én leszek, akinek te engedelmességgel tartozol.

Engedelmességgel. Engedelmességgel? ‒ ismételte magában a lány, de csak bólintott. Ismeretségük alatt már rájött, hogy Fëanáro akaratának ellen lehet szegülni, de felesleges, és így, a király jelenlétében pedig teljesen értelmetlen. Nem tetszett neki a kifejezés, amit a herceg használt, de nem mondott rá semmit. Abban reménykedett, csak ő értelmezte félre a szó jelentését.
‒ Ez esetben köszönöm, hogy elneveztél a magad nyelvén ‒ mondta udvariasan, szemét lesütve. Nem akart Fëanáro szemébe nézni, félt, hogy a fiú meglátja benne, mennyire nem tetszik neki a kialakult helyzet.
Fëanáro csak biccentett egyet, majd felállt és Hírion felé fordult, aki azóta is türelmesen várt az ajtó mellett, hogy urai parancsoljanak vele.
‒ Hírion, kísérd el az új lakónkat az egyik üresen álló szobába, lehetőleg ne túl távol az én lakosztályomtól! Szólj a szobalányoknak, hogy csináljanak neki fürdőt, aztán adjatok neki normális ruhákat.
A2 azonnal felpattant az utasítások hallatán, és megindult Hírion felé.
‒ Várj még, Anawen! ‒ szólt utána a herceg, az általa választott nevet jelentőségteljesen megnyomva. A2 egy pillanatnyi habozás után fordult csak vissza, és kifejezéstelen arccal bámult a tündére. Már most megbánta, hogy belement ebbe az egészbe ‒ előre érezte, hogy Fëanáro mellett nem lesz egyszerű élete. ‒ Vacsorára várunk téged a nagy étkezőben. Majd valamelyik szobalány mutatja neked az utat. Ne várakoztass meg minket! ‒ Mielőtt A2 bármit válaszolhatott volna, Fëanáro az apjához fordult, ezzel lezártnak tekintve az androiddal való társalgást. ‒ Tudunk most kettesben beszélni?
Az androidba belenyilallt a kíváncsiság, hogy miről akar beszélni a fiú a királlyal, de aztán belátta, hogy ehhez neki semmi köze, Hírion pedig már amúgy is várakozásteljesen nézte őt, felé nyújtott kézzel.
‒ Mehetünk, Anawen kisasszony?
A2 a tündére nézett, majd vissza a királyra és a hercegre. Fëanáro tekintetét látva jobbnak ítélte, ha most rögtön magára hagyja az apjával. Kurtán bólintott egyet, majd Hírion társaságában elhagyta a helyiséget.

***

Sosem látott még ilyen káprázatos fürdőt. Sőt, ha őszinte akart lenni magához, semmilyen fürdőt nem látott még eddig élete során. Így amikor egyszerre két szobalány ragadta meg két oldalról és vonszolta magával Finwë tanácsosától ‒ mint kiderült, Hírion a tanácsos ‒, nem tett mást, csak engedte, hogy vezessék.
A fürdőszoba márvánnyal volt kikövezve, a falakat festmények díszítették, oszlopaira rózsákat futtattak fel, és megannyi gyertyatartó kapott helyet, többek között a medence peremén is. A2 megbabonázva nézett körbe újra és újra. Annyira más volt minden, annyira szokatlan, de mégis, örült, hogy itt lehetett. Mire észbe kapott már a fürdőmedencében ült a mérsékelten meleg vízben, és az egyik szolgálólány a háta mögött állva mosta a haját, míg a másik különféle, kellemes illatú olajokat öntött a vízbe. Legszívesebben órákig áztatta volna magát, de emlékezett rá, hogy vacsorára jelenése van. Vajon most alkalma lesz megismerni az egész királyi családot?
Nem volt benne biztos, hogy ezt akarta. Igazából ő magát az utat Tirion felé sokkal jobban élvezte, mint az itt töltött időt. A körülötte sürgölődő szolgálók némileg bosszantották, a király jelenlétében pedig frusztrálva érezte magát, arról nem beszélve, hogy továbbra sem tudta túltenni magát a tényen, mennyi élőlény veszi körbe. Miközben a feje búbjáig merült a medence vizében, abban reménykedett, hogy rövid időn belül sikerül majd hozzászoknia új életéhez, és minden velejárójához.

Amint megfürdött, selyemköntösbe bújtatták, és ismét karon fogták, hogy elvezessék egy nem túl távoli szobába. Nem volt egy teljes lakosztály, de elég nagy volt, ahhoz, hogy kényelmesen elférjen benne. Valószínűleg valamiféle vendégszoba lehetett, ami használaton kívül állt, sok díszes bútorral, és egy óriási ággyal felszerelve.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a herceg azt mondta, az ő lakosztályától ne túl távol legyen a sajátja. Tehát Fëanáro itt lehet a közelben?
A szobalányok egy egyszerű, szürke-fehér ruhát adtak neki, aminek örült is, nem is. Hálás volt, hogy a király gondolt arra, hogy itteni ruhákba öltöztetik, ennek ellenére viszont ő tökéletesen meg volt elégedve a régi, fekete, alig takaró ruhájával is. Fëanáro tunikáját is csak kényszerűségből hordta, nyűg volt számára az a plusz ruhadarab, amiben nem tudott úgy mozogni, ahogyan csak akart. Ennek ellenére szó nélkül felvette a szürke, bokáját is takaró ruhadarabot, és egy hozzá illő, lapos topánkára cserélte fekete magassarkú csizmáját.
Az egyik szobalány, név szerint Erdissë, azzal foglalatoskodott, hogy csomómentesre fésülje az android ezüst loboncát, miközben csevegő hangon beszélt hozzá a palotabeli szokásokról. A2 nem értett meg mindent; úgy tűnt, a szobalány nem volt tisztában azzal, hogy még csak most tanítja őt a herceg a quenyára, arról pedig végképp fogalma sem lehetett, hogy kicsoda ő valójában, és honnan jött. Szerencséjére azonban úgy tűnt, nem is állt szándékában kérdezősködni felőle, helyette kicsit sem zavartatva magát folytatta vég nélküli beszámolóját, időnként válaszolgatva az android közbeékelt kérdéseire. A2, minthogy Fëanáro még bőven nem mondott el mindent, a legnyilvánvalóbb dolgokra is rákérdezett, mint például, hogy mikor van reggeli, vagy, hogy mikor szoktak a tündék aludni menni.
‒ Jaj, ezt hogyhogy nem tudod? ‒ kérdezte csodálkozva, miközben letette a fésűt az éjjeliszekrényre. Aztán, meg sem várva a lány feleletét, már válaszolt is az imént elhangzott kérdésekre, így A2 megtudhatta, hogy Valinor fái hasonlóan adják az időszámítás alapját, mint a nappal és az éjszaka váltakozása régen, a Földön. Korábban már Fëanáro is beszélt erről, de akkor még nem tudott párhuzamot vonni a Nap és a Hold, valamint Laurelin és Telperion között. Amikor az aranyló sugarú fa, Laurelin virágzik, akkor van nappali világosság, a csendes óra számít az alkonyatnak, amit az éjszaka, vagyis Telperion virágzása követ. Ezután kezdődik a következő csendes óra, mikor ismét egyszerre virágzik a két fa, ez az időszak pedig a földi pirkadattal egyenlő. Talán csak annyi különbség volt a földi éjszakához képest, hogy Telperion virágai majdnem akkora fényt adnak, mint Laurelinéi, így Valinorban még éjjel sem volt teljes sötétség. Azt is megtudta, hogy a tündék általában az előbbi virágzása alatt alszanak néhány órát, hasonlóképp, mint ahogy egykor az emberek tehették, a Földön.
Miután Erdissë befonta a haját, és apró gyöngyökkel díszítette, a szoba sarkában álló tükör elé vezette. A2-nak a lélegzete is elakadt, mikor megpillantotta magát. Utoljára, mikor tükörbe nézett, egy csapzott külsejű, YoRHa egyenruhás android nézett vissza rá. Most viszont komor vonásai kisimultak, szép, derékig érő haja tündemódra volt befonva, szürke ruhájában pedig úgy érezte magát, mint egy igazi lány. Összességében teljesen meg volt elégedve az összképpel.
‒ Úgy vélem, készen állsz, hogy a nagykirály színe elé járulj ‒ mosolygott rá Erdissë tükörképe, mire A2 némán, de lágy mosollyal az arcán bólintott.
Miután tett pár próbalépést lapos cipőjében, és pördült néhányat, csak hogy megnézze, hogyan forog a hosszú szoknyarész a levegőben, ismét a szolgálóhoz fordult.
‒ Megmondanád, merre találom az étkezőt?

A2 Erdissë utasítását követve kilépett a szobából, és elindult a folyosón jobbra. Ha minden igaz, előbb-utóbb meg fogja látni a főcsarnokot, és a lépcsőt, ahol majd három emeletet kell lefelé mennie.
Igazság szerint örült, hogy egy kicsit magában lehet. Mióta találkozott Fëanáróval, nem sok időt tölthetett egyedül, pedig azelőtt mindig egymaga volt. Podot leszámítva.
Alaposan körülnézett mindenhol, amerre épp a lába vitte, általában véve inkább a falakon elhelyezett, különféle festményeket, faliszőnyegeket figyelte ahelyett, hogy előre nézett volna. Így esett, hogy kis híján nekiütközött egy fiatal tündelánynak, aki ezt elkerülendő arrébb ugrott egy métert.
‒ Bocsáss meg, nem vettelek észre! ‒ szabadkozott A2, majd igyekezett minél gyorsabban eltűnni a helyszínről.
A tündelány azonban utána szólt.
‒ Te vagy, akit a bátyám magával hozott? Anawen, ugye?
Az android erre megtorpant, és meredten bámult vissza a leányra. Hosszú, szőke haja volt, és szürkén csillogó szemei. Nagyon hasonlított arra a nőre, akivel Finwë szobája előtt találkozott, ugyanakkor a szeme az apjáé volt.
Tehát ő lenne Fëanáro egyik féltestvére? Emlékeiben kutakodott, hátha róla is készült rajz a herceg vázlatfüzetében, de csak egyetlen jutott az eszébe: az ahol, négy testvér volt együtt.
Végül nem váratta soká a válasszal a hercegnőt.
‒ Igen, felség. Én vagyok ‒ mondta óvatosan, teljesen megfeledkezve arról, hogy feljebbvalónak meg szokás hajolni.
A szőke tündelány csodálkozva pislogott rá egy darabig, majd elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.
‒ Eru hozott az otthonunkban! Az én nevem Findis, örülök, hogy megismerhetlek! ‒ mutatkozott be, miközben kezet nyújtott az androidnak, aki megszeppenve fogadta el.

Mennyire más, mint Fëanáro. Milyen közvetlen, és kedves! És nagyon csinos. Egyáltalán nem tűnik olyannak, mint amilyennek ő beállította.

A következő pillanatban Findis már el is eresztette a kezét, és közel hajolt az arcához, óvatosan megérintve a fülét. A2 döbbenetében mozdulni sem mert.
‒ És igaza volt ‒ suttogta magának a tünde, egyszerre ijedten és kíváncsian lépett távolabb az androidtól. ‒ Te tényleg nem tünde vagy!
A2 nem tudta, mi értelmeset felelhetne erre az egyértelmű tényre, így csak ennyit mondott:
‒ Tudom.
Findis még néhány hosszú másodpercig nagyokat pislogva nézett rá, majd felkacagott. Ismét közelebb lépett az androidhoz, és két kézzel ragadta meg a karját.
‒ Gyere, menjünk! Megmutatom a szobám, és adok kölcsön szép ruhákat! Sőt, meg is tarthatod őket, neked biztos nincs túl sok. Szerintem nagyjából ugyanakkora a méretünk, úgyhogy...
‒ Igazán kedves tőled, felség, de Fëanáro azt mondta, vacsorára várnak az étkezőben. Esetleg utána.
Findis türelmetlenül legyintett.
‒ Igazság szerint azért jöttem erre, mert apa Fëanáróért küldött, de szerintem ő egyedül is odatalál.
‒ De hát...
‒ Nincs semmi de! Neked is kijárnak a szép ruhák, ha mostantól a család tagja vagy, úgyhogy velem jössz és kész! Különben meg, én is velük fogok vacsorázni, úgyhogy majd együtt odamegyünk.
A2 kezdte megérteni, hogy a makacsság valószínűleg családi vonás lehet Finwë király házában.

Findis szobája igazán... lányos volt. Minden rózsaszín volt, és finom virágillat terjengett a levegőben, a bútorok telis-tele voltak pakolva dísztárgyakkal. A szemközti falon egy hatalmas festmény lógott, amely Finwë királyt és feleségét, Indist ábrázolta. Azonkívül pedig az amúgy is tekintélyes nagyságú szobához egy nem kisebb erkély volt kapcsolva.

Szóval így néz ki egy hercegnői lakosztály.

Amíg nézelődött, Findis eltűnt az öltözőben, majd egy barackszínű, aranyozott szegélyű ruhával tért vissza. A2 tátott szájjal bámulta a gyönyörű darabot, ami olyan messze állt tőle, amennyire csak lehetett, mégis, a tirioni tündehölgyeket elnézve ő is szívesen felvett volna ehhez hasonlót. Végül nem sokat ellenkezett, mikor a szőke tündelány segített levetni a szürkét, és feladta rá a sajátját. A2 elégedetten konstatálta, hogy ez utóbbi legalább eltakarja a fekete csíkokat a testén, így nem tűnik ki annyira a tündék közül.
Aztán az egyik fiókból Findis különféle nyakláncokat és karpereceket szedett elő, és szétszórta az ágyon, hogy A2 maga válogathasson. Harci android lévén sosem hordott ékszereket, így most sem tervezte túlzásba vinni a dolgot. Egyetlen aranyláncot, és egy, önmagába átfonódó karkötőt választott, ami pontosan illett vékony csuklójára.
‒ Gyönyörű vagy! ‒ dicsérte meg Findis, őszinte csodálattal a hangjában. A2 talán életében először érezte, milyen is elpirulni mások bókjától.
Kicsivel később a hercegnő ismét kézen fogta, és együtt indultak el a családi vacsorára.

***

Az étkező hasonlóan tágas volt, és fényűző, mint a palota összes többi helyisége. Hosszú termen haladtak át, melynek a legvégén, keresztben foglalt helyet a király asztala, melyet néhány lépcsőfok választott el az alsóbb teremrésztől.
Az asztalfőn Finwë ült, mellette két oldalt a fiai: jobbján Fëanáro, vele szemben pedig egy fiatalabb, kiskamasznak tűnő sötét hajú fiúcska, akit Anawen azonnal felismert a rajzokról. Őmellette egy tőle még kisebb leányzó ‒ aki valószínűleg valamiféle magasítón ülhetett, hogy egyáltalán felérje az aszalt ‒, mellettük pedig Indis, akinek az ölében egy hasonlóan aranyszőke hajú, szinte még babának számító fiú foglalt helyet. Az édesanya lágy szavakkal csitítgatta a család legfiatalabb tagját, aki bizonyára már alig bírta kivárni a vacsora kezdetét. A2 Fëanáro arckifejezésére lett volna kíváncsi, de a fiú háttal ült az érkezőknek.
‒ Leányom, Anawen! ‒ állt fel Finwë, mikor a lányok megtették az első két lépcsőfokot az asztal felé. ‒ Hát itt vagytok.
Erre Fëanáro is hátrafordult. A vele szemben ülő öccse a nyakát nyújtogatta, hogy lássa bátyjától a jövevényeket, a mellette ülő kislány pedig vadul integetett nővérének.
A legidősebb herceg csak egy pillantásra méltatta Findist, majd tekintete tovább siklott A2-ra. Arcára a másodperc töredékére zavar ült ki, de gyorsan összeszedte magát.
‒ Megmondtam, hogy ne várass meg minket ‒ vetette oda, majd felállt.
‒ Az én hibám, én hívtam át magamhoz Anawent ‒ hárította magára Findis a felelősséget, higgadtan tűrve Fëanáro izzó tekintetét. ‒ Bocsánat a késésért, apám!
Az végül csak vállat vont, és az apja felé fordult.
‒ Nem várattatok soká, gyermekem ‒ szólalt meg a nolda király szelíd mosollyal az arcán, miközben ő is felállt. ‒ Drága családom, Fëanáro különleges vendéget hozott ma haza hosszú útjáról. Fogadjátok sok szeretettel Anawent, aki mostantól velünk fog élni a palotában!
Fëanáro apja szavaira a fejével intett A2-nak, hogy lépjen közelebb. A család többi tagja immáron leplezetlen kíváncsisággal nézte őt, még a legkisebb is, aki éppen egy üres kanalat szopogatott előétel gyanánt. Indis megpróbálta elvenni tőle, de csak annyit ért el vele, hogy az ő kezét is összenyálazta a tünde fiúcska. Fëanáro próbált nem tudomást venni rólunk.
‒ Anawen, ők itt a féltestvéreim: Nolofinwë, Írimë, az a tökmag pedig Arafinwë ‒ hadarta egy szuszra, sorra mutatva a gyerekekre. ‒ Indissel már találkoztál, és ahogy látom, a húgommal, Findisszel is.
‒ Örülök a találkozásnak ‒ köszönt az android is, és ezúttal nem felejtett el meghajolni.
Fëanáro kihúzta a sajátja melletti széket, ezzel hellyel kínálva a lányt. A2 engedelmesen leült, őmellette pedig Findis foglalt helyet. Végre megkezdődhetett a vacsora.

Az első fogás elfogyasztása alatt semmi érdemleges nem történt, mindenki el volt foglalva az előtte heverő tányér levessel. A2 lopva oldalra nézett, de úgy tűnt, a herceg nem vette észre. Gondolataiba mélyedve fújta a forró levest, hosszú, szabadon engedett haját újra és újra hátrasimítva. Úgy tűnt, időközben ő is vett egy fürdőt.
Annál is inkább eseménydúsnak ígérkezett a második fogás. Amint felszolgálták a vadhúst, és a hozzá tartozó párolt zöldségeket, Nolofinwë hirtelen A2-ra nézett, és nagyon komoly arcot vágott:
‒ Te tényleg egy földönkívüli vagy? Apa azt mondta, téged nem Ilúvatar, és nem is a Valák alkottak. De Ardán minden és mindenki tőlük származik, ezért biztosan egy másik helyről jöttél. Ugye?
A2 nem felelt azonnal, lassan rágta meg és nyelte le a szájába vett falatot, de a kíváncsian fürkésző szempár nem hagyott neki nyugtot.
‒ Igen, ez valóban így van.
‒ És milyen érzés? Egyáltalán mi ez az andoid?
‒ Android, nem „andoid” ‒ javította ki Fëanáro, kihasználva az alkalmat, hogy odaszúrjon az öccsének.
‒ Hod jöddél ide? ‒ kérdezte teli szájjal Írimë, de az édesanyja gyorsan rászólt.
‒ Hogy őszinte legyek, nem emlékszem. Annyit tudok csupán, hogy itt tértem magamhoz Valinorban, Oromë erdejében ‒ itt egy kérdő pillantást vetett Fëanáróra, megerősítést várva. A herceg lassan bólintott.
‒ Nagyon fájt átjutni Amanba a te világodból? ‒ kérdezte ismét Nolofinwë.
‒ Nem tudom. Nem hiszem, hogy fájt volna, akkor talán emlékeznék mindenre.
‒ Ennek örülök! ‒ kiáltott vidáman Írimë, és beletúrt a villával a tányérba.
A királyi pár mindeközben lágy mosollyal nézte a beszélgetőket.

***

Végül A2 számára nem volt olyan rossz a vacsora, mint amire számított. A gyerekek keresztkérdéseinek megválaszolását leszámítva mindössze egyszer szólalt meg, amikor Indis királyné kérdezett tőle:
‒ És mondd csak, kedves Anawen, jól érzed magad itt?
A2 bólintott.
‒ Igen, hálás vagyok a vendéglátásért. Igazság szerint bocsánatot szeretnék kérni az udvariatlanságomért, ott, ahonnan jövök nincsenek királyok, se semmilyen uralkodó, így nem igazán tudom, hogyan kell viselkedni. ‒ A lánynak minden quenya tudására szüksége volt, hogy ezt így, hiba nélkül végig tudja mondani, de úgy tűnt, nem okozott csalódást. Fëanáro arcára elégedett mosoly ült ki, hiszen az android az ő tanítványa volt, a többiek pedig megértően bólintottak. A2 sejtette, hogy még a Findisszel való érkezésük előtt felkészítette a családját arra, hogy az övéktől mennyire különböző a világ, ahonnan érkezett, és ezért nem tettek fel több kérdést a témát illetően.
Ami Fëanárót illeti, bőven elég időt töltött már a családja körében, legszívesebben már rég szabadult volna, egyedül apja, és A2 miatt maradt. Nem akarta, hogy a lány egy perccel is többet töltsön a féltestvéreivel az ő jelenléte nélkül, mint amennyit muszáj.
A szeme sarkából folyamatosan figyelte, hogy áll A2 a desszerttel, és mikor a lány lenyelte az utolsó falatot, azonnal felpattant.
‒ Ha most megbocsátasz, apám, elmegyünk pihenni ‒ jelentette ki a király felé fordulva, ezzel kategorikusan kizárva a család többi tagját, s ez nem kerülte el A2 figyelmét sem.
Finwë egyetértően bólintott, de Nolofinwë kifakadt.
‒ Máris? De hát még olyan korán van! Telperion épp, hogy csak elkezdett virágozni.
‒ Hosszú volt az út ‒ felelte Fëanáro anélkül, hogy öccsére nézett volna. ‒ Holnap pedig rengeteg dolgom lesz. Anawent is fel kell készítenem még az előtte álló feladataira, és úgy hiszem, neki sem árt a pihenés.
A herceg úgy gondolta, több, mint kielégítő választ adott korai visszavonulására, így a reakciókat meg sem várva intett A2-nak, hogy kövesse, majd sarkon fordult.
Mikor az android látta, hogy Fëanáro valóban ilyen távolságtartó a családjával, és hogy tényleg szándékában áll már most elhagyni a vacsoraasztalt, ő is gyorsan felpattant a helyéről, és meghajolt a király felé.
‒ Köszönöm a vacsorát! ‒ hadarta, és már szaladt is a herceg után.

Amint becsukták maguk mögött az ajtót, Fëanáro felsóhajtott.
‒ Apám pontosan jól tudja, mennyire nem állhatom ezeket a közös vacsorákat, mégis erre kényszerít minden alkalommal, amikor hazatérek egy hosszabb útról.
‒ Nem hiszem, hogy rossz szándék vezérelné ‒ mondta csöndesen A2, miközben próbált lépést tartani Fëanáro gyors tempójával. Látszott a nolda hercegen, hogy valóban feszült, A2 pedig még mindig nehezen mozgott a hosszú szoknyában, és a szűk topánkában.
‒ Ezt te nem érted. És most nem is fogom neked elmagyarázni, miért van ellenemre apám második házassága, és hogy miért hiszi azt még mindig, hogy egyszer majd megbékélek vele.
A2 nem felelt. Valóban nem értette. De kezdte úgy érezni, hogy minden bizonnyal hosszútávon két tűz közé fog kerülni Fëanáro és a család többi tagja között. Legalábbis, ha mindenkivel fenn akarja tartani a jó viszonyt.
‒ Miről beszéltél édesapáddal? ‒ kérdezte hirtelen, hogy megtörje a feszült csendet.
Fëanáro lassított a tempóján, és a mellette sétáló lányra nézett. Pontosabban lefelé, hiszen Anawen feje búbja épp, hogy magasabban volt a a vállánál. Lassan fújta ki tüdejéből a levegőt, mielőtt válaszolt volna.
‒ Nem mintha közöd lenne hozzá, de egyrészt rólad. Másrészt meg, hogy nem lehetne, hogy kivételesen csak mi hárman vacsorázzunk, de erre természetesen nemet mondott.
‒ Rólam? ‒ kérdezett vissza meglepetten A2, a magyarázat második felét figyelmen kívül hagyva. ‒ Rólam micsodát?
‒ Emlékszel, hogy azt mondtad, téged, vagy legalábbis a fajtádat az „emberek” alkották? Nem értem igazán, hogy kik, vagy mik lehetnek ők, annyit tudok csupán, hogy hozzánk hasonlók.
‒ Igen.
‒ És mikor elmesélted ezt apámnak, féltem, hogy megijed majd, hogy ezek Melkor valamiféle gonosz teremtményei, olyanok, akik még azelőtt, hogy a tündék Valinorba jöttek volna üldözték őket. Még akkor is, ha egy másik világból származol. Nem akartam, hogy rossz érzés legyen benne, amiért te itt vagy, így biztosítottam, hogy nem vagy gonosz, és valószínűleg ezek az „emberek” sem azok. Valamint megkértem, hogy másnak ne így, ezekkel a szavakkal mesélje el a történeted. Vagy leginkább sehogy.
A2 már a „Melkor” szónál elveszítette a fonalat, de nem kérdezett rá. Rájött, hogy ő valószínűleg nem túl pozitív figura az itteniek történetében, s ennyi neki elég volt. Majd talán másnap rákérdez.
‒ Ez kedves tőled, azt hiszem.
‒ Ugyan már, csak azért mondtam, mert kedvellek, és nem akarom, hogy apám ne lásson szívesen.
Fëanáro pont akkor mondta ki ezeket a szavakat a legnagyobb természetességgel, amikor A2 szobája elé értek, s ezen okok együttvéve megállásra késztették az androidot. Annyira hirtelen fékezett le, hogy még a nolda herceg sem volt felkészülve rá, így A2 feje a vállának ütközött, ezért ő is megállt. Értetlenül nézett le a lányra.
‒ Miért álltál meg?
‒ Ez az én szobám ‒ felelte egyszerűen, és még mielőtt a tünde távolabb állt volna tőle, mélyen a szemébe nézett, és komolyan szegezte neki a kérdést. - Szóval kedvelsz engem?
Fëanáro úgy nézett rá, mint egy sültbolondra.
‒ Már miért ne tenném? Úgy értem, nem hívtalak volna a palotába, nem tanítanálak a népem nyelvére, ha ez nem így lenne. Gondolkozz már, vagy az emberek észt nem adtak neked?
A2 az ajkába harapott, hogy elfojtsa magában az az iránti késztetést, hogy jól bokán rúgja a herceget. Fëanáro viszont úgy értelmezte a lány arckifejezését, mint aki zavarba jött, és ez őt magát is elbizonytalanította.
‒ Miért, te talán nem kedvelsz engem? ‒ kérdezte, de hangja ezúttal lágy volt, és őszinte kíváncsisággal teli. A2 akkor sem tudott volna nemmel válaszolni, ha valóban így gondolta volna.
‒ Dehogynem ‒ felelte nagyon lassan, a szemkontaktust végig fenntartva. Fogalma sem volt, mi okozza, de érezte, hogy a pulzusa egyre szaporább lesz.
A választ hallva Fëanáro arcára fölényes mosoly ült ki.
‒ Helyes. Akkor semmi akadálya, hogy holnap nekilássunk a munkának.
‒ Miféle munkának? ‒ vonta fel a szemöldökét A2.
Fëanáro nem válaszolt egyből, helyette tett néhány lépést előre, majd onnan fordult hátra.
‒ A fények változásakor várlak a palota főkapujánál. Körbevezetlek a palotában, utána pedig elmegyünk gyakorolni. Azután meg, ahogy ígértem, vetek egy pillantást a Pododra.
Gyakorolni, mégis mit? ‒ akarta kérdezni A2, de a tünde visszafordult, mintha meghallotta volna a gondolatait.
‒ Megtanítasz harcolni, úgy, ahogyan te magad csinálod. Addigra pihend ki magad!
Az android néhány másodpercig zavartan nézett a távolodó herceg után.
‒ Fëanáro! ‒ kiáltott utána, és csak akkor folytatta, mikor a megszólított ismét megállt. ‒ Melyik a te lakosztályod?
Fëanáro egy szívdobbanásnyi ideig habozott, majd anélkül, hogy megfordult volna, válaszolt.
‒ A folyosó legvégén, a kétszárnyú ajtó.
A2 egészen addig nem ment be a saját szobájába, amíg a herceg valóban el nem tűnt a folyosó végén, az egyik ajtó mögött.

A2 azóta nem aludt ágyban, hogy utoljára nekiindultak a Földre a Bunkerből. Legalábbis normális ágyban. Igaz az Ellenállók Táborában használhatta volna 2B szobáját, de semmi kedve nem volt a másik android ágyában aludni, álomra hajtani a fejét pontosan ott, ahol korábban ő is tette, 9S társaságában. De most már nincs se 2B, se 9S, és valószínűleg már ő sincs többé abban a világban.
A Bunkerben viszont még más volt a helyzet. Akkoriban neki is megvolt a saját szobája, felszerelve mindennel, amire szüksége volt, és most is hasonlóképpen érezte a helyzetet. Findis azt ígérte, hogy a következő nap áthoz néhányat a ruháiból, így legalább az ő szekrénye is fel lesz töltve szebbnél szebb tünde-öltözékkel. De lehet, hogy majd Fëanárónál is rákérdez, milyen lehetőségei vannak még. Legalábbis, ha a fiú valóban beváltja az ígéretét, és együtt fogják tölteni a következő napot.
Az ő ablakai nem a Fák felé néztek, így a világosság mérsékelt volt, csupán némi félhomályszerű derengés szüremlett be odakintről. Mielőtt befeküdt volna az ágyba, még gyújtott egy gyertyát az éjjeliszekrényen, és egy rövid percig hallgatta környezete tompa neszeit.
Mióta magához tért Valinorban, most érezte először, hogy igazán fáradt, és valóban jólesett befeküdni a puha tollpárnák, és könnyű takarók közé. Az oldalára fordult, és a nyitott ablakon át beszűrődő, éji bogarak ciripelésére lassanként elnyomta a könnyű, pihentető álom.