És az a bizonyos másnap reggel… Többet nem is fűznék most hozzá, jó szórakozást! ;) 

Fanart: A2 - Ismeretlen művész

Ahogy az várható volt, A2 semmit nem aludt a csendes óráig, így kissé nyűgösen kelt ki az ágyból, és öltözött fel a reggeli gyakorláshoz.
A gyakorlásról aztán rögtön Fëanáro jutott az eszébe, és a tudatra, hogy hamarosan találkoznia kell vele, görcsbe rándult a gyomra. Ilyet sem érzett még korábban, de egy egyszerű vállvonással annyiban hagyta teste automatikus reakcióit az elmúlt éjszaka gondolatára.

Én egy android vagyok. Én egy android vagyok.

De hiába mondogatta, egyre kevésbé érezte magát annak, ami valójában volt. Ilyen állapotban lépett be a küzdőtérre is, ahol Fëanáro már várt rá. Vele volt Pod is, ami azt jelentette, hogy a hajnali órákban valóban látogatást tett a nagykirálynál, ahogyan azt Hírionnal is közölte előző este. Eltűnődött azon, hogy vajon miről beszélhettek, de végül megállapította magában, hogy talán jobb, ha nem tudja. Fëanáro mogorva tekintete legalábbis erről árulkodott.
‒ Jó reggelt, A2! ‒ köszöntötte őt Pod, és vidáman körberepülte az androidot, mire A2 megsimogatta a tetejét.
‒ Jó reggelt ‒ köszönt neki, majd a tündére emelte tekintetét.
Egy kicsit sem lepte meg, hogy a fiú nem volt hajlandó köszönni, az viszont annál inkább, hogy egyéb, szúrós megjegyzéssel sem illette őt. Úgy tűnt, valóban nagyon megbántódhatott.
‒ Fëanáro? ‒ kérdezte bizonytalanul, de a herceg válasz helyett előrántotta a kardját, és csak egy alig látható jelzést ejtett a fejével, hogy ő már készen is áll.
Mire A2 kezében megjelent az egykezes kard, már támadott is.
A párbajuk hosszú volt és heves. Fürgén mozogtak, többször is megkerülték az egész küzdőteret, mire Fëanáro egyáltalán elkezdett fáradni. Immáron teljesen egyenlő feleknek bizonyultak, legalábbis a kardvívásban: A2 gyors volt és lendületes, Fëanáro pedig tartotta a lány tempóját, és fizikai erővel kompenzálta azt, amit nem tudott utána csinálni. Pod némán lebegett a pálya szélén, és végig pártatlan maradt.
A herceg nem foglalkozott a külvilággal, sem semmi mással, egyedül arra fókuszált, hogy minden dühét levezesse a lányon, és hogy ő kerekedjen felül.


Mert Fëanáro dühös volt. Dühös volt, amiért előző éjjel hagyta magát a bor mámora alá kerülni, és közelebb engedni magához Anawent, mint bárkit egész eddigi életében. Dühös volt, amiért ez soha nem tapasztalt boldogsággal töltötte el, és amiért Anawen mindezek ellenére képes volt szó nélkül magára hagyni őt az éjszaka közepén.
Azt hitte, ez lesz a valaha volt legszebb éjszakája, s meg sem fordult a fejében, hogy mire Laurelin ismét virágozni kezd, becsapva, elárulva fogja érezni magát.
S hiába teltek el órák Anawen távozása óta, képtelen lett volna szavakba önteni azt a csalódottságot, amit még ebben a pillanatban is érzett, így másként akarta az android tudtára adni. Mindent beleadott, hogy ha másképp nem, legalább így torolja meg sérelmeit.
Talán ez okozta a vesztét is. Egy pillanatra sem állt le gondolkodni a következő lépésen, csak szúrt és hasított arrafelé, amerre a lányt sejtette. Még az sem érdekelte volna abban a pillanatban, ha véletlenül megsebesíti őt. 
És mikor A2 látta, hogy a nolda most igazán, mindent belead, tudta, hogy csak úgy nyerhet, ha valamiképpen túljár az eszén. Egyszer csak a földre vetette magát, és ‒ bár szégyellte magát érte, és egyáltalán nem állt szándékában bántani a fiút ‒ gurulás közben a kardját mégis elhúzta a vádlija mellett, éppen annyira közel, hogy a csizma szára fölött kisebb vágást ejtsen rajta.

A váratlanul jött fájdalom egy pillanatra kizökkentette Fëanárót a bosszúhadjáratból, így mikor vetett egy pillantást a jobb lábára, hogy megnézze, milyen mély a seb, A2 a semmiből a nyakába ugrott, és a lendülettől mindketten a földre kerültek.
Fëanáro azonnal szabadulni akart, de az android ráült a hasára, kezeit két oldalt, a válla magasságában a földhöz szorította.
‒ Szándékosan megsebesítettél ‒ zihálta a fiú, miközben megpróbálta kitépni magát Anawen fogságából. Igyekezett nem azzal foglalkozni, hogy milyen közel kerültek egymáshoz ismét, de akárhogyan is tiltakozott ellene, az android résnyire nyitott ajkai láttán az elmúlt éjszaka emlékképei felvillantak előtte. ‒ Ez nem volt tisztességes ‒ tette még hozzá, mikor a légzése kissé nyugodtabbá vált.
‒ Az nem volt tisztességes, amit te csináltál. Mi a bánat ütött beléd? ‒ sziszegte A2, és továbbra sem eresztette el a fiút, sőt, olyan erővel szorította a csuklóit, hogy az ujjai belefehéredtek.
‒ Anawen, ez fáj! Szállj már le rólam! ‒ Fëanáro ismét elkezdett kapálózni, és mielőtt a palota kertjében sétáló szolgáknak gyanússá vált volna a helyzet, az android inkább felkelt a hasáról.
A nolda megnézte a vágott sebet a vádliján, de úgy tűnt, nem volt súlyos. Akármennyire is volt szándékos A2 részéről, annyira azért odafigyelt, hogy nagyobb kárt ne tegyen benne.
‒ Szerencséd ‒ mormogta.
‒ A fenébe is, még nekem van szerencsém? ‒ visszhangozta hitetlenkedve az android, és Fëanáróhoz hasonlóan ismét támadó pózt vett fel. ‒ Olyan ész nélkül vagdalkoztál, hogy ha nem vagyok elég gyors, már rég átvágtad volna a torkom!
‒ Nem értem, miért problémázol ezen, egyetlen karcolás sincs rajtad.
‒ Én meg azt nem értem, hogy mire volt ez jó. Nem ezért gyakorlunk minden nap.

Fëanáro szemei szikrákat szórtak, és kisvártatva ismét támadásba lendült. Ezúttal kissé higgadtabban, de még mindig elég nagy hévvel ahhoz, hogy A2-nak egy másodperc pihenőt se adjon.
‒ Hogy mire volt jó? ‒ kérdezte, mikor kardjaik egymásnak csattantak, ezáltal elég közel kerülve a másikhoz. ‒ Fogalmad sincs, mit okoztál a tegnapi kis játékoddal, ugye?
A2 nem válaszolt egyből ‒ megvárta a következő összecsapást, és csak akkor nézett fel Fëanáro szemeibe, melyben szinte látni vélte belső tüzének lobogását.
‒ Mi van?! Semmit nem okoztam, mert elmentem, mielőtt bármit is okozhattam volna!
Fëanáro pördült egyet, és oldalról próbált támadni, ám A2 könnyedén kivédte.
‒ Tévedsz ‒ felelte egyszerűen, és ismét próbálkozott, eredménytelenül. ‒ És akkor is tévedsz, ha azt hiszed, nem bántottál meg.
‒ Mégis mivel? Azt hittem, azt a dolgot megbeszéltük, és nem haragszol érte.
‒ Nem is azért. Mit gondolsz, mit éreztem, amikor csakúgy magamra hagytál, azután, hogy kiöntöttem neked a szívem? Úgy osontál ki, mint valami örömlány.
A2 kardja olyan éles csikordulással csúszott meg Fëanáróén, hogy mindkettejük füle belesajdult.
‒ Hogy... micsoda? Minek neveztél?
‒ Ne aggódj, nem neveztelek én semminek ‒ vetette oda Fëanáro, hangjában egy szemernyi megbánás sem volt. ‒ Nem vagy örömlány. Nem vagy te semmi, csak egy érzéketlen gép. Egy android.

A2 leeresztette a kardot tartó kezét, és lehajtotta a fejét. 
Ez fájt. Jobban fájt, mintha a kardot döfte volna belé. Még akkor is, ha a lelke mélyén igazat adott neki. A noldák koronahercegéhez képest ő valóban nem volt semmi és senki.
Azt ugyan nem láthatta, de Fëanáro tekintetében bizonytalanság csillant ahogy meglátta kimondott szavainak hatását. Ha büszkesége engedte volna, minden bizonnyal visszavonta volna őket. Így viszont csak állt ott, karját leengedve, alig egy méterre Anawentől, és várta, mi fog történni.
A2 kezéből hirtelen kicsúszott a kard, és tompa puffanással landolt a gyér fűvel borított, kitaposott talajon. Mikor végre felnézett a hercegre, Fëanáro látta, hogy ugyan nem sírt, de a szemei vörösek voltak, hangja el-elcsukladozott, mikor megszólalt.
‒ Azt hiszed, hogy egy érzéketlen gép vagyok? Szerinted mindaz, amit mondtam neked, hogy milyen érzés a közeledben lenni, az hazugság volt?
Fëanáro hezitálva válaszolt.
‒ Nehéz az ellenkezőjét elhinni, azok után, hogy kétszer is megpróbáltál elmenekülni. Ha komolyan gondoltad volna, nem próbáltál volna úgy kiosonni, mintha mi sem történt volna. És tudom, hogy így volt. Ébren voltam.
Az utolsó szavakra A2 arcára döbbenet ült ki, de állta Fëanáro kemény tekintetét.
‒ Fogalmad sincs, hogy mit éreztem akkor. Szerinted én nem tudom, hogy mi vagyok? Szerinted nem ezen kattog az agyam, mióta csak ismerlek? Hogy milyennek látsz engem, elhiszed-e, hogy nekem is van lelkem, akárcsak neked? Hogy én is érzek, akárcsak te? Hogy engem is meg lehet bántani, akárcsak téged? ‒ A2 remegett az indulattól, ahogy továbbra is az ezüstösen izzó szempárba nézett. ‒ Egész életemben azon gondolkoztam... Vajon ezek az érzések valódiak? Tényleg az enyémek? Vagy mindezt annak köszönhetem, aki engem alkotott? Tudod, Fëanáro, te vagy az, aki hatalmasat téved, ha azt hiszed, nekem nincsenek egzisztenciális kríziseim. És tehetsz akármit, rúghatsz belém, ahogy csak akarsz, nem fogsz változtatni a tényen, hogy pontosan annyira létezek én is, mint te. Létezek, és az irántad való érzéseim is léteznek velem együtt. Ha ezt te továbbra sem vagy képes elfogadni, akkor a tegnapi beszélgetésünknek sincs semmi értelme, és a továbbiakban sincs miről beszélnünk.


Fëanáro egy pillanatig csak állt némán, magában emésztgetve Anawen monológját. 
Tudta, hogy a lánynak részben igaza van, de nem tudott túllépni azon, hogy fájdalmat okozott neki. Az egyik fele legszívesebben azonnal odaszaladt volna hozzá, és magához ölelte volna, fogadkozva, hogy többé nem kell ilyen ostoba kérdéseken töprengenie, hiszen ő mindig mellette lesz. A másik fele viszont folytatta volna az indulattól fűtött párbajt, remélve, hogy azzal előbb, vagy utóbb mindent megold. Végül ismét a büszkesége győzött.
‒ Akkor... Elmagyaráznád, miért is hagytál ott, egyetlen szó nélkül? Ha valóban érzel bármit is, tudnod kellett volna, mit fogsz ezzel okozni.
A2 nem válaszolt egyből. Lehajolt, hogy felvegye imént elejtett kardját, amit aztán Fëanáro mellkasának szegezett. A fiú némán figyelte a penge hegyét, mely csupán néhány centire volt tőle, és csak az android szavaira kapta fel a fejét.
‒ Pontosan tudtam, Fëanáro. Éppen ezért hagytalak ott.
Úgy tűnt, A2-t sem kellett félteni, ő épp ugyanannyira tudott bántani szavakkal, mint a herceg. Az utóbbi nem tudta eldönteni, hogy maga a tett ütötte jobban szíven, vagy az, amit Anawen az imént mondott. 
Nem felelt semmit, helyette saját pengéjével taszította el az androidét, majd ismét egymásnak ugrottak. Bármennyire is gyűlölték egymást ebben a pillanatban, a párbajt nem hagyták félbe.

A harc hosszúra nyúlt, hosszabbra, mint bármelyik korábbi, és mindkét fél bevetett mindent, hogy ne hagyja a másikat győzni. Az eddigi gyakorlásokon elnézőek voltak, meg-megálltak csodálkozni a másik tehetségén, de ez most nem az az idő volt. Fëanárót fűtötte a harag és a fájdalom, amit a lány okozott neki, A2 pedig tudta, hogy ha most hagyja a herceget felülkerekedni, soha többé nem fog egyenrangú félként tekinteni rá.
Maguk sem tudták, mennyi idő telt el, de a palota udvara már egészen megtelt élettel, és Telperion fénye szinte már teljesen elhalványult Laureliné mellett. A szolgálók közül néhányan akarva-akaratlanul is megbámulták a párost, ám ők nem zavartatták magukat.
Fëanáro homlokáról már csöpögött a veríték, és olyan hangosan zihált, hogy a saját lépéseinek hangját sem hallotta tőle. Ennek ellenére nem adta fel a küzdelmet, holott jól tudta, hogy nem győzhet, ha arról van szó, ki bírja tovább energiával. 
Nem szállhat szembe egy harci gépezettel.

Végül úgy lett, ahogyan azt sejtette: mikor már végképp elfáradt, Anawennek sikerült kiütnie a kezéből a fegyverét, majd ő maga is a levegőért kapkodva állt meg a nolda előtt.
‒ Vége van, Fëanáro ‒ szólt elfúló hangon, miközben leeresztette a kardot.
A tünde pontosan erre várt. Amint a penge hegye a föld felé nézett, egy ugrással az android előtt termett, és pontosan úgy, ahogy korábban azt ő is csinálta, váratlanul a földre teperte. Immáron mindkettőjük kardja a puha talajon hevert.
‒ Mit művelsz? Én győztem! ‒ kiáltott fel A2, de Fëanáro két kézzel fogta le, térdét a lány hátába nyomva.
‒ Érdekes, nekem úgy tűnik te vagy az, aki alulmaradt ‒ jegyezte meg gúnyosan, a bűntudat leghalványabb szikrája nélkül.
‒ Ne feszítsd tovább a húrt! Engedj el!
‒ Miféle húrt? Eru nevére, már réges-rég elszakítottad azt a bizonyos húrt!
‒ Gyűlöllek, Fëanáro! ‒ ordította A2 anélkül, hogy végiggondolta volna szavait, miközben tehetetlenül kapálózott Fëanáro alatt. ‒ Esküszöm neked, hogy gyűlöllek!
‒ Annyira biztos nem, mint amennyire én téged!
‒ Megjegyzés ‒ lebegett közelebb Pod is, aki végignézte a párbajukat, és magában elemezte azt. ‒ A Fëanáro és A2 által adott életjelek alapján cáfolnom kell az állításotokat. Fëanáro és A2 nem gyűlölik egymást.
A tünde és az android egy pillanatra kiesett a szerepből, annyira meglepődtek Pod közbeszólásán. Majd egyszerre kiáltottak fel.
‒ Fogd be, Pod!
Pod engedelmeskedett, de azért még megjegyzett valami olyasmit, hogy 042-esnek megint igaza van, és hogy ezt az információt azonnal menteni kell az adatbázisba a későbbi felhasználhatóság érdekében.

Fëanáro felkelt A2 hátáról, majd a kezénél fogva talpra rántotta őt is, mire a környéken lévő tündék hirtelen más-más irányba fordultak mind, vagy indultak el céltalanul az udvaron. Ekkor elégelte meg a helyzetet.
‒ Gyerünk, menjünk innen! ‒ utasította a lányt, és sebes léptekkel elindult vele a raktárak felé.
‒ Most meg mit csinálsz? ‒ kérdezte A2, aki annak ellenére, hogy még mindig mérhetetlenül dühös volt, hagyta, hogy a nolda vezesse őt. 
Fëanáro teljesen véletlenszerűen kiválasztotta a kertészeti kellékekkel felszerelt raktárhelyiséget, melyet szerencséjükre üresen találtak.
‒ Lerendezzük ezt a vitát egyszer s mindenkorra! ‒ közölte a herceg, miután becsapta maga mögött a raktár ajtaját, és ráfordította a kulcsot a zárban. 
Hirtelen kettesben maradtak a félhomályban.
‒ Miért jöttünk be ide? ‒ kérdezte A2 az eddigiekhez képest higgadtabban, de azért még mindig égett a keze, hogy felpofozza Fëanárót az előbbi szavaiért.
‒ Mert senki másra nem tartozik, ami köztünk történt az éjszaka ‒ felelte a tünde, aki szintén nyugodtabb hangnemre váltott. ‒ Ahogy az sem, ami ezután fog történni ‒ tette még hozzá, s a szemei sejtelmesen világítottak a falakat alkotó deszkák rései közt beszökő aranyfényben. 
‒ Nem, Fëanáro. ‒ Az android hitetlenkedve rázta a fejét. ‒ Ezek után nem fog történni köztünk semmi.
Fëanáro valamiért sejtette, hogy ezt a választ kapja, de nem zavartatta magát. Az elmúlt egy napban már annyiszor bántotta meg őt A2, hogy ez az egy már igazán nem számított.
‒ Miért? Magyarázd meg, miért menekültél el tegnap este! Szeretnék tisztán látni. És ne próbáld meg azt elhitetni velem, hogy csupán azért, hogy engem megbánts vele.

A2 nem felelt azonnal. Hosszasan nézett végig a noldán, karcsú sziluettjének minden pontján átsiklott a tekintete, míg végül újra az arcán állapodott meg. Sokkal könnyebb dolga lenne, ha Fëanáro nem lenne ennyire vonzó, suhant át az agyán.
‒ Valóban nem azért ‒ felelte végül, hangját szinte suttogásra halkítva.
‒ Akkor meg miért? ‒ kérdezte Fëanáro hasonlóan halkan, és közelebb lépett az androidhoz, aki erre a fal felé hátrált. ‒ Te magad kérted, hogy maradjunk úgy reggelig. És én szó nélkül teljesítettem volna, azt sem bántam volna, ha azóta is téged ölelhetnélek.... ‒ Fëanáro látta, hogy A2 magához szokatlan módon zavartan mered rá az ajkát harapdálva, így inkább nem folytatta. ‒ Akkor áruld már el... Miért menekültél el?
‒ Mert... megrémültem. 
‒ Tőlem? ‒ kérdezősködött tovább, miközben A2-t folyamatosan hátrálásra késztette, míg a háta a palota hideg kőfalának nem ütközött.
‒ Nem. Attól, amit a közeledben éreztem.
‒ Mit éreztél?
‒ Nem tudom szavakba önteni.
‒ Próbáld meg! ‒ kérte Fëanáro, kezével megtámaszkodva A2 feje mellett, miközben kissé lehajolt a lányhoz.
‒ Nem tudom. Én csak egy android vagyok. ‒ A2 idegesen nézett körül, mintha azon gondolkozna, hogyan tudna kiszabadulni a herceg karmaiból. Úgy érezte magát, mint egy csapdába szorult kisegér, ugyanakkor megnyugtatta a fiú közelsége. Utálta magát, amiért ennyire vegyes érzéseket váltott ki belőle Fëanáro, és hiába próbálkozott, nem tudott rajta változtatni.
A tünde azonban megérezte a szándékát, és kapkodó tekintetéből azonnal kitalálta, mire gondol.
‒ Miért akarsz már megint elmenekülni? Kényelmetlenül érzed magad a közelemben?
‒ Nem. Pont ez a baj, hogy nem.
‒ Akkor mi az oka?
‒ Az előbb mondtam. Az, hogy android vagyok.
‒ És?
‒ Mi az, hogy és? Fëanáro, az előbb te magad mondtad, hogy egy érzéketlen gép vagyok. Egy gépnek pedig semmi keresnivalója egy nolda herceg mellett.

Fëanáro nem tudott tovább haragudni Anawenre, bármennyire is próbált. Elfogadta, hogy kölcsönösen megbántották a másikat, melyet csak tetézett a tény, hogy Anawen android létére nem tartja magát egyenrangúnak a koronaherceggel.
S ahogy a düh tehetetlen érzése tovaszállt, nem maradt helyette más, csak az az iránti, mindent elsöprő vágy, hogy ismét a karjai közt tudhassa a lányt, és mintha mi sem történt volna, visszatérhessenek a tegnap esti, félbehagyott pillanathoz...
Anélkül, hogy igazán végiggondolta volna, mit csinál, olyannyira közel hajolt Anawenhez, hogy forró lehelete a lány bőrét érje, néhány hosszú másodpercig kiélvezve zavarát.
‒ Én ezt nem így látom. Ha én úgy akarom... és ha te is, akkor ez nem állhat közénk.
‒ Mit akarsz tőlem, Fëanáro? ‒ szegezte végül neki a kérdést A2, továbbra is fenntartva a szemkontaktust, így próbálva ellenállni a tünde közelségének. 
‒ Megtudni, mi vagy te igazából. És mi ez az érzés, amit kiváltasz belőlem. 

A2 hasonlóan érezte magát, mint előző este, Fëanáro ágyában fekve, annyi különbséggel, hogy most nem volt bor, ami megrészegíthette volna. Mégis úgy érezte, menten a herceg karjaiba szédül.
‒ Szóval te sem tudod, mit érzel irántam? ‒ kérdezte kiszáradt ajkakkal.
‒ Ha tudnám, most nem tartanánk itt ‒ suttogta az android fülébe, aki észrevehetően megborzongott a nolda gyengédségétől.
Fëanáro egyik kezét A2 derekára tette, és lassan lejjebb csúsztatta a csípőjére.
‒ Na mi van, most már nem gyűlölsz? ‒ kérdezett vissza játékosan az android, fejét kissé oldalra fordítva, hogy nagyobb felületen érezhesse Fëanáro forró arcát a sajátja mellett. Maga sem tudta, miért engedett, hiszen a tüske még mindig benne volt az előbbiek miatt.
‒ Éppen csak annyira, mint amennyire te is engem ‒ lehelte a herceg, ajkaival súrolva a lány fülét.
A2 nem bírta tovább a fiú incselkedését. Vagy mindent akart, vagy semmit, de a tudat, hogy így, ebben a formában nem kaphatja meg őt, azt eredményezte, hogy inkább lemondana róla teljesen. Igazság szerint eddig is megvoltak „barátokként”. Semmi szükség arra, hogy komplikálják a dolgokat.
Kezét a tünde mellkasára tette, hogy kissé eltolja magától, de Fëanáro ellenállt, és felsőtestével az android felé dőlt. A2 érezte kezének szorítását a csípőjén, kapkodó lélegzetvételeit a nyakán, és szíve heves dobogását a tenyere alatt. Ezek együttese csak még nehezebbé tette számára az elhatározást.
‒ Azt mondod, tudni akarod, mi vagyok ‒ kezdett bele, mikor sikerült annyira eltolnia magától, hogy a szemébe nézhessen. Úgy tűnt, ő is hasonló hatással lehetett Fëanáróra, mint fordítva, mert a tünde kissé mámoros tekintettel nézett vissza rá, és félig nyitott ajkakkal várta a folytatást. ‒ Erre nem válaszolhatok, mert én magam sem tudom már. Azt viszont tudom, hogy mi lehetnék a számodra...

Igazából A2 blöffölt. Továbbra sem tudta, pontosan miféle érzéseket váltanak ki a másikból, csak abban volt biztos, hogy az elmúlt nap eseményei mindent zavarossá tettek. Úgy hitte, ha teljesíti azt, amit előző éjjel félbehagytak, akkor majd helyreáll a rend, és úgy tehetnek, mintha mi sem történt volna. Ez volt az indok, amit magának bebeszélt, de valójában nagyon is vágyott rá, azóta a pillanat óta másra sem tudott gondolni, és ez már-már rémisztő volt.
Fëanáro egyszerűen nem lehet rá ilyen hatással. Nem kérdőjelezhet meg mindent egyetlen tündeherceg miatt, akit igazából nem is ismer olyan régóta. 
És mégis, mikor lehunyta a szemét, és ajkait Fëanáro ajkaihoz érintette, nem gondolt arra, mit nem tehet vele a fiú, csak arra, hogy mit kellene ezután tenniük egymással. Átkarolni a másikat, és szorosan tartani, többé el nem engedni. És abból, amit Fëanáróból érzékelt ebben a pillanatban, tudta, érezte, hogy ő is csak erre vágyik.
Azonban az alig lélegzetvételnyi ideig tartó csókjuk után A2 megálljt parancsolt heves érzelmeinek, és eleresztette őt, hogy aztán ismét a szemébe tudjon nézni.
‒ Látod, Fëanáro? Ez lehetnék én a számodra, ha te nem lennél herceg, és én nem lennék android. Akármennyire is kellemes minden veled töltött pillanat, érzem, hogy sosem lehetsz igazán az enyém. Ahogy tegnap is mondtad, mi barátok vagyunk. ‒ Azzal megragadta a fiú kezét, és megszorította. ‒ És nem szeretném, hogy ez valaha is megváltozzon.
Fëanáro nem válaszolt. Azon ritka alkalmak közé tartozott ez a pillanat a nolda életében, amikor nem jutott szóhoz. Nem mondott semmit a csókra, sem Anawen szavaira, sem arra, amint a lány végül teljesen eleresztette őt, majd a kulcsot visszafordítva egyszerűen csak kisétált a palota udvarába. 
Fëanáro ismét magára maradt.

Amint A2 visszatért a küzdőtérre, Podot még ott találta. Nem is bánta, hogy a kis robot nem volt szemtanúja az előbb történteknek, így legalább nem kellett magyarázkodnia. Aztán ki tudja, lehet, hogy a taktikai egység nem is lett volna képes értelmezni a csókot...
‒ Pod, maradj Fëanáróval ma! ‒ utasította, miközben felvette a kardját a földről, és a chip segítségével eltüntette. ‒ És ne hagyd őt egyedül, semmi esetre sem. Megértetted?
‒ Megerősítve.
Az android egy bólintással nyugtázta a dolgot, majd elindult a palota felé. Örült neki, hogy Podnak nem volt szokása a kérdezősködés. Legalábbis nem ebben a formában.
A heves érzések még mindig kavarogtak benne, de tudta, hogy helyesen cselekedett. Ha fájt is Fëanárónak, hogy ismét elutasította, biztos volt benne, hogy előbb-utóbb megérti. Hiszen... nem tehetett mást.
Bármit is éreznek egymás iránt, az már biztosan túlmutat a barátságon, és A2 érezte, hogy ebből nem származna semmi jó. Koronahercegként kötelességei vannak, egyszerűen nem teheti meg, hogy őrá pazarolja az összes idejét.
De akkor... miért van az, hogy másra sem tud gondolni, minthogy ismét a karjaiban lehessen? Mégis, mi ez az érzés, amitől nem tud szabadulni? Miért akar folyton a közelében lenni?
Nehéz dolga lesz, főleg, hogy ennek ellenére nem akarta teljesen elkerülni Fëanárót. Csupán tartani magukat ahhoz, amit az éjjel is megfogadott. Ők csak barátok. Barátok és semmi több.

Annyira belemerült a gondolataiba a folyosókat járva, hogy észre sem vette, hogy kis híján Findisbe ütközött. Ismét.
‒ Anawen, már hiányoztál! ‒ kiáltott fel vidáman a lány, és megszorította az android kezét. ‒ Kerestelek tegnap, de nagyon elfoglalt voltál. Nincs kedved esetleg... ‒ kezdte, ám mikor tekintete találkozott A2-éval, akkor vette csak észre, mennyire feldúlt. ‒ Valami baj van?
Az android megrázta a fejét, de tudta, hogy már késő, elárulta magát. Vett egy mély lélegzetet, és mosolyt erőltetett az arcára.
‒ Findis hercegnő, én is örülök neked. Nincs semmi baj, csak egy kissé fáradt vagyok.
‒ Máris? ‒ csodálkozott Findis, és eleresztette az android kezét. ‒ Hiszen még csak épp, hogy véget ért a csendes óra! Ilyen kemény volt a mai edzésetek a fivéremmel?
‒ Így is fogalmazhatunk.
A hercegnő látszólag gondolkodóba esett, majd szürke szemei felcsillantak.
‒ Tudom, hogy mi segítene rajtad. Egy jó kis fürdő! Gyere, menjünk együtt!
‒ Findis, én nem is tudom...
‒ Nagyszerű! ‒ kiáltott fel a nolda hercegnő, szinte meg sem hallva A2 ellenkezését. ‒ Akkor ne is húzzuk az időt! Legalább utána lesz még egy egész napunk, ha neked sincsenek más terveid. Arra gondoltam, kimehetnénk a városba, később meg megmutatom, hogyan is állok az első ruhával, amit én magam varrok. Már alig várom!

A2-nak nem volt más választása, mint követni Findist a fürdőbe, miközben a hercegnő részletes beszámolót tartott neki a Poddal való találkozásáról előző este.
Furcsa volt számára nem egyedül fürdőzni, de a medence bőven elég volt kettejüknek is, és talán valahol még örült is neki, hogy a lány folyamatos beszéde elterelte a gondolatait Fëanáróról. Többé-kevésbé.

Vajon ő most mit csinál?

A meleg, párás levegő, és az illóolajok mámorában A2 egy kissé eltompult; gondolatai újra és újra elkalandoztak a korábbi események felé. 
Ahogy felidézte magában, milyen is volt az iménti, leheletnyi csók, melyet a hercegnek adott, akaratlanul is az ajkához emelte az ujjait. Most már biztos volt benne, hogy ennél kellemesebb, ennél mámorítóbb élményben még soha nem volt része. Szíve szerint újra megtette volna, de volt egy olyan érzése, hogy hosszú ideig még csak lehetősége sem lesz rá.
‒ Anawen? Valami baj van? ‒ kérdezte kissé fennhangon Findis, mikor látta, hogy A2 már hosszú ideje nem reagál, és most mélyen elgondolkodva az ajkait érinti.
Az android úgy nézett rá, mintha mély álomból térne magához.
‒ Dehogy, nincs semmi baj. 
Findis csak bólintott, de úgy tűnt, nem hitt neki. Halk sóhajt hallatva nyakig a vízbe ereszkedett, fejét a medence szélének támasztva.
‒ Valahogy olyan furcsa vagy most.
‒ Furcsa? Miért vagyok furcsa? 
‒ Nem is tudom. Szótlan vagy, és folyton elbambulsz.
‒ Ezt egyébként is csinálom, nem?
Findis felnevetett.
‒ Talán. 
A2 is elmosolyodott, de nem szólt semmit. Szórakozottan kavargatta az ujjával a gyógynövényektől kissé zavarossá vált vizet, majd leszakított egy rózsát, mely a közeli oszlopra volt felfuttatva, és a szirmait egyesével tépkedte a vízbe.
Findis egy darabig egykedvűen figyelte a lányt, majd zavarba ejtően közel úszott hozzá.
‒ Na most komolyan. Történt valami? Fëanáro volt?
‒ Mi? Miből gondolod, hogy pont Fëanáro volt? ‒ kérdezte A2 tettetett értetlenkedéssel, de amint kimondta a kérdést, tudta, hogy színjátéka nem volt túlságosan hihető.
‒ Tekintve, hogy minden időt vele töltesz, másra nem tudok gyanakodni ‒ nevetett fel a hercegnő. ‒ Szóval? Megbántott? Vagy szokásához híven bunkó volt?
‒ Nem, nem mondanám. Vagyis...
‒ Akkor miért vagy így elkeseredve?
‒ Igazából én vagyok a hibás. Olyasmit tettem, amivel tudtam, hogy kihozom a belőle... A hogy is mondjam...
‒ Seggfejt?
‒ Na de Findis! ‒ nevetett A2. ‒ Hiszen ő a bátyád.
‒ Igen, aki egy igazi seggfej néha.

A lányok együtt kacagtak a koronahercegen, és A2 végre egy kissé jobb kedvre derült. Örült, hogy a hercegnővel beszélhet róla, még ha nem is mondta el a teljes igazságot. Ám öröme lassanként elpárolgott, ahogy Findis makacsul folytatta a faggatózást.
‒ Szóval? Mit csináltál? És ő mit csinált?
A2 hosszan hallgatott. Nem tudta eldönteni, hogy el kéne mondania, vagy sem, ami kettejük között történt. Nem akart titkolózni, de valamiért úgy érezte, Fëanáro végképp meggyűlölné, ha a kettejük dolgait pont a testvéreivel osztaná meg. Elég volt csak arra gondolni, hogy inkább magával ráncigálta a raktárba, hogy ott beszéljenek meg mindent a palota udvara helyett, ahol bárki szem-és fültanúja lehetett volna.
Próbált kompromisszumos megoldást találni, hogy ne bántsa meg a hercegnőt a hallgatásával, de ne is áruljon el túl sokat. Végül, mikor válaszra nyitotta volna a száját, Findis belefojtotta a szót.
‒ Ne, hagyd csak! Nem akartam faggatózni, ne haragudj! Na persze, ha szeretnéd, nekem bármikor elmondhatod, ha valami nyomja a lelked.
A2 hálásan mosolygott.
‒ Köszönöm. Így lesz.

A2 a nap további részét, és a következőket is a hercegnő társaságában, valamint a fiatalabb Finwë-gyerekekkel töltötte. Rá kellett jönnie, hogy a többiekkel is legalább olyan kellemesen telt az idő, és nem volt feltétlenül szüksége Fëanáro társaságára. Néha Pod is csatlakozott hozzájuk, a kis robot ugyanis felváltva volt hol a koronaherceg, hol az android társaságában, de időnként a család többi tagja is magához vette. Podnak persze mindegy volt, amíg folyamatosan közölhette a helyzetjelentéseit, ha érdekelt bárkit, ha nem.
Ami Fëanárót illeti, igencsak korlátozottan voltak együtt az utóbbi napokban. A reggeli edzéseket leszámítva jóformán nem is találkozott A2-val, és ott is csak annyit szóltak a másikhoz, amennyit feltétlenül muszáj volt. Fëanáro a nap további részében feltűnően kerülte őt (amit az android teljes mértékben meg tudott érteni, hiszen most valóban ő volt az, aki megbántotta a herceget), sőt, még a vacsorákon is alig-alig jelent meg. Az android ugyan többször is látta a távolból, de mindig elfoglaltnak tűnt, vagy a nagykirály társaságában volt, így sosem ment oda hozzá. 
Tudta, hogy javarészt magának köszönheti a kialakult helyzetet, mégsem érezte, hogy tennie kéne valamit. Nem baj, ha nem kerülnek egymáshoz túl közel, mondogatta magának, abban reménykedve, hogy egy idő után már nem fog vágyni a herceg társaságára. Tévedett.
Két hét is eltelt így, de a helyzet változatlan maradt. 
Egyik nap az android tudomására jutott, hogy hamarosan megrendezésre kerül majd a noldák vására Tirion főterén, a Mindon Eldaliéva előtt, melyet minden évben Nárië havában tartottak. Ezen az eseményen ugyan nem csak a noldák népe vett részt, de többségében ők voltak azok, kik az elmúlt évben készített műveiket kiállították, és cserélgették egymás között a szebbnél szebb alkotásokat, vagy csupán bemutatták tehetségüket a nagyközönségnek. A nemesek megtehették azt is, hogy aranyérmékkel jutalmazták az ügyes kezű mestereket, akik ezt hálával fogadták, és kizárólag a saját műveik fejlesztésére, alapanyagok beszerzésébe fektették e javakat. 
Mindezt Nolofinwë és Findis mesélte el A2-nak, aki már napok óta egyebet sem hallott a testvérektől. Előre sejtette, hogy valamelyikőjük meg fogja kérni, hogy kísérje el, így ő sem fogja megúszni a vásárt. Már csak arra volt kíváncsi, melyikük lesz az.
Szívesen megkérdezte volna Fëanárót, hogy ő készül-e valamivel, hiszen ha van valaki, akinek van keresnivalója egy efféle eseményen, az egyértelműen a nolda koronaherceg. De minthogy továbbra sem igazán voltak beszélő viszonyban, nem látta értelmét felhozni a dolgot, még a reggeli gyakorlás végeztével sem.

Két nappal a vásár előtt, vacsora után, melyen Fëanáro természetesen nem jelent meg, A2 Nolofinwével töltötte az estét. Emlékei szerint nem sokszor járt a kis tündeherceg szobájában, melyben mint mindig ‒ Fëanáróéval szöges ellentétben ‒, most is teljes volt a káosz. A szőnyeg mintázata szinte nem is látszott a szanaszét szórt játékoktól és egyéb csecsebecséktől, az íróasztalon egymás hegyén-hátán hevertek Rúmil, és más írók könyvei, az ágyon pedig ruhák és egyéb apróságok, melyeknek az asztalon már nem jutott hely. Nolofinwë ez utóbbiról mindent a földre söpört, hogy helyet csináljon magának és az androidnak, majd egy könyvet felkapott az asztalról, és az ágy közepére hasalt vele.
‒ Gyere, Ana! Olvasok neked.
Az android engedelmeskedett a hercegnek, és lefeküdt mellé, olyan közel, hogy ő is láthassa a könyvet. A kötet nem volt túl vaskos, és ahogy a fiú belelapozott, A2 számára egyértelművé vált, hogy miért pont ezt választotta: minden oldalon színes képek voltak, és ahogy megállapította az első néhány lapból, a tündék Valinorba jövetelét mesélte el. A könyvet természetesen maga Rúmil írta, aki Finwë nagykirály oldalán menetelt át egész Középföldén.

Sokáig hallgatta a fiút, néha bele-bele kérdezett, csak hogy Nolofinwë lássa, fenntartja az érdeklődését. Tekintete időről-időre a hercegre tévedt, és alaposan megfigyelte a vonásait. A vállaira omló haja valamivel világosabb, szemei kékebbek, arca lágyabb volt, mint a bátyjának. És akárhányszor találkozott a tekintetük, mindig mosolygott. 
Összességében véve egy igazán szerethető fiúcska volt, és ahogy elnézte őt, fogalma sem volt, miért nem töltött vele több időt korábban. Mindezek ellenére mégsem tudta megállni, hogy ne Fëanáro vonásait keresse az öccsében, és ez egy idő után már őt magát is idegesítette. Elkapta a tekintetét Nolofinwë arcáról, és a hátára fordult.
A herceg azonnal abbahagyta az olvasást, és A2 fölé hajolt.
‒ Álmos vagy? Szeretnéd, hogy abbahagyjam?
‒ Ne, folytasd csak! Érdekel mi történt, miután a tündék Beleriandba értek.
‒ De így nem olyan jó, hogy nem látod a képeket.
‒ Majd elképzelem őket.
‒ Hát jó ‒ fordult vissza Nolofinwë a könyvéhez. ‒ Szóval, mikor a quendek átkeltek a Kék-hegységen, elérkeztek Beleriandba, ahol a legelöl haladó csapatok a Sirion völgyén át elérték a Nagy Tenger partját. Mint tudod, ezek voltak a vanyák, Ingwë vezetésével, és mi, noldák, apa irányítása alatt.
‒ És mi történt a telerekkel? Ők voltak leghátul, Elwë vezetésével, ha jól emlékszem.
‒ Igen, ők voltak, de lemaradtak a vanyáktól és a noldáktól. Érdekel, hogyan?
‒ Persze ‒ mormogta A2, és anélkül hogy felnézett volna, tudta, hogy Nolofinwë éppen a következő oldalra lapoz, és ujjait a Rúmil-féle írásjelek fölé emelve lassan elkezdi olvasni a szöveget.
A2 sokáig hallgatta még a fiú kissé monoton hangját, ahogy a könyvet olvassa. De akárhogyan is igyekezett, egy idő után az eldák vándorlásának története lassanként az aznapi történések emlékfoszlányaiba veszett, különös álomképeket idézve elő...

Arra riadt fel, hogy már nem hallja Nolofinwë hangját, és még félálomban elkezdett zakatolni az agya, vajon mi történt a fiúval. A meséből emlékezett valamiféle orkokra, melyeket a Sötét Úr tenyésztett ki a foglyul ejtett és megkínzott tündékből. Ugye nem történt Nolofinwével is valami hasonló szörnyűség?
Mikor kinyitotta a szemét, rá kellett jönnie, milyen nevetséges, mikor az álmok hatása alá kerül. A herceg mellette feküdt az ágyon, fejét a könyvön pihentetve, és békésen szuszogott. 
A2 felült, és egy rövid ideig még elnézte az alvó tündeherceget. Óvatosan, hogy ne ébressze fel, kihúzta a feje alól a könyvet, aztán az arcába omló, hosszabb tincseket hátrasimította, végezetül pedig betakargatta. Nolofinwë álmában nyöszörgött egy kicsit, de úgy tűnt, nem ébredt fel. 
Kellemes érzés töltötte el, hogy kedves kis apróságokkal gondoskodott a fiú kényelméről, aki úgy tűnt, szeret a társaságában lenni. A következő napot is vele fogja eltölteni, határozta el. Sőt, ha megkéri rá, ő maga fogja kivinni a vásárra is.

Vajon Fëanáro is elhívna a vásárra? Egyáltalán ő el fog menni?

Nem tehetett róla, ismét a legidősebb herceg körül forogtak a gondolatai, mikor végül magára hagyta az alvó Nolofinwét, és visszatért a saját szobájába. Hosszú volt még a Telperion virágzása, úgyhogy még bőven volt ideje aludni.
A saját folyosójára érve akarva-akaratlanul is elpillantott a kétszárnyú ajtó felé, azon tűnődve, Fëanáro vajon alszik-e már. 
Borzasztóan hiányzott már neki a koronaherceg társasága, de semmiképpen sem akarta magától felkeresni őt. Egyrészt félt attól, miként reagálna a közeledésére, másrészről, ha esetleg pozitívan, és még egyszer hasonló helyzetbe kerülnének, mint azon a bizonyos napon, képtelen lenne ismét megálljt parancsolni magának. Ezt biztosan tudta.
Hosszú ideig feküdt álmatlanul az ágyban, újra és újra lejátszva magában a korábbi jeleneteket, pontosan úgy, ahogy minden egyes éjszaka tette az elmúlt két hétben.
Azonban ismételten rá kellett jönnie, hogy akármennyire is jó volt az az este, akármennyire is vágyott arra az egyetlen csókra, most is ugyanazt tenné, mint korábban. Helyes döntést hozott, ebben biztos volt, még akkor is, ha azóta minden idegszálával arra vágyott, hogy ismét megérinthesse, vagy legalább láthassa őt.
‒ Még, hogy érzéketlen gép... ‒ mormolta magában, miközben azon gondolkozott, miért van az, hogy az érzelmek mindent megnehezítenek. De akárhogy is kereste, nem találta rá a választ.